Bólogató fák fölött ébred az éj,
belemar nappal pislogó arcába,
s a mély csend függönyét leengedve,
beoson nyitott szívem udvarába.
Nesztelen léptekkel jár körbe, körbe,
kioltva remény pislogó mécseit,
pedig úgy megőrizném némelyiket,
hogy kitegyem mindig fénylő csillagnak,
a végtelen sötétség paplanjára.
Néha elnézegetném hogyan vibrál,
lüktet benne minden csodás emlékem,
de borús arcomon átszalad könnyem,
ó, mily bolond gondolat játszik velem,
s teszi kedvem sötétté, mint az éj.
10 hozzászólás
Kedves Tündi!
A szép gondolatok maradjanak meg fénylő csillagként, a rosszakat pedig kergesd el az utadból! Szép versedhez gratulálok!
szeretettel-panka
Köszönöm drága Panka!
Aranyos vagy… : )
Szeretettel láttalak: Tünde
Ahogy panka is írta csak a csillagok ragyogjanak…:)
Tetszett! Szeretettel olvastam:Pityu
Köszönöm kedves Pityu!
Szeretettel: tünde
Szép ez a versed!
Tetszett, rímtelensége ellenére.
Valóban érződik egy tétovaság, nyugtalanság benne!
Köszönöm kedves Irén!
Üdv.: Tünde
Kedves Tünde!
Szépen elmélkedsz, gratulálok!
Szeretettel, Judit
Köszönöm kedves Judit!
Szeretettel láttalak: Tünde
Borongós hangulatú, de szépséges vers!
A képeid ragadtak meg legjobban, kedves Tünde!
Szeretettel: Éva
Köszönöm kedves Éva!
Szeretettel láttalak: Tünde