– Tényleg gyönyörű. – mondta a lány, egyértelműen érezhető elragadtatással a hangjában.
– Igen, az. – tette hozzá a fiú. Szavaiból végtelen nyugalom sugárzott.
Egy szélkoptatta homokkő szikla árnyékában üldögéltek, előttük a végtelen Góbi terpeszkedett.
– Érted már, hogy miért szeretem annyira?
– Azt hiszem, igen. – válaszolta a lány, de a fiú ekkor halványan elmosolyodott:
– Nem, nem érted. Tudom, hogy neked a Hangáj smaragdzöld vidéke sokkal jobban tetszik.
A lány szabadkozni próbált, de végül mégsem hagyták el szavak az ajkait. Tudta, hogy felesleges volna. Túl jól ismerték egymást. Aztán, mintegy mellékesen, feltette a kérdést:
– Miért szereted annyira?
A fiú várt egy kicsit. Valahol, belül, meg volt fogalmazva a válasz, de mégis nehezére esett szavakba önteni. Végül, csak annyit mondott:
– Mert olyan mint az élet.
A lány kivárt. Nem siettek sehova.
Amikor a szél kis homoktölcsért kavart, éppen előttük, a fiú ismét beszélni kezdett:
– Látod a végét? Mármint a sivatagét?
– Nem, mert elvész a horizonton túl.
– Pontosan. Akár az élet. Tudod honnan jöttél, talán azt is, hogy merre tartasz. De a végét, a végét azt sohasem láthatod. És talán nem is akarod. Mert az élet csak akkor szép, ha mindig van mit felfedezni. Ha az elérhetetlen horizont mindig hívogat. – ekkor kis szünetet tartott, egy sejtelmes mosoly kísretében – Persze, egy célra mindig szükség lehet. Ott van például az a hegy. – mutatott egy kéklő gerincre a látóhatár szélén – Megvan innen vagy 4-500 km. De bármikor elindulhatsz felé. Mert látod. Távoli, ez igaz, de éppen ezért, érdekes. A Hangáj lankái, a vadregényes erdők, ezt mind eltakarnák előled. Nem volna távoli célod, csak a közeli jövőnek élnél. – szemében némi huncutsággal, a másikra sandított.
A lány megértette az apró szurkálódást és belement a játékba. Sértődött arcot vágott, ajkát durcásan lebiggyesztette, majd lekicsinylően megjegyezte:
– A Hangájban legalább van hova menni. Azt a hegyet – bökött a magaslatra a távolban – talán sohasem éred el, ha át akarsz vágni ezen a kietlen pusztaságon.
– Miért, az álmokat talán olyan könnyű elérni? – csodálkozott a fiú, majd tekintetét ismét a végtelen síkra fordította – Egyébként, csak kietlennek tűnik. Pont mint az élet. Átfuthatsz rajta, mondván, nincs itt semmi érdekes. Panaszkodhatsz a tűző napra, a nyári hőségre, a téli fagyra, a sosem lankadó szélre, ami mindenedet beteríti a finom homokkal. Nos, a sivatag nem mindig kellemes. Alapvetően, talán egyáltalán nem az. De egy dologban biztos vagyok. Ha egyszer eléred azt a hegyet, büszke leszel magadra. Büszke leszel, mert dacoltál a sivatag – és az élet – minden kegyetlenségével. Sőt! Elárulok egy titkot: Ha az utadon nyitott szemmel jársz, és felfedezed a mindenhol, még ebben a kietlen pusztaságban is, jelenlévő életet, akkor nem csak büszke leszel. Hanem bölcsebb is. Talán jobb ember. És azt hiszem, ez az igazi cél. Nem pedig holmi hegyek.
Az ég kék volt. Olyan kék, amilyet azelőtt még egyikük sem látott. A nap forrongó gömbként ízzott felettük, látszólag nem kímélve senkit és semmit.
A hosszúra nyúlt csendet, végül a lány törte meg:
– És mi van, ha én azt a felhőt akarom elérni? – fejével a horizont fölött tornyosuló fehér gomolyag felé intett. Hatalmas volt és gyönyörű. Árnyéka lomhán vonult végig a síkságon, hogy rövidéletű menedéket adjon a nap tüzében égő, szikkadt karagana bokroknak és legelésző antilopcsapatoknak.
