Világra döbbenésünk óta
mindketten nehéz
batyut cipeltünk.
Már roppanóban
volt a tartás, mikor
egymásban magunkra leltünk.
Felderengett valami jó,
és egymásnak dőlt két roskadó.
Halkan, szelíden szerettünk,
az egyetlen, nagy szerelmet
akkor én már eltemettem.
Te forrást fakasztottál,
s nékem termővé lett a testem.
Biztonságban voltunk,
volt fedelünk, bár nem hordott
Istenünk a tenyerén,
sikerült életben maradtunk
egymás kenyerén.
Tűrve, vagy küzdve
araszoltunk, s csíkot
húztunk utunk porába,
néha fölrepültünk, mert hittük
szárnya még lehet,
kinek halott a lába.
Vesztettünk védelmezőket,
egyre jobban árvuló
szívünkbe temettük őket.
Bántottunk, szúrtunk, sírtunk,
hogy utána megint szeressünk,
vonuló telekben, nyarakban
lelkünk fényesre csiszolódott,
s kopott a másikéhoz testünk.
Ez már így maradni látszik.
(Miért érzem mégis úgy,
hogy valami hiányzik…)
2 hozzászólás
nagyon szép..
tetszik
Köszönöm! 🙂