Utolsó sugarait mutatja a nap az égen, hogy búcsút intve alámerüljön az éjsötét feketében,
ott hol a fény utoljára világítja meg egy úr házát, a kikötő szívében.
Mély lázálmából ébred az úr, kit a nappali világ nem vonz, csak akkor ébred, ha már alkonyul,
és bár nem mutatja jelét, keserűsége múltjából megtört lelkében mélyre nyúl.
Kabátját ragadja, hogy magára öltse, nem tudván még, hogy e fiatal estét miként, hogyan töltse,
akár marad, akár elmegy, ha a fény letűnni látszik, reményveszettség nem kerüli őt se.
Ajtaja nyikorog, ahogy az utcára nyitja, még vannak kint páran, de úgy látja mintha,
senki se rezzenne, nem mozdulna többé, kinőtt belőlük az agónia virága.
Halotti csend honol, ahogy lassan járja az utcát, sűrű köd lepi el és takarja el arcát,
beletörődött régen már, nem küzd többé, elfeledte harcát.
Csak a helyi tavernából szűrődnek ki hangok, ablakán világosság, bent kocsmai harcok,
de az urat nem érdekli, túl hangosan játszanak lelkében, az agónia-lantok.
Letér a mólóhoz, óriásnak látja, ahogy a mozdulatlan vízből kiemelkedik a kereskedő bárkája,
csak nézi messziről, közben éjjeledik lassan, nem tudja még mit hoz ez számára.
Hirtelen a tenger vadul morajlani kezdett, hullámok csapkodtak, majd ismételten csend lett,
majd fényárban úszva egy alak jelent meg, nem evilági, tudta, hogy érkeznie kellett.
Ráemelte tekintetét az úrra, ott alatta, majd hozzászólt, mondván egy kérdésére egy választ megadna,
aztán nézte tovább őt, őt ki vágyait régóta feladta.
Hallgatott az úr, nem nyitotta száját, nem félt tőle, csodálta, vajon utoljára hagyta el házát,
nem jön az a kérdés, nincs mit feltenni, ki cél nélkül jön világra, nem mászhatja meg az élet fáját.
Szólt az alak:
"Te is csak egy vagy az éj sötétjében,
s bár neked én vagyok különc, nem feledlek mégsem,
nem láttam még senkit egyik életemben,
ki önmaga fájdalmává változott egészen."
Tovatűnt az alak, vissza saját világába, fénye megszűnt, újra sötét, az úr is elindult az otthon irányába,
sietős léptekkel, hajnalodni kezdett, fáradtan esett be elhagyott ágyába.
Még elméje megakadt, nem tudta, hogy féljen, de nem volt már rá képes, lehunyta szemét, hogy álmaiba térjen,
újból megvárja az éjjelt, hogy ugyanúgy akkor is, saját fájdalmaként éljen.