Rég voltam ilyen esetlen és esetleges,
versemben bújdosó, felesleges.
Kereszt alatt elzuhanó,
karóval támasztott cserje,
elégett életemből
szállingózó pernye.
Önmagam korcs árnyéka,
kísértet ajándéka.
Sóhajtok, ejnye-bejnye…
bortól megbabonázva,
mint akit felkarcoltak
saját börtönfalára.
2 hozzászólás
Kedves Éva!
Nagyon jó ez a versed is. Az önmagával elégedetlen ember képét remekül megrajzolod. Jó adag önmarcangolás is van benne.
Gratulálok: Colhicum
Óh, kedves Éva!
Mit vétettél oly nagyot önmagad ellen, hogy ilyen bűnbánatra szorulsz? Érdekes a versed, mivel az embere általában – a költőket beleértve – saját magukról nem szeretnek ennyi nem dicséretes tulajdonsáot felsorolni.
Versed érdekes.
Üvözöllek: Kata