Az én édesanyám
Messze, messze, egy kis völgyi falucskában
Törpe házikó áll magas bérczek alatt,
Nincs rajta semmi fény, csak a mit az égről
Jóságos kedvében rá mosolyog a nap;
Födelén vékonyan füstölög az élet,
Ott sír a szegénység ütött-kopott falán.
Ki lakik abban a rongyos házikóban?
Az én édes anyám!
Régi asszony biz’ ő! Sok borús esztendő
Haragos vihara zúgott el felette!
A hány öreg ember él ott a faluban,
Mindeniknek bátran az anyja lehetne.
Vastag feledésbe merült történetek
Elevenűlnek meg lágyan rezgő szaván,
Mikor mesélni kezd az elmúlt időkről
Az én édes anyám.
Nehéz a keresztje, de viseli némán,
Gyáva zúgolódást nem hallani tőle.
Csak egy a panasza: mért van oly nagy hegyen,
Hol apám pihen, a falu temetője!
Oh, milyen jó volna ott legalább néha
Elsírt könnyeivel könnyíteni magán!
Hanem már oda sem tud feljárogatni
Az én édes anyám!
Elhagyott, bús világ az az ő világa,
Vándor fecskén kivűl vendég alig jár ott.
De a jó Isten, ha nem adott vendéget:
Adott vendég helyett szives szomszédságot.
Belátogat hozzá olykor a szomszédság
Keseregni a nép sok rendbéli baján,
S úgy elhallgatja, úgy elsajnálja őket
Az én édes anyám!
Aztán, a mint ismét magára maradott,
Eszébe jut mindjárt kedves fia sorsa.
A kit az ég onnan, az alacsony porból,
Kegyesen fölemelt magas, úri polczra;
Előszedegeti könyveit fiának
S órákig elmereng egy-egy szelid dalán,
Mert szereti a dalt, mint az imádságot,
Az én édes anyám!
Csordultig megtelik a szive örömmel,
S egy kissé kiderül örömén a gyásza,
Dicsekvő büszkeség kísérti a lelkét,
Ámbár a büszkeség másként nem szokása.
Beh nagy ember is lett az ő gyermekéből!
Neve dicsőséggel zeng végig a hazán !
És olyan boldognak tart engem ilyenkor
Az én édes anyám!
Hej, pedig mialatt ő fiának örvend:
Lobog gyilkos önvád pokoltüze bennem!
Mért kellett elhagynom csöndes falucskámat?
Hírt és dicsőséget mért kellett keresnem?
Szárnyaszegett vágygyal szépen ott maradva,
Istennek is inkább kedves volnék talán:
Nem volna most olyan elhagyott teremtés
Az én édes anyám!
Bántja lelkem a sors igaztalansága,
Zordon tűnődések örvényin forgatja:
Mért legyen e földön különb az én éltem,
Mint azé, ki egykor életemet adta?
Hírnév ragyogásán minek sütkéreznem?
Beczéző szerencse mért hordozzon karán?
Míg lent bús árvaság Ínségén tengődik
Az én édes anyám!
De már mind hiába! Mi megtörtént egyszer,
Meg nem történtté azt nem teheti semmi!
Útra kelt pataknak az anyaforráshoz
Nem lehet, nem lehet többé visszamenni!
Visszakanyarulhat arra a vidékre,
De sokáig ottan csak nem maradhat ám.
Engem is elvesztett, elvesztett örökre
Az én édes anyám!
Míg fia mind fölebb emelkedve fürdik
A nagy nyilvánosság forró verőfényén:
Addig ő ott alant marad és ott vész el,
Mélyen rejtőzve a névtelenség éjén.
Mint a fagyökér, mely magas sudárt növel,
De maga sobsem él fent a nap sugarán:
Úgy tölti le éltét s úgy fog elenyészni
Az én édes anyám.
Jakab Ödön: 1854 – 1931
Meine liebe Mutter
Weit, weit weg, in einem kleinen Dörfchen im Tal
kleiner Häuschen steht unter dem hohen Felsen,
es gibt kein Glanz darauf, nur das, was vom Himmel
in sanften Stimmung die Sonnenstrahlen senden.
Das Leben läuft geräuschlos an dem Häuschen durch,
an Mauer der Armut weint ein armer Schlucker,
wer wohnt in diesem schäbigen uralten Häuschen?
Meine liebe Mutter!
