Valamikor még reméltem
olyan voltam mint egy fiatal fa,
csak mindig nagyobb
és nagyobb akartam lenni.
Valamikor egy remény éltetett
és rá sem gondoltam arra,
hogy eljön az a nap is
amikor majd nekem is el kell egyszer menni.
Valamikor féltem a naptól
olyan voltam mint egy kőszikla,
erős voltam és kemény
de tudtam, hogy a napfény erősebb.
Bújni akartan az árnyékban
nem akartam a napon lenni,
de hova bújhat egy szikla, pedig
bevallani, hogy fél, az lenne az emberségesebb.
Bevallani egy hibát amit elkövetsz
az nem mindenkinek a kenyere,
azt nehezebb mit a sziklában
a pataknak kivésni az új medrét.
Igaz, ott sem a patak ereje
hanem a kitartása vezet a célhoz,
az erdőben sem hangos dobbal
hanem az édes mézzel, csalogassák a medvét.
Ma már nem félek semmitől
a halál is csak mint megváló jön már,
soknak voltam tüske a szemében
mert nem mindig a kívántat feleltem.
Mindig akkor hallgattam el
amikor végre beszélnem kellett volna,
és ha az ütések már nagyon fájtak
minden egyes ütésre, már csak egyet nyeltem.
4 hozzászólás
Egy sziklának az ütések nem fájnak.Esetleg lemorzsolják…
Gyuri
Kedves Tóni!
Sok mindent megéltél, látszik a versedből, maradt sok tüske, fájdalom benned.
A napokban olvastam itt egy versed, akkor nem volt időm hozzáírni, elfelejtettem a címét és nem találom. Mindenesetre abból tudtam meg, hogy Te Óbecséről származol. Akkor duplán vagyunk földik. Én ugyanis Kishegyesi vagyok, felnőttként viszont Újvidéken éltem. E kettő között van Óbecse, csakhogy én már beleszülettem Jugoszláviába, nekem az már úgy volt természetes. 91-ben települtünk át, s most Pécsett élek. Nagyon tetszett az a versed is, hogy hiába ülsz ki a padra Óbecsén (bocs. nem szó szerint idézlek) már ott sem ismer senki, a szíved mégsem tudja feledni. Hát így vagyunk ezzel sokan…
Szeretettel olvastalak.
Ida
Kedves Gyuri!
Ha jól emlékszem, azt írtam: olyan voltam mint egy kőszikla, és nem azt, hogy kőszilka voltam. lehet, hogy a kifejezésemmel néha egy kicsit sántikálok, de amióta itt vagyok az oldalon, ésrevettem, hogy vannak sokan azok is, akik a megértéssel, és az "egy kicsit mással" küzködnek.
Köszönöm, hogy olvastál, és
üdv Tóni
Kedves Ida!
Hát igen, sors néha ide-oda dobja az embert. Pontossan a múlt évben mondtam otthon, kiültem a becsei nagytemplom téglafalára, és ha hiszed, ha nem, egy óra alatt egyetlenegy ismerősel találkoztam, és az is innen Svájból volt, egy Liestáli "magyar". Akkor mondtam akár Timbuktuban is kiülhetnék a központba, ott is találnék ennyi ismerőst. De mit is akarok, 26 éves voltam amikor eljöttem otthonról, és holnapután leszek 70. Már majdnem duplaannyit éltem itt, mint otthon. Úgy látszik, ha valójában ma már nem is az, de nekünk amig élünk, mindig az lesz az otthonunk. Te lehet ezt másképpen érzed, mert te otthonról, haza mentél, Én is szerettem volna, de akkor nem fogadtak el, ma pedig talán, már nem is akarok. Egy öreg fát, már nehéz átültettni. Azt nem mondom nem lehet, mert itt a falú központjában láttam, egy 150 éves fát háromszor is átültették, négy év alatt.
Köszönöm, hogy írtál, és
üdv Tóni