Bárhogy is tologatták a számlákat az asztalon, kombináltak, számolgattak, mindig odajutottak, hogy pusztán gázzal nem fűthetik át a telet. Fát kéne szereznünk, mondta harmadik Lajos az apjának, második Lajosnak (a családban fiúról fiúra öröklődik e név, immár három generáción át), jó pár köbmétert, amivel egy darabig ellennénk. Pontosabban január végéig, akkor jár le a mosógép utolsó részlete, onnantól nagyobb lesz mozgásterünk.
A nagypapa – első Lajos – fáját az anya említette meg először. Kínból mondta, erőtlen ötlet gyanánt, hogy csak mondjon valamit, de ahogy teltek a napok, egyre reálisabbá vált az ötlet: igen, az öreg cseresznyefát tényleg ki lehetne vágni.
Mégsem ment olyan egyszerűen. A nagymama csak sóhajtozott, pont a nagyapátok fája kell, kérdezte, majd mikor a család tétován bólintott, bezárkózott a szobájába. A két Lajos – két feleségével – némán nézte a zárt ajtót, úgy érezték magukat, mint afféle összeesküvők, akik valamilyen merényletre készülnek. Már úgy sem terem annyit, mint néhány éve, három ága el is száradt, jegyezte meg valaki a beállt csendben.
Napokig rágódtak a döntésen, apa és fia többször is kiment az udvarra, nézték, méregették a hatalmas lombkoronát, megpróbálták megbecsülni, elég lesz-e januárig. Talán kitart, bizonygatta a két Lajos egymásnak, végül is nincs más megoldás.
A cseresznyefát a nagyapa ültette, két nappal azután, hogy egy Somogy megyei faluból Pécsre költözött. Azokban az időkben az a városrész még javában szőlőhegy volt, egy pécsi külterület, poros dűlőkkel, présházakkal, hétvégi telkekkel, ritkán járó buszokkal. Egy présházat bővített ki ő is, a két meglévő helyiséghez hozzáépített még két szobát, konyhát, fürdőt. Takaros kis otthon jött létre, a virággal díszített ablakokból akkor még akadálytalan kilátás tárult a Kozári-völgyre.
Két év múlva megszületett második Lajos. A boldog apa a fa első terméséből vitt be egy tállal a kórházban fekvő feleségének. A cseresznyefa együtt nőtt a kisfiúval, az egyik ágára szárítókötelet rögzítettek, a szárítókötélen pelenkák lengtek. Mire Lajoska megtanult járni, a kúttól a kutyaólig kapaszkodás nélkül eljutni, a fa egyre szebb termést hozott.
Eközben évről évre több ház épült köréjük, a kis présházak, pincék eltörpültek a nagyobb családi házak között. Második Lajosnak immár barátai is akadtak, hasonszőrű gyerekek, akikkel ha nem a közeli erdőben lógtak vagy a Kozári-völgyben zsebpecáztak a patakparton, akkor az ifjú cseresznyefa ágain tanulták a famászást.
Amikor a kis Lajos elkezdett járni a közeli iskolába, amit egy vincellérházból alakítottak ki, a dűlőket utcákká minősítették és számozás helyett nevet kaptak. Az ő dűlőjük – a hetedik – Hajnal utca lett, talán arra utalva, hogy a legkeletibb utca a városrészben, sőt talán az egész városban.
Nyári estéken első Lajos elővette harmonikáját, leült a fa tövébe a padra és otthoni – somogyi – dalokat énekelt. A kis családja mellé ült ilyenkor, nem ritkán a szomszédok is köré telepedtek. Együtténekelték: Ne haragudjatok igali lányok, sej, a szeretőm összeházasodik, annak kedvébe járok.
Messzire hallatszott a harmonikaszó a Hajnal utcai kertek felett.
Tizenöt éves volt a fiú, mikor egy barátjával elrejtőzött a cseresznyefa ágai közé. Ott szívták el életük első cigijét. A lombkorona röhögve füstölgött a csillagos ég alatt.
