A mondhatatlan percben,
melyben szilánkokra tört
sötét szemedben az igazgyöngy:
Hullócsillagokat láttam
glóriás koszorúban fényleni.
S egyszerre önmagunk
se vettük tapinthatón észre,
de szívünk egymást vigyázó,
gondoskodó őre lett!
Lelkem tavában tovább hagytam
fürdeni nem feledhető arcodat,
s egyetlen érző, emberi kötelék lehettünk:
Te és Én – gondok s bánatok martalékát
jó volt feledni, s magunk mögött hagyni!
– S most, hogy ideghúrjaid
finom erezeteiben nem bizserget
már tomboló véred irántam,
hova tegyelek most ordas-erejű Tél
köszöntötte napsugaras mosolyod helyett.
szívem változandó alakban összetört,
hogy te újból összerakd,
s most miért kellett, szükséges volt-e
újból összetörnöd megsebzett énemet,
hogy tudom:
Csupán játékszered lehettem ócska,
flörtölési hadjáratodban?
Jaj mondd! Ha mondhatod s megvallhatod
még aki létét feladva szerelemről,
boldogságról, s örömről bókcsokrokat
vallott s regélt azzal mi lesz,
arra mi várhat még?
– Megüszkösödött, lyukas szívemből félő,
hogy a halhatatlan lángolás
egyetlen Főnix-madara
már nem támad fel soha többé,
– az ember szinte félve lép,
meggyökeresedett lába meg-megremeg,
ha újuló kapcsolatba kezd:
Sebzett tüskéi a volt halhatatlan kedvesnek
még egyre sebzik szívét,
porcelán-törékeny álmokon
tiporva táncol az ember könnyelműség!
– Tekinteted csillagos kereszttüzét
nem feledhetem,
egyre közelebb kerülhetsz akkor,
ha távolodsz tőlem:
S most is megkergeted ábrándjaim,
torkon ragadt a lemondó,
keserű tudat, önsajnálatok végítélet-bugyra:
Lehet-e az Életet folytatnom immár nélküled?
Öngyilkosok pökhendi könnyelműségére
akkor sem hallgathatok!