Üveglényemre sziklazápor zúdul
s elmúlok én, szilánkom fúr a földbe,
talán közelg már, hogy testem így orvul,
enyészet ölébe lök kárörvendve.
De ne hidd, Kedves, hogy én téged hagylak
lakomájául magány rút szörnyének,
melletted leszek ezer lét-alakban,
holtadban is őrizem majd fényed.
Fűszál, ha simít esős délután,
vagy légy, ki issza mohón italod;
leszek sár, mi rád fröccsenve, sután
tudatja, lelkem körötted ragyog.
Darabjaink bár hordja idő távol,
szívünk lángdala áthatol a gyászon.
4 hozzászólás
Kiváló szonett, szép, láttató képekkel, megragadó tartalommal.
köszönöm szépen, nálam a szonett nemcsak formai, hanem hangulati dolog is, amolyan shakespeare után szabadon, vagyis inkább szerelmes versekre sarkall a forma…
Szeretem a szonetteket, bár még soha nem próbálkoztam vele. Nagyon tetszett az írásod, mert a kötött forma ellenére nagyon lendületessé tudtad tenni a verset a megszólítással, az igeidő váltásokkal. Egy pillanatra sem éreztem azt, hogy unnám a versed. Nagyon jól sikerült megvalósítanod, a képek gyönyörűek, az utolsó két sor pedig amolyan korona a többi sor fölé….. Örülök, hogy olvastam!
H.
kedves hayal,
hú, de szépeket mondtál a versemről, köszönöm! Az az igazság, hogy szeretem a szonetteket, de nem írok gyakran, mert nekem erről a formáról – mint írtam korábban – a szerelmi költészet jut eszembe, azt meg nehéz mindig más szavakkal, kötött formában viszaadni… Ez egy korai “darabom”, olyan igazi romantikus hangulatú, talán ma már nem ilyennek írnám, persze nem a szerelem változott, inkább a verselési stílusom:)