Amikor a Mecseken egy új sziluett emelkedett napról napra, a pécsi tévétornyot építették, az idősebb Lajos beparkolt a fa alá élete első autójával, egy barna Wartburggal. Akkor már a fia egy pécsi szakmunkásképzőbe járt. Kőművesnek tanult, és ennek megfelelően egy építkezésen ismerkedett meg feleségével. A pályakezdő kőműves és a fiatal titkárnő sülve-főve együtt volt azon a nyáron, a Balokányban fürödtek, Illés koncertre mentek a Káptalan utcába. Ezeket a programokat az első fizetéseiből állta a fiú.
A lány egy május végi szombat reggelen tűnt fel először a Hajnal utcában, bádogvödröt hozott meg vaskampót. Cseresznyét szedtek. Második Lajos akkor már a menyasszonyaként mutatta be a családnak a csinos, szőke titkárnőt.
Öt év telt el, és a cseresznyefa egy erősebb ágára két hintát szereltek fel, az egyiket harmadik Lajosnak, a másikat Verának, aki tíz perccel volt fiatalabb bátyánál.
A fa nőtt, úgy ahogy az ikrek nőttek a Hajnal utcai gyerekekkel együtt. Sok-sok bunkit építettek fel az erdőben, sok-sok szalonnát sütöttek meg az udvar mélyén, a fa alatt, míg elvégezték az általános iskolát. Azon a nyáron halt meg a nagyapa a tüdőszanatóriumban. Előtte három hétig feküdt bent, a család naponta látogatta, a barna Wartburg hátsó ülésén a nagymama ücsörgött, cseresznyebefőttel az ölében. A fádról van, mondta a férjének, mikor a kórház kopott folyosóján sétálgattak.
A fa ott állt az udvaron akkor is, amikor a család elutazott Somogyba rokonokat látogatni egy teljes hétvégére. Csak a legfiatalabb Lajos maradt otthon, aki a fülledt szombat délutánt videózással töltötte. A lesötétített szobában egy lány ült mellette a kanapén. Filmezés közben kitört az évtized legnagyobb vihara, felhőszakadás tombolt és vad szelek fújtak a Zengőtől a Jakab-hegyig. A vihar dühe a cseresznyefát sem kímélte, kora este belevágott egy villám abba az ágba, amin a hinták lógtak. Lajos nem akarta hazaengedni a lányt, igaz a lány se akart menni. A városrészben egész éjjel nem volt áram, videózni nem tudtak, és mire virradt, ők ketten túl voltak már mindenen. Tizenhét éves volt ekkor.
Mikor Vera Pestre ment egyetemre, a sokat használt Wartburgot is kicserélték egy Suzukira. Annak a kocsinak is a cseresznyefa alatt volt az állandó helye, udvar és kert határán.
A fa ott állt a kertben, mikor harmadik Lajos is megismerte a feleségét. Akkor már nem működött a balokányi strand, se a Káptalan utcai szabadtéri színpad. Boccaccioba jártak ők, és az Álomhajóra tomboltak.
Pár év elteltével újra hinták lengtek a cseresznyefa ágain.
A fa ott állt azon a szeptember végi szombat reggelen is, amikor harmadik Lajos barátai láncfűrészekkel, kötelekkel felszerelkezve ellepték a kertet. Az apa a viháncoló unokák gyűrűjében álldogált a teraszon, dohányzott, nézte a lomkoronát. Vajon ez hányadik cigi azóta, gondolta magában. Tőle fél méterre, a terasz ősi cementlapján az a hinta hevert, ami egészen ma reggelig még a fán lógott.
A konyhában a két asszony főzött. A nagymama nem volt köztük, ő a szobájában tévézett. A készülék egy árnyalatnyival hangosabban szólt ma reggel, mint ahogy szokott, de az asszony a matinéműsor zsivaja ellenére is világosan hallotta, ahogy odakint dühödten felhördülnek a láncfűrészek.