– Az csak rajtad áll. – vonta meg a vállát a fiú – Építs repülőt, vagy tanulj meg repülni. Semmi sem lehetetlen. – mondandóját egy bíztató mosollyal toldotta meg.
– Azt hiszem, meg kell tanulnom repülni. A mérnöki dolgokhoz sohasem volt érzékem. – ruházta fel arcát némi játékos csalódottsággal a lány. Majd nagyot sóhajtva hozzátette:
– Bár, talán egy élet is kevés, hogy elérjem azt a felhőt valahogy.
– Az nem számít. A lényeg, hogy megpróbáltad.
– Nem tudom. Ezt még át kell gondolnom.
– Az jó. Éppen ezért ülünk itt. Hogy gondolkodjunk.
Újabb hosszú szünet következett. A szél hirtelen megélénkült és jókora adag finom port kapott fel a fiatalok lába elől, hogy szédítő magasságba emelve, kilóméterekkel odébb szórja el eme furcsa párbeszéd, eme parányi tanúit. A lány ekkor, hirtelen támadt érdeklődéssel fordult a másik felé:
– És mi van, ha nem is a hegy, vagy a felhő a lényeg? Mi van, ha csak ezekért a pillanatokért élünk? Hogy megálljunk egy pillanatra, és egy jóbarát oldalán szemléljük a tájat?
A fiú először meg sem szólalt. Egy darabig még ízlelgette az iménti szavakat, majd rájött, hogy mineddig rossz oldalról közelítette meg a sivatagot.
A magány oldaláról.
Végül, lassan, kimérten bólogatva, annyit mondott:
– Meglehet…Meglehet. – ismételte el újra, egyre szélesedő mosollyal. – Nagyon is meglehet. – mély, megkönnyebbült sóhajjal kísérve, hátát a sziklának vetette – Érted már, miért szeretem annyira?
– Azt hiszem, igen.
Egyikük ekkor halk kuncogásba kezdett, amihez minden további nélkül csatlakozott a másik. A kuncogás nevetésbe, majd felhőtlen kacagásba fordult. És kettejük kacaját harsányan visszhangozták a vöröslő homokkövek.
A visszhangot azonban, senki sem hallotta. Leszámítva egy kissé távolabb kérődző tevebikát, de ő ügyet sem vetett rájuk. Mert tudta, hogy ez a nevetés csak kettejüknek szólt. A lánynak és a fiúnak. A Góbinak és az életnek
4 hozzászólás
Kedves Márk!
Isten fizesse meg!
Aki képes meglátni és láttatni az ÉLETNEK valódi arcát, annak tekintetében az élet szépsége visszatükröződik, és szíve mosollyal telítődik.
🙂
Szeretettel: Szabolcs
Üdv Szabolcs!
Köszönöm a kedves hozzászólást! Igen, a célom az volt, hogy láttassak valamit abból, amit az életről gondolok. Ezek szerint sikerült valamelyest. 🙂
Örülök, hogy itt jártál!
Márk
Kedves Márk
Nagyon nagyon tetszett !!! Sokmindent ki lehetne emelni…Pl.az is nagyon nagyon tetszett ahogy az "Érted már" újra visszatér. Bár másodszorra is ugyanaz a válasz "Azt hiszem igen" de a kedves , valóban mély gondolatokat tartalmazó, mégis vídám hangvételű párbeszéd után, gazdagabbak lettek szellemi kincsekkel, és közelebb kerültek egymáshoz, és az "" élet nagy kérdéseinek" a megfejtéseihez. "
Ez a fordulat is nagyon tetszett"Mi van, ha csak ezekért a pillanatokért élünk? " Bizony, már csak ezekért a pillanatokért is megéri élni, de még ha társul hozzá ez a mondatod is" Mert az élet csak akkor szép, ha mindig van mit felfedezni." Igen, erről szól az élet. Ezekért a közös eszmefuttatásokért érdemes élni, és ez visz előre a felfedezendő hegyeink, és felhőink felé…
Nagy hatással volt rám az alkotásod. Szerintem sokszor vissza fogok térni rá…Köszönöm hogy olvashattam.
Szeretettel:Rita
Kedves Rita!
Nagyon örülök, hogy ennyire tetszett az irományom! Külön köszönöm a kiemelt részeket, jól esik, hogy fáradoztál vele, és ilyen jól összefoglaltad a mondanivalóm lényegét!
Köszönöm, hogy olvastál!
Márk