Irigylem őket, bevallom.
Létük, a meszesébe futó álom,
Egymás mellett fekszenek
Köröttük konkoly pipacs sereg
Felettük a kék ég
Tükre, a búzavirágkék.
A természet gyöngye még kalászban,
Fakó lábon nyárfák,
Rezgő levelekkel ága,
Magasra felnyúlik,
Tetejét egyikük sem látja.
Citerál a nyárfa,
Alant táncol a fű,
Színes bársony libben, körül
S ők, ágyba simulva fekszenek,
Ó-kór, ó-kor mindkettő megremeg,
Hisz soha el nem érik egymást
Csak, nyújtják a végtelent.
És még is irigylésre méltók,
Mert egymásnak társai.
Egyedül egyik sem ér semmit,
Őket a fájdalom rozsdája eszi,
Végül a rozsdatemető elnyeli.
Hatalmas terhet hordanak hátukon.
Bele- bele kongnak
S messze vízhangoznak,
Mikor a gyorsvonat
Az ágyonfekvő páron,
Suhanva átrohan
2 hozzászólás
…..:):)jó kis asszociációk:):):)….a hangulata nem vidám…sőt!…drámaian fejeződik be!!!…..szegény párhuzam!!!de legalább nincs egyedül, mint az egyenes:)…érdekeset írtál!!!…doratea
Kedves dorotea örülök, hogy viszont látlak és ismét kedved lelted a versemben.
köszönöm elimerő szavaid.
Szeretettel: marica