Nyitott ember lévén gyakran estem energiavámpírok áldozatává. Azt gondoltam, hogy ha megértem, mellé állok, majd próbálom felhívni a figyelmét a változás lehetőségére, rámutatni, hogy mennyi örömforrás van az életében, akkor változni fog. Azonban e helyett gyakorta majdnem én mentem rá. Előjött a saját magam hibáztatása, mert megbántottam azzal, hogy vegye észre a szépet, hogy nyisson mások felé is, hogy ne higgye, hogy csupán azért mert kövér/sovány/alacsony/magas, stb, kevesebbet ér, mint más. Számtalan példát említettem olyan személyekről, akik enyhén szólva se voltak szépek, esetleg a gyermekkoruk is nehéz volt és mégis „felnőttek”, kezelni tudták a korábbi helyzetük és ami akkor nekik nem tetszett, azt a saját életükben másképp tették. Pl. iszákos apának nem lett alkoholista a fia. A szeretetlen apapélda helyett a szerető anyapéldát vette át és még hosszan sorolhatnám.
Azt is észrevettem, hogy bár számtalan ember van egy adott helyen – pl. villamos megállóban – hozzám jönnek kérdezni, kérni, eladni valamit.
Mindkét rossz házasságom a sajnálattal kezdődött. Napokig zokogtam, hogy milyen borzasztó lehetett és azt gondoltam, hogy mellettem boldog lesz, e helyett mindent megtettek, hogy boldogtalan legyek. Aztán – a saját káromon tanulva – rájöttem arra, hogy nem lehet boldogságot adni. Szeretetet, figyelmet, kedvességet, segítséget, együttérzést, odafigyelést igen, de boldogságot nem, mert aki nem akar, vagy nem képes boldog lenni, az a Dárius kincsétől se lesz az.
Mivel bevonzottam ezeket az embereket, akik után a kezdeti jókedvem, örömöm, vidámságom úgy szállt el, mint egy madár, amelyet váratlan elhessentenek, megpróbáltam megváltozni. Én is búskomor arccal néztem és hallgattam azt a sok „szörnyűséget” amit a kedves társ, barátnő, szomszéd, útitárs, osztálytárs, stb. rám terhelt. Ha netán hirtelen megörültem annak, hogy elállt az eső és kisütött a nap – mielőtt még átgondoltam volna, hogy „nincs miért örülnöm” – máris bűnbánatom támadt, hogy szegénynek milyen rosszul esik az, hogy én jó kedvű lettem. Pedig kezdetben épp ezért választott magának, hogy merítsen belőlem, az erőmből, a segítségemből, az empátiámból, a megoldási készségemből és képességemből.
Rá kellett jönnöm arra, hogy bár tudok bánkódni, sírni, de örülni is képes vagyok és nem akarom, hogy az örömöm, ami nem tárgyban testesül meg, elvegyék tőlem.
Kezdtem foglalkozni a jelenséggel. Akkortájt már hallottam az energiavámpírokról, de hittem is benne, meg nem is. Viszont kezdtem figyelni. Vannak akikkel jó találkozni és beszélgetni, míg olyanok is vannak, akiket, ha meglátok, máris érzem, hogy oda a jókedvem. Az örökké savanyú arc, az árgusan figyelő szemek, a rosszalló tekintetek már önmagában is ártalmasak tudnak lenni. Aztán, ha az illető a családban van, az ember igyekszik valamibe belemerülni, elmenni a közeléből, hogy egy kicsit fel tudjon töltődni, ki tudjon kapcsolódni, hogy legyen lehetősége arra, hogy jól érezze magát a saját bőrében, vagyis, hogy feltöltődjön.
Az interneten is utána néztem és többek között ilyenek találtam:
“Azokat az embereket hívják így, akik a szervezetük működéséhez szükséges energia egy részét másoktól lopják el. Az energiavámpír áldozata csak azt veszi észre, hogy fárad, kimerül, az addig jól menő dolgai egy szempillantás alatt kínszenvedésbe csapnak át. Ehhez pedig nem kell sok idő.” (pszichológia Frank Róbert energiavámpír)
Mit tehetünk ellenük? Ha számunka nem fontos személyek, akkor egyszerűen el kell kerülni őket, mivel mi laikusként úgy se tudunk segíteni rajtuk. Más a helyzet, ha az illető családtag, akit ráadásul szeretünk és nem akarjuk elhagyni őt.
