Teleírtam egy fekete lapot az álmaimmal,
reményeimet fehérrel festettem a vakolatra,
s gyerekzsivajba kiáltottam minden örömömet,
és hullámzó tengerbe sírtam összes bánatomat.
Titkaimat egy süket öregember fülébe súgtam,
szívemet egy vak kislány nézhette tenyeremből,
S egy néma embert kérdeztem, mit ér az érintés
ha egy eszméletlen idegennek adtam?
És mégsem vesztek el a szélbe dúdolt dallamok,
Te énekelsz… nyugodtan alhatok.
5 hozzászólás
Nagyon, nagyon jó vers, gratulálok, nem szeretném magyarázni, azt hiszem, mind az építkezése, mind a feloldása, egyedi, gyönyörű.
aLéb
Szia!
Minden egyes sora külön-külön is kincs, de így egészben… nem találok szavakat!
Gyömbér
Szia! Csodálatos a versed, gratulálok hozzá! Ritka gyöngyszem ez a vers! Üdv: Andika
És azt kérdeztem a végén:ki az a Te? Isten?Szerelmed?Vagy Te magad?
Minden versben elhangzott mondatod és kérdésed egy külön történet, azt éreztem, hogy kicsik vagyunk, porszemek, minden amit teszünk, az egy a sok közül, de talán nem is az a lényeg, hogy legyünk "valakik", hanem, hogy a nyugalmunk meglegyen.
Csodaszép.
H.
Köszönöm a hozzászólásaidat! Örülök, hogy ilyen gondolatokat ébresztettek benned az írásaim. Nagyon jól esik!