SZÖSSZENETEK
1. kötet
Rövidítések
Rata:
Rauscher írta (fedőneve: Robin Hood; képzeletben motorozik nem létező Kawasakijával)
Eta:
Etelvári írta (fedőneve: Don Quijote; képzeletben motorozik nem létező Hondájával)
/válogatás a TERMÉSZET c. fejezetből/
Eta
Hej de nagyon szeretnék én vízibogár lenni,
hínárok között úszkálva lárvácskákat enni,
néha-néha fölúszni és nagy levegőt venni
majd élénk cikázással megint mélyre menni!
Eta
Boldog állatka ám az a kis vízibolha!
Önfeledten ugrándozik, semmire sincs gondja.
Kicsike a teste, s bizony még kisebb a gyomra,
véglényeket fal halomba s kikakálja nyomba'.
Eta
Hej de nagyon visszavágyok én a zöld vadonba!
Mázsaszámra nőhet most ott mindenféle gomba.
A vaddisznó ríva röfög,
a pöfeteg vígan pöfög,
az élet pörög, az ég dörög,
eső után a lomb gőzölög.
Rata
Nem vagyok én vízibolha, mert annak sok a gondja:
az úszásba belefárad, ráadásul meg sem szárad.
Rata
De szeretnék vízibolha lenni,
papucsállatkákból sokat enni,
úszkálni csak a vízben egész nap
s nem törődni azzal, mit hoz a holnap.
Eta
A kis vízibolha keményen nyomja:
szüntelenül falatozik, mégis korog gyomra.
A papucsállatka, a legszívósabb fajta is
hiába próbálkozik, úgysem fog ki rajta.
Rata
A vízen úszik egy hajfonat, rátapadva a sok kékmoszat;
egy hal ficánkol a közelben, jól érzi magát e közegben.
Eta
Mozgalmas az életük a földigilisztáknak,
föld alatti járatokban föl-alá csúszkálnak,
nagy esők után gyakran teljesen kimásznak
és ilyenkor bizony néha keményen ráfáznak.
Eta
Elrepült a forró nyár, itt van az ősz újra,
nem is volna ez nagy baj, ha a szél nem fújna.
Bár, ha fúj, hadd fújjon! Frissíti az elmét,
így könnyebben elbírjuk a zajló élet terhét.
Eta
Elszánt vagyok, más dióját kitartóan szedem,
elegáns, szép mozdulattal zsákomba helyezem.
Jaj annak, ki pont akkor és pont ott akar szedni!
Nem mással, mint velem kell néki megverekedni.
Eta
Szedem más dióját, nyomom az ipart,
észre sem veszem a rám szakadó vihart.
Süket és vak vagyok: csak a diót látom;
hogy feltörhessem otthon, már alig várom!
Eta
Más dióját gyűjteni ám hatalmas nagy öröm,
hiába lesz fekete tőle mind a tíz köröm.
Összeszedem más dióját, mert van hozzá arcom
s minden ősszel megvívom e gigászi harcom.
Rata
Ringló utcában leesett a dió,
Etelvári összeszedi, jaj de jó.
Összeszedi szépen, majd hazaviszi,
odamegy a falánk Hood és mind megeszi.
Rata
Ízletes az Etelvári diója,
finomabb, mint a sarki pék cipója.
Nemsokára eszek is ám belőle!
Odamegyek, és elfogy egykettőre.
Rata
Dióbélből rendezek ma lakomát,
kifosztom a Ringló utcai komát.
Az lesz számomra ám a finom falat:
ha nem adod, rád omlasztom a falat!
Eta
Oktatás
Dióbélkirályfi – így nevezem magam,
Sziklaszilárd, kőkemény és erős az én falam.
Építője sok-sok anyagból hozta ki,
Még Hoodnak sem sikerülhet reám omlasztani.
De ha be is omlasztja (ami lehetetlen),
Diómhoz nem juthat a mohó, telhetetlen!
Romok alatt a diók szépen elbújnának:
Kilenc és fél év alatt sem találnál meg hármat.
Különben is, diótöréshez kell a kalapács
S eme tevékenységhez nem való a lakás.
Romok alól a kalapács sem kerülhet elő,
Így hősünk feje a méregtől hamar vörösre fő.
