Gyakran ment el a vasútállomásra. Szerette nézni a nyüzsgést, a rohanó, várakozó embereket. Jó volt ráérősen ácsorogni, miközben mások harcban álltak az idővel. Aki ránézett, egy merev tartású galambősz asszonyt láthatott. Nem gondolta volna, hogy ő is vár valakit. Pedig ő minden alkalommal azzal a gondolattal kezdett el készülődni, hogy ma, igen, ma biztosan megérkezik ……
Alig múlt el két hét az esküvő óta, amikor megérkezett a behívóparancs. Azt hitte, a szíve szakad meg a fájdalomtól, amikor férje kibontakozott az öleléséből, és felugrott a vonatra. A mozdony füstbe burkolózott és sikoltott egyet. Mintha az a sikoly az ő lelkéből fakadt volna. A katonai szerelvény megmozdult, és lassan kihúzott az állomásról. Könnyeitől ő már nem látott semmit, de a zakatoláson keresztül is hallotta férje szavait:
– Visszajövök. Visszahozom neked a dögcédulámat.
A hetek múltak. Jöttek hírek a főváros ostromáról, a hősi utóvédharcról, de az ott harcoló férjéről nem. Mire virágba borultak a fák, megindult lassan a közlekedés, újra pöfögtek a mozdonyok. A fiatalasszony úgy gondolta, hamarabb hall híreket párjáról az állomáson. Amikor csak tehette, megállt a peronon, figyelte az érkezőket. Amikor katonaruhás férfi szállt le a szerelvényről, meglóduló szívvel indult el, aztán csalódottan nézte, hogy ölelik át zokogva a rá váró asszonyok. Az állomáson dolgozók néha megálltak beszélgetni vele, vigaszt adó szavakat mormoltak, aztán tovább mentek. Kétszer borultak virágba az almafák, mire megérkezett az első levél. Furcsa, idegen betűk voltak a lapra nyomtatva, de ott volt párjának a rövid üzenete is: Élek. Szeretlek. Ez az egy lap olyan volt, mint egy életet adó infúzió. Reményt adott, és erőt. Az asszony már tudta, hogy férje él, tudta, hogy haza fog jönni. Hogy mikor, az még kérdéses volt, de az, hogy jön, már nem. Egyre gyakrabban ment a vasútállomásra, hogy ha jön a párja, már ott találkozzanak. Élete megváltozott. Minden idejét betöltötte az ácsorgás a sínek mellett, a várakozás. A mozdonyvezetők megsajnálták a szürkülő hajú asszonyt, és időnként cédulákat adtak le neki a mozdonyról. Ilyenkor az ámuló emberek szeme láttára megtörtént a csoda. Az asszony szeme felragyogott, pókhálósodó arca kisimult, görbülő dereka kiegyenesedett. Szerelmes, párját váró fiatal nő szorította melléhez az üzenetet: szeretlek, haza fogok menni.
Az állomás személyzete kicserélődött. Erzsikéből Erzsi néni lett. A fekete haj fehérré kopott. A füstös mozdonyok doromboló monstrumokká váltak. Csak egy valami nem változott. A konok várakozás.
Ha kutató tekintete elkapott egy összeölelkező párt, halkan motyogta maga elé: holnap, holnap megjön az én párom is.
Nem volt szívében irigység. Csak várakozás. Tudta, hogy az ő vonata késik, de egyszer majd befut az állomásra füstbe, gőzbe burkolva egy mozdony, és leugrik róla egy nyalka katona. Az ő katonája.
8 hozzászólás
Megrendítően szép írásodhoz gratulálok. a.
Szia!
Nagyon szép novella, tetszik.
Szeretettel: Rozália
Talán ilyen a sírig tartó szerelem. Nagyon szép írás! Gratulálok!
Barátsággal Panka!
Nagyon szép lett, gratulálok!
Üdv.: Hópihe
Köszönöm Nektek. -matyi
Megrendítő írás…és hiszem hogy létezik ilyen szerelem.
Tetszett nekem. Jó.
Üdvözlettel: Daniel
Igazán megrendítő, nem is igazán tudok ezen kívül semmit írni most….úgy érzem.
Köszönöm, hogy olvashattam, gratulálok.
üdv:
Zsuzsa