„Az első fontos lépés, hogy ne sétáljunk fedetlen nyakkal, amin jól látszik a „tetoválás”: ide harapjatok! Érett fejjel tudatában lehetünk annak, hogy ki az, aki mellett nem érezzük jól magunkat, aki mellett kényelmetlen, kellemetlen érzés tör ránk. Ha fontos az illető, érdemes a dolgok után járni és kideríteni a valós okokat. Mi az, ami miatt egyedül nem boldogul, miért akarja, hogy a másik is rosszul érezze magát? Lehet, hogy a válasz nagyon banális – és talán azon fák egyike mögött lapul, amelyek képesek egy egész erdőt eltakarni.”
6 hozzászólás
Kedves Rita,
az energiavámpírnak van általános megfogalmazása is. Olyan embereket nevezünk annak, akik folyamatosan a figyelem középpontjában akarnak lenni, nem veszik észre, hogy jelenlétükkel leszívják mások energiáját.
Amikor valaki “kéretlen” tanácsokat osztogat, saját maga is az energiavámpír szerepébe kerül. Valószínűleg nem tudja, mert szándékai jók, ám határozottan ártalmas az ilyen közeledés.
Belegondoltam az itt említett egyik példádba. Ha valaki lehangolt, nem az a legjobb megoldás, hogy rázúdítjuk a felemelkedés lehetőségeit. Olyankor magába zárkózik, próbálja megoldani saját problémáját, ehhez mindenkinek joga van.
Joga van szomorúnak lenni, gyászolni, joga van bármilyen negatív érzéseket táplálni, és azokat saját tempójában feldolgozni. Engem például – bármennyire béketűrő vagyok – határozottan idegesít, amikor valaki megoldásokat keres helyettem, és azokat rám zúdítja. A megoldások mindenkiben ott vannak, maximum egy rövid utalás elég a gondolkodtatáshoz, ami ennél több, az már a privát szféra átlépése.
Lehet fedetlen nyakkal sétálni, de meg kell tartani a három lépés távolságot.
Szerintem két különböző témát fésültél össze, de érthető, amit szándékodban állt elmondani. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Lehet, hogy van más értelmezése is, viszont a vámpír szó már önmagában jelzi, hogy a jelenség nem pozitív. Amikor valaki felnőtt korában is – nem egyszer, nem kétszer, hanem folyton – olyan dolgon kesereg, amivel a másikat szánalomra akarja késztetni, mert ő maga nem képes ezen túllépni, az már a vámpír kategória. Senki és semmi nem érdekli, csak ő. Aki segíteni szeretne, azt lehúzza, az energiáját elveszi, mert ő valójában ebben a helyzetben érzi jól magát, még ha látszólag vagy valóságosan szenved is. Ő a meg nem értett, a mindenki által bántott és kiközösített. Mivel nagyon közeli ismerősöm is van és az orvos is hasonló véleményt mondott, mint amit az internetről “ollóztam” ki, nyilván ez is szempont. Ha ezekre az emberekre ráhagyjuk, hogy az ő problémájuk a legnagyobb és mindig megértjük őket, akkor megerősítjük a téveszméjüket. Tőlem sokan kérnek tanácsot a privát életemben, mert tudják, hogy egyrészt tapasztalt vagyok, másrészt sohasem akarok a másiknak rosszat. Nem várom el, hogy azt tegye, amit tanácsolok. Van egy határ, amikor be kell látnom, hogy nem én vagyok az az ember, aki segíteni tud, ezért szoktam ajánlati a szakorvost, mert ő a hivatásánál fogva nem veszi magára a beteg problémáját, attól kívülálló marad. Soha nem jutna eszembe, hogy egy jóindulatú tanácsot adó energiavámpír lenne.Tanácsot is csak akkor tud valaki adni, ha vagy én panaszkodom neki, vagy az írásaimból, viselkedésemből szűri le, hogy itt probléma lehet.