A bűvös kör ezzel be is zárul
S a dióbél-lakoma az enyészetre hárul.
Mi látszik mindebből, kedves jó cimbora?
Sohse kapj vérszemet haveri dióra,
Próbáljál meg inkább magadnak szedni:
Meglásd, az fog ám csak igazán ízleni!
Rata
Etelvári a dióját számolja,
a zsákomat fürgén telerámolja.
Rámoljad hát, Etelvári, rakjad mind bele,
tudod jól, hogy nem lesz elég nekem a fele!
Eta
Nevelés
Lelki szemeim előtt megelevenedik,
Amint Rauséró felkerekedik
S beveti magát a buja vadonba,
Diófát keresni azon nyomba'!
Az erdőben diófát persze nem talál,
Ám hirtelen felragyog egy angyali sugár:
Menjünk be a városba, a szélére persze;
Ott terem a dió, és nincs is innen messze!
Irányt változtat hát, és elszánt léptekkel
A közeli városka felé menetel
Majd beér a szélére, pont abba az utcába
Hol diófák nőnek tucatszámra!
Barátunk meglazítja zsákján a madzagot,
Boldog gyönyörűséggel sóhajt egy nagyot –
Itt a film megszakad. A következő kocka
Egy diós zsákot mutat jól megpúpozva.
Barátunk mámoros emlékezete
A köztes eseményeket bizony kitörölte,
De képzelhetik, mi víg dalra fakadt
Míg hajlongva haladt a diófák alatt!
Rata
Hood vagyok, a vidám kölyök,
mindenen egy jót röhögök,
buta vagyok mint a tök
de ha kell, nagyot ütök.
Eta
Ez a diófa az idén nagyon sokat termett,
magjaival két nagy kosár teljesen tele lett.
Nem gondolnád, ám még mindig igen sok van rajta;
úgy látszik, hogy ez a fa egy igencsak jó fajta.
Rata
Kirándulni kéne menni,
az avarban egy jót enni,
gombát szedni rengeteget,
s bejárni a rengeteget.
Eta
Rauscher, hét végén irány a nagy vadon,
bóklászni fogunk mi ott vígan és szabadon.
Gombát szedünk, diót szedünk ott, ahol érünk
s ha előtte egy nagyot iszunk, semmitől sem félünk.
Eta
Hej, ezek a vén diófák még mindig teremnek,
ágaikon a verebek vígan csicseregnek,
csipegetnek a dióból, de hagynak is sokat;
még egyszer teletöltöm öblös zsákomat.
Eta
Hatalmas diófa alatt négykézláb mászok,
a csörgő, zörgő avarban kotorászok
s diót még most is literszám találok.
Megvalósulnak hát a régi szép álmok.
Eta
Bár sok ember nekem most itt rossz időről gagyog,
a langyos őszi napfény mégis szikrázva ragyog.
Oldalról süt, nem föntről; vakítóan tündököl
és minden aranyba borul a sugárözöntől.
Rata
Zizegnek a levelek, zörög az avar,
az őszi napfény mindenkit a francba kizavar.
Nincs már mire várni, kiránduljunk hát;
ihatnánk is egy jót, a rézangyalát!
Eta
Szemerkél az eső, az idő nem túl fényes,
ilyenkor kint sétálgatni hah egy kicsit rémes.
Imádja viszont a gomba, nagyra is nő nyomba',
nemsokára szedhetjük is púpos, nagy halomba.
Eta
A vén diófa, melyről azt hittem, hogy magja rég elfogya,
csodálatot kelt bennem: még most is potyog róla.
Nem értem: ez valami természeti csoda,
vagy mindig így megy ez csak nem tudok róla?
Eta
Színtelen az ég, párás, szürke, fakó,
Minden kedvét elveszíti már a városlakó.
Ám az erdő a varázsát mindig híven őrzi,
Rengeteg sarat dagaszthat most az, aki győzi.
Igen finom ám ott kint az őszvégi pára,
Gyógyír lenne városlakó lényünk számára.
Kirándulni kéne, pajtás, kószálni egy nagyot;
Gombát is találnánk még, mit a vad meghagyott.
Eta
Hogyha télen a felhőtlen égen fölkel a nap,
komor lelkünk a ragyogástól újra szárnyakat kap.
