Lajos bácsi

Baráth Lajos

Abaújkér – 1935 augusztus 18
Vértessomló – 2006 július 29

Ebben a hónapban lesz ötödik éve, hogy Lajos bácsi már a felhőkre írja nagyszerű novelláit, regényeit. Szeretném azt írni, hogy a tanítványa voltam, de ebből csak annyi igaz, hogy gyerekkoromban eljött hozzánk néhány alkalommal. Beszélt az írás szépségéről. Elmagyarázott néhány műhelytitkot. Amikor az alkotásról beszélt, egyébként csendes, szerény ember létére, szenvedélyes gesztusokkal kísérte mondanivalóját.

Bevallom, amíg élt, nem olvastam tőle egyetlen sort sem. Viszont az a néhány alkalom, amikor találkoztunk, olyan, mintha tegnap lett volna. Közhelynek hangzik, de akkor is így van. Hedvigtől tudtam meg, aki itt is publikál a Napvilág íróklubban, mint Techupo, hogy Lajos bácsi nincs többé. Azóta olvasom a regényeit, és sajnálom, hogy már nem tudok vele beszélni az irodalomról. Nem tudom neki elmondani …

Talán nem véletlen, hogy csak most olvasom. Ha visszagondolok a gyerekkorom azon időszakára, amikor hozzánk járt, hiába is próbáltam volna olvasni tőle. Nem értettem volna meg. Az írásait akkor még talán unalmasnak tartottam volna. Éretlen voltam hozzá. Ma úgy gondolom, mélyen emberi alkotásai vannak. Nem az a könnyed irodalom. Úgy jár vele az ember, hogy néha leereszti a könyvet tartó kezét, és a távolba bámulva elgondolkodik.

Amikor szüleim először vették komolyabban, hogy valóban hajlok az írogatás felé, tanakodtak. Néhai édesapám mosolyogva mondta:
– Barátom a Baráth. Ha gondolod, szólok neki. Beszélgessetek.
Azt hittem, viccel, hiszen mindig is jókedv és humor jellemezte. Kiderült, hogy ez egyszer nem tréfált. Lajos bácsit abból az időből ismerte, amikor fiatal, kezdő íróként egy sportolókról szóló könyvön dolgozott. Sokat beszélgettek, mert édesapám akkoriban még aktív tornász volt. Csak később lett versenybíró.

1980.06.27.-én délután éppen hanglemezt hallgattunk édesanyámmal, amikor édesapám Lajos bácsival állított haza. Kezében a sportolókról szóló könyve. A „Külső körön”. Mindjárt ott az ajtóban dedikálta nekem, amit a mai napig is féltve őrzök a könyvespolcomon. Beültünk a nappaliba mind a négyen, és … észre sem vettük, hogy sötétedik odakinn. Nagyon belemerültünk a témába.
– Fiam! Oltsd fel a villanyt! – szólt édesanyám.
– Hallottad ezt, fiatal barátom? – kezdte Lajos bácsi – Egy író nem követhet el ilyen hibát, amikor leír valamit. Ha a lámpát oltjuk, akkor lekapcsoljuk. Ebben az esetben a helyes mondat így hangzott volna: „Fiam! Gyútsd meg a lámpát! Vagy, gyújtsd fel a villanyt!”

Nagyon belepirultam, amikor az én firkálmányaim kerültek szóba. Lajos bácsi az egész paksamétát elkérte. Már nem emlékszem, mennyi novella volt benne. Javarészt sci-fi. Sosem kerültek vissza, de nem is bánom. Mindegyikre emlékszem, és tudom, annyi irodalom volt benne, mint amennyi romantika lehet például egy cápában. Igazából az alaptéma, a sztori képviselt némi értéket, de azokat már bőven átmentettem az utóbbi években írt alkotásaimba.
Némi hatással azért lehettem Lajos bácsira, mert a következő évben, tőle szokatlan témával jelentkezett. Egy tévéjátékot írt, amit a Magyar Televízióban le is adtak „Varázstoll” címmel. Nekem nagyon tetszett, mert remek volt a történet alapötlete és igazán humoros szatíra volt az akkori szocialista életről. Mellesleg, ezt a filmet is csak jó pár évre rá értettem meg igazán. Hiába, na. Későn érő típus vagyok.

Amikor végül Lajos bácsi elbúcsúzott, elment, édesanyám morgott egy darabig. Zokon vette, hogy éppen az ő mondatával mutatta be Lajos bácsi, mi is az írás lényege. Bennem az egész délután a mai napig megmaradt. Nem állítom, hogy rögtön ott, akkor váltam íróvá, de elindultam egy úton. Sőt! Ma is tanulok. Mindenkitől, mert mindenkitől lehet. Még most sem érzem magam igazán írónak. Tanonc vagyok, hiszen annyi mindent nem tudok még.

A továbbiakban olvasható néhány részlet, ami egy tatabányai napilapból való. Nem tudom melyik évfolyam, hányadik száma. Azt sem, hogy ki írta a cikket. Hédi barátom, azaz Aradi Anita Hedvig küldte el nekem e-mailban.