Senkinek nem szólok bele az életébe, legfeljebb kérdezek, vagy tanácsolok, ahogy engem is kérdeznek, vagy nekem is adnak tanácsot. Mind a jogi, mind a pszichológiai pálya érdekelt. A társadalmi munkáim során nagyon sok embernek tudtam segíteni. A jogi ügyek esetén – aminek részbeni ismeretére a főállású munkámhoz is szükség volt – különböző fellebbezések megírásában, hivatalos ügyintézésben, általában kedvező elbírást nyert az, akinek segítettem. A lelki problémák felismerése akár tapasztalatból is adott, hiszen, mint ahogy megírtam az Önazonosság című novellában, én magam is voltam beteg és mivel a családban is van lelki problémával küzdő, az átlagostól talán több ismeretem van e téren. Ezt még csak fokozza, hogy érdekel is a téma. Több ilyen jellegű könyvet is olvastam. A szomszédunk skizofrén volt, egy volt barátom pedig paranoiás, de nem egy energiavámpír is nehezítette már az életem. Természetesen több évtizedbe került, hogy ne nagyon tévedjek ez utóbbi témában. Rám sok mindent lehet mondani, de hogy energiavámpír lennék, azt biztosan nem, inkább vidámnak, kedvesnek, közvetlennek tartanak azok, akik ismernek. Senkire nem terhelem a problémám és képes vagyok nagyon sok mindent pozitívan látni, annak ellenére, hogy egyáltalán nem leányálom az életem, de a részletek nem tartoznak másra. Ahová megyek, oda vidámságot viszek, sírni egyedül szoktam. Ki szoktam mondani, hogy meztelen a király, nem ártó szándékkal, hanem azért, mert látom, hogy nincs rajta ruha.
Szeretettel: Rita 🙂
Kedves Rita!
Átéreztem soraid.
Gyakran kerültem ilyen helyzetbe…pedig leginkább csak meghallgattam problémáikat, hogy egy idő után már annyira telítődtem, hogy hatalmas feszültséget éreztem magamban. Aztán, hogy megszűnt az a közeg, lassacskán elmúlt.
Olyan is volt, hogy finoman felhívtam rá a figyelmet, ami láthatóan nem esett jól, ilyenkor én is magamban gyötrődtem…ami szintén nem volt jó.
Úgy vettem észre, hogy az a legjobb ilyenkor, meghallgatni a problémát- ha már engem avat bizalmába, ami bevallom egy részről jól is esik – már az is segíthet neki a lelki megnyugvásban, hogy kibeszélte magából…
Sok esetben próbálom megláttatni vele a pozitívumokat, a szépet, a jót.
Minden ember más és más. Igyekeztem miismerni őket és annak megfelelően reagálni az adott dolgokra. Ez talán a lehető legjobb megoldás még…
Olyan is volt, hogy az akaratát akarta rám kényszeríteni, amit nem engedtem…az ilyen emberektől 3 ++ lépés távolságot igyekeztem tartani.
Elgondolkodtató írásodhoz szeretettel gratulálok:
Zsuzsa
Kedves Zsuzsa!
Aki nem élte át, nem járta meg a poklokat, az azt mondja, hogy szegény, bizony, mennyire keserves sors az osztályrésze, de ha vele kell, hogy éljen és nap, mint nap a saját vélt vagy valós, de mindenképpen évtizedes ügyei a “témák”, más nem érdekli, a más sorsa meg végképp nem, a szépet nem akarja észrevenni, ha orvost ajánlasz megsértődik, bántja, hogy jó kedved van, amit aztán sikerül is elvennie, na ilyenkor egy kicsit megnyugszik. Ha néha-néha örül is valaminek – többnyire a saját sikerének – az se tart sokáig. Az épületek nem állnak, hanem rá dőlnek, a világ szennyes, az emberek mocskosak és önzők, miközben tőle önzőbbet – úgy érzed – hogy nem hordott a hátán a föld, akkor az megérti, hogy miről beszélek. Egyébként sok szakkönyv is ír a témáról és mivel én magam is voltam már pszichésen beteg, ráadásul nagyon súlyos állapotba kerültem, de sikerült – rengeteg ráfordított energia és jó pár év után – meggyógyulnom, “messziről” felismerem az ilyent. Neki aztán segíthetsz, mondhatsz szépet, jót, ápolgathatod a lelkét, mindez rövid ideig hat. Pszichiáter orvos ismerősöm egyszer azt mondta, hogy nézze asszonyom, aki nem akar szembesülni a betegségével – azt el se hiszi – azt gondolja, hogy ő jól van, csak a többiekkel van a baj, azon nem lehet segíteni. Lehetőleg kerülni kell az ilyent, mert attól, hogy mi is rámegyünk, nem gyógyulnak meg. Persze, vannak olyanok, akik elhiszik, hogy évtizedekig nem kellene ugyanazon a csonton rágódni, ők járnak terápiákra, megismerik mások életet, gondját, baját és ráébrednek arra, hogy ehhez képest hol van az övék? Vagy ha volt is valamikor kisebb-nagyobb problémájuk, az a kor már lezárult. Ahogy az oviból az isibe, majd onnan tovább megyünk, úgy kell elhagynunk az egykori sebeinket, vélt, vagy valós sérelmeinket, különösen, ha azok már rég begyógyultak, de ha nem, akkor ismét a szakorvos lehet a megoldás. Ehhez azonban be kell látnia, hogy beteg.
