Úgy fáj, mikor elvesztesz egy barátot…
Fogalmad sincs, mekkora a bánatod.
Úgy fáj, mikor elveszted a munkád…
Pedig amíg volt, minden a TE fejedre szállt.
Úgy fáj, mikor elveszted szerelmedet…
Akkor úgy hiszed, elveszted az eszed.
Úgy fáj, mikor elveszik tőled mind a hármat…
Úgy gondolod, az ördögök már beléd vájtak.
Akkor azt hiszed, nem élhetsz tovább,
Hogy sosem kapsz már babérkoronát.
Hogy sosem költözik már beléd a fény,
S az az istenarcú, istenszagú, istenhangú tünemény,
Mely nem egy emberi lény,
Hanem egész másféle fény.
Csupán egyetlen gondolat, egy érzemény:
Hivatásod e tündér – tünemény.
Mely ha nincs, minden elveszett.
Nélküle guillotine alá hajthatod fejed.
Enélkül céltalan az életed,
S a világban sem találhatod a helyed.
S ha nem találod meg, mi neked rendeltetett,
Akkor se siránkozz, építs másik életet,
Hogy mások élete, s a te életed
Szebb lehessen, és teljesebb!
Nékem a Színház a hivatásom…
Benne van minden örömöm, minden bánatom…
A legtöbb és legszebb barátságom.
S ha lenne csupán egyetlen kívánságom,
Akkor is azt kérném, hadd maradjon EZ a hivatásom.
De most még nincsen efféle számadásom.
S így nélküle nincsen másom,
Csupán jajongó, fájdalmas bánatom.
De néha, mikor felzeng az ég,
Hogy van még e Földön reménység,
A lelkem a szívemben hevesebben ég.
Akkor nem fáj semmi…
Hisz csodás a Színpadon lenni…
Érző szívvel játszani,
Valaki másnak látszani,
Megtanult szöveget mondani,
S mindeközben teljesen önmagad adni,
A gondolatokat pedig kinn, az ajtó előtt hagyni.
1 hozzászólás
Szia!
Ez már nagyságrendel jobb mint a Hiány című versed volt. Egy idő múlva vedd elő, olvasd át újból, s látni fogod benne a hibákat.
Köszönöm, hogy olvashattam.
Sikeres alkotást kívánva búcsúzom.
Daróczi Tamás