Die alte Frau hofft noch! Viele düstere Jahre,
mit wütender Stürmen tobte über den Kopf!
In dem Dorf leben sehr viele alte Leute,
sie könnte für alle die Mutter sein im Dorf.
Dicke vergessene, versenkte Geschichten
werden von ihren süssen Worten wie Zucker,
wenn sie anfängt, über die Vergangenheit reden:
Meine liebe Mutter.
Ihr Kreuz ist sehr schwer, aber sie trägt es schweigend,
von ihr ist nie ein feiges Murren zu hören.
Sie klagt nur immer: Warum ist so hoch der Berg,
wo mein Vater ruht, dort in den Dorffriedhöfen!
Wie schön wäre es, zumindest manchmal dort zu sein,
erleichtern mit Ihren Tränen als Besucher!
Aber sie kann da nicht einmal mehr dort hochlaufen,
meine liebe Mutter!
Ihre Welt ist eine verlassene, hässlich’ Welt,
außer den Wanderschwalben gibt es kaum Gäste.
Doch der liebe Gott, keinen Gast gegeben hat:
mir freundlichen Nachbarn, gibt auch schöne Feste.
Manchmal besucht ihr auch die junge Nachbarschaft
von den vielen Sorgen, die Menschen zu ermuntern
sie hört ihnen zu und hat Mitleid mit ihnen
meine liebe Mutter!
Dann, als sie wieder allein gelassen wurde,
erinnerte sich an das Schicksal seines Sohns.
Den der Himmel von dort aus dem niedrigen Staub
anmutig auf einem vornehmen Herren Throns;
sie nimmt die Bücher von dem Sohn aus dem Regal,
und sie meditiert stundenlang ohne Kummer,
weil sie die Lieder genauso liebt wie Gebete,
meine liebe Mutter!
Ihr Herz füllt sich übervoll mit grosser Freude,
‘d ihr Freude offenbart sich in ihrer Trauer,
prahlerischer Stolz verfolgt jetzt ihre Seele,
Stolz ist jedoch keine Gewohnheit auf Dauer.
Von ihrem Kind wurde ein großartiger Mann!
Sein Name hallt in dem ganzen Land mitunter!
Und sie hält mich zu dieser Zeit auch so glücklich,
meine liebe Mutter!
Hey, aber während sie an ihrem Sohn so freut:
In mir tobt ein Höllenfeuer der Vorwürfe!
Warum musste ich mein Dorf so früh verlassen?
Was war das, was mich nach Ruhm und Ehre führte?
Mit geflügelter Sehnsucht daheimgeblieben,
vielleicht wäre ich schneller zu Gott gefunden:
Sie wäre heute nicht so verlassenes Wesen,
meine liebe Mutter!
Meiner Seele tut weh der Härte des Schicksals,
düsterer Gedanken wirbeln ihn auf und ab:
Warum soll mein Leben auf der Erde anders sein,
wie derjenige, der seinerzeit mir Leben gab?
Warum sollte ich mich im Glanz des Ruhms sonnen?
Wie kann mich das kosen Glück auf dem Arm humpeln?
Bis unten der Armut auf tristen Leid lebt, wie
Meine liebe Mutter!
Doch es ist alles umsonst! Was einmal passiert,
das kann man ja nicht mehr ungeschehen machen!
Er ging auf den Weg zu der Quelle des Baches,
man kann nicht weiter träumen nach dem Aufwachen!
Man kann sich wieder in dem Land zurückkehren,
aber kommt dort lang nie mehr irgendwo unter
sie hat mich verloren, für immer verloren,
meine liebe Mutter!
Während sein Sohn immer höher ‘d höher badet
im Fokus von Beliebtheit der Öffentlichkeit:
Bis dahin bleibt sie dort unten ‘d stirbt sie auch dort
in Anonymität der Namenlosigkeit.
Wie die Wurzel, die ein grossen Baum wachsen lässt,
aber selbst lebt nie oberhalb wie Übermutter:
So lebt sie ihr Leben ‘d, so wird sie auch sterben,
meine liebe Mutter.
Fordította: Mucsi Antal-Tóni
1 hozzászólás
Kedves Attila!
Fájdalmas, szép, megható sorok. Igen, ott azon az elhagyott vidéken nem tudott volna kibontakozni a tehetsége, viszont nehéz lehet a szíve, hogy ott maradt az édes, akinek az életét köszönheti, magányosan, egyedül, árván.
Szeretettel: Rita 🙂