Erős a fény és süvít a dermesztő hideg szél,
fölfrissül tőle az ész, és rögtön víg dala kél.
Eta
Ólomernyőként borul fölénk a szürke ég,
ilyen sok eső bizony nem esett nagyon rég,
abba nem hagyja, mind több és több esik még;
gombából, meglásd, nemsokára lesz több mint elég.
Eta
Üdv néktek, gyönyörű vad fenyők,
Napfényben mélyzölden tündöklők!
Kevésbé szépek a legszebb nők!
Hódolatom irántatok örök!
Eta
Ülök a faágon, lábamat lóbálom –
s távoli őseim után nosztalgiázom.
Eta
Diót röptet varjúkoma,
senkinek nem adja oda,
földre száll és le is teszi,
bokor alatt meg is eszi.
Rata
Nyílnak a virágok, zöldek már a fák,
italozni hívnak az ütős kocsmák,
kirándulni kellene a jövő hétvégén,
elbódultan sétálni a természet ölén.
Eta
Jövő hétvégén most már tényleg megyünk,
az erdő varázsa lesz lelki eledelünk;
ám a testnek is kell majd vidító eledel
s mi más lehetne az, mint gyöngyöző, habzó ser?
Eta
Csipognak a madarak, zöldellnek a fák,
A virágtenger árasztja buja illatát,
Táplálva a méhek zümmögő raját.
A nap egyre csak ontja meleg sugarát,
Érezzük a szellők lágy fuvallatát,
Hallgatjuk a természet gyógyító szavát…
Ne teketóriázzunk, kiránduljunk hát,
Az angyalát!
Rata
Kemény ember az erdőben vajon mit csinál?
Tapossa a virágokat, vagy pedig piál.
Nem érdekli az sem hogy milyen szép a táj,
öblöseket böffent, így hát ő ott a király.
Eta
Rauscher, a hét végén irány a vad határ,
ott fogunk bóklászni, ahol sok marha jár.
Elvegyülünk közöttük, velük együtt bőgünk.
Eme szemtelenség ki fog telni tőlünk.
Eta
Kedves állatkák a kis víziászkák,
vagy becenevükön: tófenéki mászkák!
Vígan falatozzák az ázott törmeléket,
el sem tudnak képzelni ízletesebb étket.
Rata
Lengyelek jártak Izland szigetén
valamikor régen, 2000 telén.
Minek mentek oda? Nézni a szép nőket –
de nagyon nagy szél volt és elfújta őket.
Eta
Iszkiri!
Cickány iszkol langy avarban.
Gyorsan pucol, nagy zavarban.
Nyugalma – lám – köddé válhat
Ha földúlja rút, nagy állat.
Zord lényem épp arra haladt
Sárgálló lombsátor alatt
S hosszú lába vadul kavart,
Szétrúgva a ritka avart.
2 hozzászólás
Üdvözletem, Attila!
Mennyi mindent megtudtam a vízibolha étvágyáról, de ami még jobban bejött az a "tófenéki mászka".
Kicsit nosztalgiázhattam is. Én vidéki gyerek lévén, gyermekéveimben rengeteget gombásztam a gyönyörű réteken, erdőkben. Más dióját sose szedtem, de a diós sütiket bármilyen mennyiségben meg tudom rohanni.
Tetszett ez a második adag is. A bevállalós hangnem, és az ironikus önkritika a helyén van.
Üdv: Laca 🙂
Üdvözlet, Laca!
Köszönöm az értékelést. Biológus lévén, gyerekkoromban befőttesüvegekkel rohangáltam a tópartra vízibolhákat meg miegymást gyűjteni… majd sok év elteltével a korábbi tapasztalatok és élmények versekben csapódtak le, mint vízpára a hideg felületen.
Örülök hogy nosztalgiát tudtunk kelteni benned. Érdemes felidézni a régi szép időket és kirándulni menni, eső után mindig szokott lenni gomba. Mi is megyünk…
Hanem sajnos rövidesen elkanyarodunk a Természettől, mert a "kemény embereknek" azok a fajtái akik ezután kerülnek terítékre, szerintem nem járnak kirándulni. De ez nem most lesz…
Üdv: Attila