Nyomomban elvesztett múltam dübörög.
Lihegve száguld meggörbült, ócska síneken,
csikorgó, rozsdás, elnyűtt szekerem.
Árnyak és lidércek szikráznak.
Káprázat hegyeken másznak.
Felmegyek,
de nincs helyem.
Őrjöngő vad orkán tombol a szirteken.
Zuhanok újra egy lavinába.
Ott állt fenn a lelkem magamra várva,
egy ócska, kopott kabátba, a jéggé fagyott könnyeken.
Ám el nem érhetem.
Elnyűttem az éveket.
Megfeslett szívemet még tartom egy kicsit,
már alkonyodik.
Összedőlt álmaim romjaiba botlom.
Most látom,
csupán egy halom csonton
imbolygott végig eltévedt életem.
De nem kérdezem.
Kézen fog a csend, s én hozzá simulok.
4 hozzászólás
Nagyon tetszett a versed, különösen az utolsó öt sor. Gratulálok hozzá.
Drága Gyula,
tudod mit gondolok, talán felesleges leírnom… csodállak rendületlenül. És mindig várom, hogy újabb gyöngyszemet tölts fel Magadból… 🙂
Szeretettel, Jodie
Gratulálok!
Újabb igazgyöngyfüzér
melyet nekünk adtál
Kedves Gyula!
Jó, hogy rátláltam gyönyörű versedre. Ugyanis tartama, a szép költői kifejezések, s a rímjei is mind dicséretet érdemel. Pedig pont én vagyok az, aki a nem formázott versekhez általában egy csomó kritikát mellékelek. De ott hibák vannak nem csupán a formaság miatt, azon kívül is.
Kétszer is átolvastam, igzán tetszik, kár hogy csak most találtam rá.
Szeretettel üdvözöllek: Kata