7 hozzászólás
Kedves Sanyi!
Nagyon örülök, hogy alkotást tettél fel, mindig is szerettem az írásaidat!
Most sem csalódtam, nagyon jól sikerült a három generáción átívelő családi történeted. A nagyapa szaporít, a fia szinten tart, az unoka feléli. Sajnos ez ma nagyon jellemző.
Nálunk is nagyon megfogyatkoztak a faluban a fák az udvarokon, elnyeli őket a téli hideg feneketlen torka, és a szegénység. A szomszédom is tavaly egy akkora eperfát vágott ki, az udvarán, hogy a szívem szakadt meg érte. Sajnos nem ültetnek másik fákat a kivágottak helyett /pedig erre jogszabály kötelezi őket/, mintha már nem bíznának a jövőben, és nem akarnának érte tenni…
Judit
Érdeklődéssel olvastam írásodat, és egy kis szomorúság kiült az arcomra. A történeted jellemzi a mai sajnálatos helyzetet. Sokan maradnak tüzelő nélkül, és ilyen megoldáshoz folyamodnak, ami fájdalommal jár.
Mivel sokszor járok az erdőbe, látom, rengeteg ág, elég öles némelyik, hever a földön. Sok embernek megoldaná egy ideig a fűtést. Büntetik ha felszedi, elszállítja bárki is. Pedig évről évre ott hever, nem szép. Legalább ezt szabadna begyűjteni.
Szererettel:Marietta
Kedves Marietta, kedves Judit!
Köszönöm a szép szavakat, valóban nem egy vidám történet, és gondolom, nem is egyedi. Egyébként megtörtént esett alapján írtam. Bárcsak én találtam volna ki.
Ez nagyon fájdalmas… Több történetet is eszembe juttatott az írásod, amiben ugyanígy egy-egy jószág vagy tárgy, mint a környezete életének mozdulatlan – állatok esetében csak néma – szemtanúja, lepergeti az olvasó szeme előtt az életképeket, mint egy felvételt. Először a versbéli Mirza csikó jutott eszembe, akit szintén fel kellett áldozni, eladni a család megélhetéséért, aztán az "Egy vak bárány szemével" c. novella, ami egy régi pályázat nyertes műve volt, és csak egyszer hallottam a zsűri felolvasásában, már nem tudom, ki írta… Ott az "elszemtelenedett" plüssbárány mesélte el, hogy nőtt fel – és mellőle el – három kislány, akiknek egy elég nagy keresztet rakott nyakukba az élet. Szép volt, elgondolkodtatott.
Üdv:
Kalina
U.I.: Az "Istenem, mi ez a lárma?" óta jelentél meg nyomtatásban? Azt felvarázsoltam a moly.hu-ra, ha van újabb könyved, szívesen reklámozom 🙂
Köszönöm Kalina, örülök, hogy tetszett és elgondolkodtatott az írásom. A következő regény alakulóban, írás alatt, ha lesz belőle valami, el fogok majd dicsekedni vele itt is. 🙂
Kedves Sándor!
Igazi élmény volt számomra olvasni a történetedet, annak ellenére, hogy bizony, szomorú történet…
Sajnos ez a mai valóságot tükrözi, a szükség nagy úr, gyakran nem lehet válogatni abban, mit kell feláldozni azért, hogy meg ne fagyjunk télen, vagy éhen ne haljunk…
Nagyon jó az is, amit bemutatkozásodban olvastam… "ha nem is mindenható – de remek elsősegély, az írónak és az olvasónak egyaránt. Én hiszem ezt!"
Egyet értek a gondolattal, én is hiszem, hogy írni néha muszáj. És a jól megfogalmazott írást olvasni nagyon jó!
Üdvözlettel: Kata
Köszönöm a kedves szavakat, Kata! Valóban le kell írni néhány dolgot, akár vidám, akár szomorú is az.