Az idő, az éj kitárt karjába löki az estét,
az ég, falja a sötétet hegyes csillagfogakkal,
a hideg hold, szerelmes felhőkbe göngyöli testét,
nyálgömböket fújva békésen szundikál a nappal.
Szivárványhídon tarka illúziók kacagnak,
jól tudják, hogyan kell önfeledtnek lenni,
még sohasem látták magukat, kicsinek, vacaknak,
az örömhíd alatt éhesen meglapul a semmi.
Azt álmodtam, hogy reggelre az összes álom meghal,
eltemetjük őket szépen csiszolt üvegkoporsóba,
hiába kapaszkodnak belénk fátyol karmaikkal,
úgy elfelejtjük őket, mintha nem is lettek volna.
Mindent látó szemmel néz mélyen az anyagba
egy ősöreg ember, és nem is csodálkozik nagyon,
hogy a szeretett sárember a lelkét már eladta,
az ördög kénköves árnyéka ott táncol a falon.
Kemény héjba zártan a világ eszméletlen hever,
bőrén a szél emléke, nyelvén a napfény méze,
fejében régi keringő áll, megmozdulni nem mer,
tudja, hogy ennek a bálnak már mindörökre vége.
1 hozzászólás
Tetszenek a képek a versedben. Beleszőttél sok igazságot.
Szeretettel:Selanne