És ismét az Ezüst Holdat keresed
Látsz belőle foltot, fényéből egy keveset
Mintha haldokolna, felhő fojtogatná
Szótlan szürkeség tenné rabbá
Fényét a láncok vak közönnyé szorítják
Korcs porkoláb gúnyos kacaját zengik a csatornák
S Te csak ásol, rendületlenül, mélyre mész
Addig, hogy halld a fogoly vér-könnyes énekét
Onnan sejlik vissza a zöld legelő
Mely most őszbe öltözött, indián temető
Sárga, mint az epe, mely hazug szóra fakad
Szádban érzed ízét, sokáig megmarad
És tudod pontosan, hogy nincs olyan fegyenc, aki
Rabságából, ha tehetné, nem lépne ki
De van olyan, kit úgy elnyűtt a teher
Hogy csendet kíván, s kőágyán némán hever
S nem lát mást csak a vastag falakat
Nincs már benne makacsság, virtus és akarat
Csak motyog némán egy régen tanult verset
Mert lelke még lángol, hisz szabadnak termett
Mesél nemes harcról, régi tőrét kéri
Üres, béklyós jobbját fátylas szemmel nézi
Ekkor leled meg a nyirkos követ végre
Vasrács hasad, kő enyészik hited erejére
S tudod jól, hogy a kalodát Te ki nem nyithatod
De tőrét a fogolynak remegő kezébe adod
Hisz az Ő harca ez nem a tiéd
Neki kell használni rég elveszett fegyverét
Elvágni vele a béklyót, a láncot
S pörögve járni vele patkányűző táncot
S Te majd ott várod a börtön ajtajánál
Így lesz a zord esőből, gyönyörű szivárvány
Így lesz az éjszakából napfényes pirkadat
Így talál a lélek a pokolból kiutat