Néha van úgy, már nem tudom
te mondtad- e vagy én,
melyikünk sírt előbb
és kinek kellett a másikat vigasztalnia.
Összefolyik mind, ami vagyunk.
Ha már alattam görnyedsz
mire összezuhannék,
rád csuklani sem tudok.
Nem veszhet el a mosolyod.
Arcomra véstem, hogy
mindig szem előtt legyen.
Kitágított jelenben élünk
a mának. Nincsen holnapunk,
hiába várna bizonytalansággal.
1 hozzászólás
kedves Sanna!
egyszer ezt olvastam, nem tudom a szerzőt – szégyen, nem szégyen;
"el vagyok veszve, mert nem tudom, hol végződsz te, és hol kezdődök én."
ezt juttatta eszembe versed. igazán szép gondolatok szép ruhába öltöztetve.
gratulálok: d