Köszönöm, hogy olvastad és azt is, hogy megértetted miről “beszéltem.”
Szeretettel:Rita 🙂
Kedves Rita!
Kora gyermekkori, gyermekkori, kis iskoláskori bárminemű valós “sérelmeit” egész élete során hordozhatja az ember. Megpróbálhatja mélyre eltemetni, de előbb- utóbb felszínre tör. Nem tud begyógyulni. Szakember segíthet, de az csak átmeneti…persze lehet ilyenkor újra és újra szakember….Segíthet, ha feldolgozod és elfogadod, elengeded, vagy kibeszéled, kiírod…megismered mások problémáit….ez is segíthet, a medtáció, a relaxálás, jóga, barátok….
Igen értettem és tudom, hogy miről beszélsz 🙂
Szeretettel: Zsuzsa
Kedves Zsuzsa!
Igaz, és mégse. Ha a gyereken észreveszik – elég látványos tud lenni – hogy állandóan úgy érzi, hogy mindenki őt bántja, nincs barátja, panaszkodó, ok nélkül is sír, a bolhából is elefántot csinál, akkor el kell vinni szakemberhez. Olyan nincs, hogy burokban élünk, apa, anya tökéletes és az a szomszéd, a tanár és az összes gyerek is. Mindenkit ér bántás, bár ezt most “illik” túlragozni, ha egy gyerekre határozottan szól rá az apja, akkor már “terror” alatt áll. Más az anya, más az apa, nem baj, ha az apa szigorúbb, mert ha mindent ráhagynak a gyerekre, akkor vagy egy elkényeztetett majom lesz, vagy nem lesz képes felnőni, örökké “szenvedni” fog, mert a szomszéd lány, aki gyönyörű, azért nem szerelmes belé, mert neki eláll a füle és így tovább. A nagy szeretetben és jólétben élő gyerekek is lehetnek majd kallódó felnőttek. Az édesapám árva lett, mivel 7 éves korában meghalt az édesanyja, aki addig 8 gyermeket szült, melyekből 4 még az ő életében halt meg. A megmaradt négyből apu volt a legkisebb. Az apjuk a temetés után összepakolt és elhagyta őket. A rokonok egyet-egyet befogadtak, így még a testvérek is külön kerültek egymástól. Apu szerette azt a rokont, aki befogadta, annak a gyerekeit, és a saját testvéreit. Az első világháborúba született, a másodikban volt felnőtt, én 45-ben, öcsém 48-ban született. Ők sokat éheztek, nélkülöztek, mégis boldogok voltak velünk és mindent megtettek, hogy ép és egészséges gyermekek legyünk. Apu soha nem nyafogott arról, hogy milyen világba és milyen körülmények közé született. Kitanulta a kádár szakmát, bennünket taníttatott. Tudott dolgozni és szeretett élni. Az ő természetét örököltem, mert édesanyám szerény, szolid, végtelenül jóindulatú, szeretetteljes és kiegyensúlyozott személy volt. 21 évvel élte túl aput. Soha nem panaszkodott és nem azért nem, mert elnyomta az érzéseit, hanem azért nem, mert örült nekünk, az unokáinak, annak, hogy ha szerény körülmények között, de mégiscsak élhető világban élünk, hogy béke van és egészségesek vagyunk. Mivel apu korosztálya volt a két világháború rá is érvényes. Azt, hogy aput rokonok nevelték csak felnőtt koromban tudtam meg. Örült, hogy nem árvaházba került, egyszerűen nem volt téma otthon a nehézség, a panaszkodás, nyafogás, múlton való rágódás. Apunak abszolút hallása volt – na, ezt nem örököltem tőle – mégiscsak egy szájharmonikája volt, azon játszott le minden dalt hallás után. Ha valamilyen mulatságon – esküvő, farsang, szüreti bál, stb. – a zenekar harmonikás tagja néhány dal erejéig átadta a hangszerét, akkor azon apu úgy játszott, mint ha a sajátja lenne. Még a Balatonon se volt soha, mégse kesergett. Azt se élte meg, hogy a családban legyen autó, most pedig minden unokámnak van már.
Szeretettel: Rita 🙂