Nem kellene annyit kalapálni..

Megszületni, bár nem szólhattál bele, nagy hiba, vagy nagy szerencse.
Meghalni, ebben már kicsit Te is ludas lehetsz, lehet hiba, vagy megváltás, de szerencse nem.
De a köztes időt, valahogy hibák nélkül kellene eltölteni…
Ehhez kellhet egy kis szerencse is…meg sok más..
Mindenki magából indul ki, azokból a képekből, és érzésekből, amit kapott, örökölt, hozta a génjeiben, vagy elcsent másoktól, figyelt, és tanult.
ÉSZREVETTE, azt, amit magáévá kell tennie, és elutasítja azt, ami eredendően rossz. Mi az eredendően rossz?
Igen nehéz kérdés, mert vegyük csak az emberi önzést.
Önzőnek lenni néha kell, de alapjában nem kelt szimpatikus érzéseket. Kicsit önzőnek lenni is más. A gyermeki önzés, az pedig természetes. Minden ilyen emberi tulajdonságot minden oldalról megközelíthetünk, és mindig más a végeredmény.
Épp ebben látom azt, hogy az emberi kapcsolatok mennyire mások, és mennyire különböznek egymástól.
Néha nehéz kezelni, néha meg annyira természetesen ugranak elő belőled a reakciók, hogy Te is és a másik is alaposan meg tud lepődni.
Mennyire másképp szereted a gyermekedet, mint a Kedvest..egész más húrokon pendültök, és mégis van egy kapocs, ami összeköt.
Sokszor elsiklasz gondolataid fölött, mert vagy nincs időd foglalkozni vele, vagy, mert nem érdekel, vagy csak egyszerűen közömbös.
De lehet, hogy másnap már nem lesz az.
Én sokszor kelek fel úgy, hogy elhatározom, ma igenis kedves leszek az e bolygón élő embertársaimhoz, és bár nagyon elhatároztam, mégsem sikerül.
Másnap meg épp nem így kezdem a napot, és annyi szeretetet kapok, hogy eszembe jut a tegnap, akkor kellett volna találkoznunk?
Ezt soha nem fogod tudni meghatározni. Rejlik ebben valami misztikus "lét-érzelem-kötődés-adok-kapok" gondolat.
Göngyölítve a gondolataimat, valahogy egyre sűrűbb közegbe megyek épp befelé.
Ha ma adhatok Neked, vagy a szerelmemnek, vagy bárkinek, aki közel áll hozzám, de talán nem is, mert épp a piacon szólít meg tündéri kedvesen a savanyúságos néni, akiről épp leveszed, szép napja van, azért szólt kedvesen, talán, hogy Neked is az legyen, adjon valami szépet, akkor, meg is kellene tenni, mert lehet, hogy holnap már nem fogom tudni.
Minden alkalommal tudatni kellene a szeretteinkkel, hogy fontosak nekünk, és oda is kellene figyelnünk, mert amennyi gondolat halmozódik bennünk, azt már később nem tudjuk „Úgy”-átadni.
A születés, a gyermekkor, a kamaszkor, a felnőtté válás, az érett ember kora, a múló érzelmek ideje, az élet kezdődő alkonya, és az idős gondok (mert azok), és végül a belenyugvás, ezek mindenkit elkísérnek, csak nem mindegy, mennyire fonódnak egymásba, mennyire erősítik egymást, miből táplálkoznak, és ennek mi lesz az eredménye.
Tulajdonképpen minden eszköz mindenkinek a kezében van, mint a kisembernek, aki először szorítja meg az apja kezét, mi is tudjuk, hogy azt örökre megszorította, mert neki épp volt „eszköze” ezt tenni.
Minden elmulasztott jótétemény, ott marad benned, mint egy tüske.
Egyszer olvastam egy novellát, mely egy kisfiúról szólt, aki sokszor dühös lett, és Ő sem tudta miért, és kire.
Az apja azt mondta: Édes Fiam, ha bánatod van, akkor menj hátra a kerítéshez, és mielőtt bántanál valakit, verj egy szöget a kerítésfába.
Sok idő eltelt, és az apa hátrament megnézni a kerítést.
Sok-sok szög volt beverve.
Visszament a fiához és azt mondta: Valamit elfelejtettem mondani, ha már épp béke is van a szívedben, akkor mindig húzz ki egyet.
Később együtt mentek hátra megnézni a kerítést. Sok szög még bent volt, de sokat ki is húzott a fiú.
Látod?- kérdezte az apja, már fogyott a szögek száma, de az is feltűnik, hogy amit kihúztál, annak a nyoma Örökre ott marad?
Vagyis nem kellene annyit kalapálni……