„Világéletében földiek, gyermekek barátja volt Lajos bácsi. A faluban is megdöbbentek a hír hallatán: Baráth Lajos nincs többé. A somlóiak vallanak arról az emberről, aki évtizedeket töltött el közöttük. Megszólalnak a tatai, tatabányai kollégák, pályatársak is.

Aradi Anita Hedvig, hűséges somlói olvasója:

– Baráth Lajossal nemcsak nagyszerű írót, munkatársat vagy barátot veszítettünk el, de olyan embert, amilyenből ma már nem sok létezik. Sosem láttam gőgöt az arcán, sőt, nem láttam még senkit, aki ekkora tudással ilyen szerény lett volna. Amikor kölcsönadta nekem „A félelem földje”-t, szabadkozott, talán nem is fog tetszeni, de tévedett. Ez egy igazán jó könyv, pont amilyet szeretek. Ismerte Passuth Lászlót, és Illyés Gyulát csak Gyula bácsiként emlegette, de mindig olyan tisztelettel, mintha azt mondta volna: Nem érhetek fel hozzájuk! Talán nem, de talán több is volt. Mindig szívesen beszélgetett velem, életem legszebb meglepetését tőle kaptam.. Egyszer bátorságot vettem, hogy megmutassam neki egy novellámat, amit ő nemhogy elutasított volna, szinte könnyes volt a szeme a boldogságtól. Pár héttel később, amikor meglátott a buszon, csak azért szállt fel rá, hogy elmondhassa, mennyire tetszett neki, és szívesen segít nekem, ha elfogadom.

Palásti Péter újságíró:

– Baráth Lajos nem halt meg. Él. Ráadásul nem abban az értelemben, hogy csak lelke távozott a testéből, de szellemisége továbbra is itt marad közöttünk. Az a Baráth Lajos ugyanis, akiről ez a pár sor szintén szól, nem az a Baráth Lajos, akitől most búcsúzunk. Ámbár az kétségtelen tény, hogy kettőjük között szoros az összefüggés. Egyikük ugyanis névadója volt a másiknak, ráadásul nem keresztszülőként. A keresztapa ugyanis Kádár Péter, a 24 Óra napjainkban már nyugdíjas, legkiválóbb riportere. Ő nevezte el a gönyűi házában élő egyik macskáját Baráth Lajosról. Tette ezt a legnagyobb szeretettel és tisztelettel azon írótársa iránt, akit nem csak kollégaként, de barátként is szeretett. A két Baráth Lajos egyébként sohasem találkozott, egyszer sem látták egymást. Igaz, ha a nagy találkozás létre is jött volna, csak egyikük érez rá az összefüggésekre. A négylábú lény ugyanis sosem jött volna rá, hogy bundájának pont olyan vöröses a színe, mint névadójának a haja. A két Baráth Lajos között csupán ennyi az azonosság. Nagy kár, hogy a sokkal jobb, az összehasonlíthatatlanul értékesebb hagyott el minket, bár ezt az itt maradt sosem fogja megtudni.

Sebestyén Lajos tatabányai munkásköltő:

– Rendkívül népszerű író volt, nagyon sajnálom, hogy meghalt. Éveken, évtizedeken át együtt jártunk szerte a megyében író-olvasó találkozókra. Mindig volt egy-egy humoros, kacajra fakasztó mondata, gondolata. Ugyanarról a témáról írtunk, a kisemberekről, igaz, sok mindenben eltérően, más-más megközelítésben. Az irodalmi találkozókon kívül is szoros barátság fűzött össze bennünket. Gyakran vendégeskedett nálunk, és én is gyakran meglátogattam vértessomlói házában. A prózai írásaimnak is ő volt mindig az első olvasója. A legkedvesebb könyve számomra A prédikátor, amelyben Bánhida történetét írta meg.

Richter Józsefné Vértessomló egykori polgármestere:

– Lajos volt az első fecske a nemzetiségi faluban, akinek sikerült beilleszkednie. A fiatalok nagyon szerették. Összehozta a somlói focicsapatot a szülőfalujában, Abaújkéren futballozó legényekkel. Annyira szimpatikus volt, hogy egyébként zárkózott négyéves unokám is megszerette. Persze, volt eset, hogy hozott saját termésű gyümölcsből készült saját főzésű lekvárt. Sajnos, az utolsó napokban már nehéz volt számára a járás is. Panaszkodott, hogy fáj a lába, étvágya sincs. Azután kaptuk a szomorú hírt.

Jezsóné Rieder Krisztina somlói cukrász:

– Lajos bácsi naponta beült a cukrászdánkba. Ivott egy kávét, átnézte az összes napilapot. Többnyire kért egy süteményt, amit bedobozoltunk neki. Vitte egyetlen unokájának, Áronnak. A szeme fényének. Egyszer csak elmaradt, mindenki hiányolta. Sejtettük, hogy baj lehet. Eltelt néhány nap, és mi értesítettük a családot. Kiderült, hogy már olyan beteg, nem tud lábra sem állni. Sajnos, soha többé nem jött, nem…”

Drága Lajos bácsi! Köszönöm!