Amikor az este
szétszórja csillagát,
s lábam elé hinti
annak halvány fényét,
akkor indulok én
bejárni világát,
lerakva az úton
lelkem összes terhét.
Ködből szőtt ösvényen
kábultan ballagok,
szikrázik köröttem
a csodaszép égbolt,
messziről intenek
rám váró hajnalok,
s a szférák zenéje
szívemen áthatolt.
Égi sétán ahol
kísérnek az álmok,
ott szerettem volna
hinni és remélni,
hogy éltemben én csak
ilyen úton járok
és ez az út nem fog
soha véget érni.
Nyújtózik a hajnal,
harmatcseppben ébred,
közel van a reggel,
tűnnek a csillagok…
Ez most a valóság,
itt kell neked élned,
innen szállnak mennybe
buzgó imádságok.
4 hozzászólás
Kedves Judit!
Fantasztikus hangulata van a versednek. Átéltem minden sorát, minden szavát, hallottam a szférák zenéjét, a buzgó imádságot… Gyönyörű a versed.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida, csak köszönni tudom…
Szeretettel, Judit
Judit, az nagyon szép. A képeid láthatóak, sőt érezhetőek. Elmerengve olvastam. Gratulálok!
pipacs 🙂
Kedves Pipacs, nagyon köszönöm!
Szeretettel, Judit