Egy beteg “gyerekes” vallomása a hazug orvoshoz
Figyelj jól, amit elmondok neked, nem lesz kellemes! És mondandómat nem csomagolom ezüst papírba, sőt, el sem mondom neked, de érezni fogod, látni fogod szemeimben, és abból is, hogy megváltoztam. Felébredtem, nem vagy fontos, nem számítasz, és nem érdekel, hogy orvososdit akarsz játszani, ezt rám erőltetve. Sajnállak téged, hogy bár egyetemet végeztél, nem tanultad meg, hogy nem terólad szól a gyógyítás. Ha pedig beteg vagy, ami meglehet, előbb gyógyulj meg, aztán akarj gyógyítani. Ha nincs szíved, lásd be, nem kell erőltetni ezt a munkát.
Hogy értsd, bálványozni valakit előbb, utóbb csalódáshoz vezet. Te ugyan kezdettől fogva furcsa voltál, kiszámíthatatlan és szeszélyes. De mivel szükségem volt egy olyan emberre, aki segít és szeret, elfogad, meghallgat, kedvességed miatt behálóztál. Gyermeki függőséget alakítottál ki, amire amúgy is hajlamos vagyok. Persze te sem voltál mindig kedves, aranyos, de dolgaidat szeretettel néztem és magyaráztam, mindenre mentséget találtam. Még akkor is, mikor levegőnek néztél és nem köszöntél vissza. Imádtalak, angyalnak láttalak, miközben téged semmi sem érdekelt. Közönyödet felismerve ébredezem mély álmomból, melybe te hipnotizáltál. Mondd, kicsit sem szégyelled magad?
Azt hitted, sosem buksz le? Örökké teheted ezt a kegyetlenséget velem? Az évek során gyakran csalódtam benned, de te magad is kimagyaráztad, én pedig elfogadva újra visszatértem hozzád és kapcsolatunkba vetett hitemhez.
Azt hiszed, elég lágy, meleg és gyengéd hangon kedveskedni? Komolyan gondolod, hogy ennyivel lerendezel? Miközben tetteid mutatják, hogy nem érdekel semmi?
És te prédikálsz az együttműködésünkről? Mert az fontos, az nekem jó!? Nevessek vagy sírjak, nem tudom. Gondolj bele, te adod a semmit, de látszólag beleadsz mindent, én adom egész valómat, engedelmeskedem neked, és ezt együttműködésnek vesszük. És nem érted, mi az, amit nem adsz. De úgy teszel, mintha adnád. Légbuborék, semmi több, amit teszel, aki vagy.
Orvos vagy, és többnyire miután eléred, ami kell neked, tovább lépsz. Emlékszem, hogy vártam nálad, és kijöttél, és észrevettél, odajöttél, közben egy másik várakozó rád szólt, hogy: “Jó napot! Köszöntem!” Jaj, ne haragudjon, nem vettem észre, mondtad. Majd később nekem nem köszöntél, mert egy másik pácienshez siettél.
Rájöttem, milyen vagy, dióbélevő. Dióbelet eszel, feltöröd a héjat, ez eltart egy ideig, mert lassan lehet csak, aztán szintén lassan megeszed a belső részeit, a héjat eldobod. Nem kell, ehetetlen, az emberből a lényeg már tiéd. Ám a dió nem így érzi, a dió része a héj is, és ott áll eldobva, elhagyatva, kibelezve. Ezt teszed a betegeiddel, te dióevő!
Ezt átgondoltam volna, mert van, aki ki tud szabadulni bűvkörödből, és az neked nagyon nem lesz jó…
Eggyel kevesebb beteged fogja szolgálni nárcisztikus személyiségedet, remélem rájössz, miért lettél orvos!
4 hozzászólás
Kedves Felhö!
Nagyon tetszett!
“Sajnállak téged, hogy bár egyetemet végeztél, nem tanultad meg, hogy nem terólad szól a gyógyítás”
Különsen pedig a hasonlat a ´dióbél evöröl-evökröl!
Gratulálok:sailor
Szép napot!
Nagyon érdekes írás. Igen, talán vannak olyanok, akik istenítik az orvosokat és a figyelmük, kedvességük félreértik, vagy ő érti félre a betegei viselkedését. Ebből az írásból úgy tűnik, mint ha több is lett volna, mint orvos-beteg kapcsolat. Engem nem zavar, ha úgymond az orvos nem vesz észre, mert másra figyel, mással beszél. A lényeg az, hogy amikor sorra kerülök, akkor hallgassa meg a problémáim, vizsgáljon meg, vagy küldjön vizsgálatokra. Többet nem várok el az orvosoktól, talán ezért nincs problémám velük.
Szeretettel: Rita 🙂
Kedves Sailor! Köszi, örülök, hogy tetszett
Neked is szép napot 🙂
Köszi Rita, igazad van 🙂