Beletört karmok vigyorognak
Az égbeszökő falon.
Odafent ködpászmák morognak,
Én ujjbegyem falom vakon.
Hallom, ezer, meg ezer ember kúszik
Mindenütt köröttem,
S míg elszámoltam húszig,
Lassan beletörődtem:
Sötétségből ködzsíros semmibe tartok,
És senkit sem látok,
Ti meg majd folyvást énembe martok,
Mert örökkön várok rátok.
Csak karmotok látom a falon.
Letörten, de ezreket…
Ezeket mászva a mérföldeket falom,
Az enyém odalent megrekedt.
És talán egyszer lezuhanok én is…
Nem érve utol titeket.
S egy hang, meg egy karom lehetek mégis:
Lezuhanva meglátom hitetek.
2 hozzászólás
Kedves Rawelli!
Már csak ismétlem önmagam!
Csodálattal olvasom újra és újra soraid, Te Csavaros Elme!
Egy túláradó Falevél:D!
No comment, vastaps:D