Magam vagyok, magányomban vagyok, de most jó így is. A nagy egész parányi részeként a pillanat nyugalmát élvezem. Csak ülök, s tűnődöm. Elfecsérelt idő? Lehet. De mi az idő? Múlandóság. Az állandóság legádázabb ellensége. Miért ne merevíthetnénk ki néha a percet órákká, akár napokká ha, ezáltal lélekben építkezni tudunk? Miért ne élvezhetnénk olykor a mélázó nyugalmat kedvünkre? Gyűlölöm korunk kegyetlen frázisát: „az idő pénz”. Életellenes filozófia, hidegszívű pragmatisták számára. Véleményem szerint az idő egy foglalat, melyet mindenki, a számára legmegfelelőbb, legélhetőbb tartalommal kell, hogy kitöltsön.
Ma engedem, hogy gondolataim játszanak velem. Az egyik követi a másikat életről, értelemről, a következő órák tennivalóiról, munkáról, pihenésről s minden egyébről. Ki-kibámulok az ablakon, egy-egy könyv olvasásának gondolatával kacérkodom. Eszembe jut, hogy el kellene intéznem néhány telefont is, de türelemre intem magam, majd holnap. Most ne törje meg semmi nyugodt merengésem, hisz a lelkemet tisztítom éppen. Holnap úgyis kezdődik minden elölről. Reggel megint korán kelek, elmegyek oda, ahová szoktam, csinálom azt, amit szoktam, felidegesít, ami mindig felszokott, pokolba kívánom majd az egészet. De ma még fontosak a percek, mert engem szolgálnak. Miattam nyílik az a csodálatos sárga virág a kertben, s miattam van enyhe tavaszi idő, így november elején. Ma szabad vagyok. Újra gyermek. Milyen rég is volt! Ma enyém az emlékezés nyugalma. Átmenetileg kisimul az arcom, szívverésem tempója is normális, s újra tudok távlatokban gondolkodni. Most nem béklyóz a mások által rám rótt muszáj. Egyszerűen jól érzem magam. Ritka pillanat. Ezekben a percekben nem gyötör semmilyen kényszer. Elengedem magam. El a lelkem, el a testem, s kedvenc karosszékembe süppedve futtatom végig az elmúlt napok eseményeit.
Hivatalnok lévén, viszonylagos egyhangúságban telnek a hetek. Nagy és nyomasztóan szürke lepel terül rám, mely éppúgy fedi a közelmúltat, mint a távoli jövőt. Torzult arcok között, ideges, hányaveti mondatok egymásutánjában, értelmetlen utasítások súlya alatt próbálok nap-nap után a túlsó partra evickélni. Néha sikerül, néha nem. Dolgozom. Vergődöm. Minden nap lebontom a kilátástalanság falát, mely éjszakánként újra felépül. Sötét arcú emberek vonulnak el mellettem reggelente az úton, s zaklatott gondolatok kísérik lépteimet munkába menet. Így múlik az idő.
Ma mindennek másképpen kell történnie. Szükségem van a lelki szabadság ízére. Szükségem van a nyugodt levegővételre. Éreznem kell, hogy még élek. Ma nem eshetek a hétköznap fogságába. Ezt a gyorsan elillanó néhány órát kedves dolgaim, tárgyakká alakult emlékeim között töltöm, melyek most várfalként veszik körül középen kucorgó lényemet. Mily rövid ez az idő! Pusztán egy nap. Huszonnégy óra. Ennyi tehát a szabadság. A mókuskerék holnap újra mozgásba lendül. A hét óra után bedobott nyugtató kilencre enyhít majd a szorításon, de lelkemet irritáló gondolataim fogságából nem szabadít. Holnaptól újra túlélek. De jó is lenne értelmet találni ebben a monotóniában, a mindennapi értelmetlenségben.
Szabadulni kellene. El ebből a szürkeségből, a hideg koszos-kék reggelek egyhangúságából. Újra kortyolni vágyom a gyermekkor bádogillatú kannafedeléből, s ismét rohanni a folyóparton, elbújni a bozótosban egészen estig, mikor már csak a búgó utcai lámpa figyeli sáros cipőm csoszogását. Füstszagú őszi estéken a karácsonyról szeretnék ábrándozni, mint régen. Várni, mikor jön már, s vajon havas lesz-e.
Ma igyekszem egy napba zsúfolni iskoláskorom nyári vakációjának hangulatát. Ma nincs jelen, csak a múlt létezik. Hangok. Fények. Illatok. Nyugalom! Biztonság!
2 hozzászólás
Ilyen szabadnapok – csöndes magányban – mindenkinek kellenek. Elgondolkodni a múlton, hallgatni a csöndet, elmélkedni a mai valóságon, nem rohanni, fáradozni, hanem a lelkünket felszabadítani, visszamenni a gyermekkorba.
Érdeklődve olvastam eszmefuttatásod egy csendes napról. Nyugtatólag hatott rám is.
Egyet nem értek: Ilyen csendes pihenő után talán nincs is szükség "hét óra után bedobott nyugtató"-ra, hiszen amit vártál karácsonyra, megjött a havazás is!
Szeretettel olvastam: Kata
Szia Kata!
Sajnos a havazás felénk nem érkezett meg, a nyugtató pedig -bár előfordult már, hogy élnem kellett vele – elsősorban szimbolikus ebben az írásban. A hivatalnoki munka zaklatottságának illusztrálásaként használtam.
Örülök, hogy olvastál és megtisztelsz a véleményeddel.
Tisztelettel: István