Kinyitotta a börtöncella ajtaját, és saját hasonmása nézett vissza rá.
Ugyanaz az ázsiai biotípus, mint ő.
Amióta a férfiak a huszonegyedik században elveszítették megtermékenyítő képességüket, az embereknek csak három biotípusa létezett. A mesterséges megtermékenyítés során a nők választhattak, hogy a három típusból melyiket szeretnék. Azt nem kérhették, hogy a gyermek fiú legyen vagy lány, az a tudósok számításai alapján készült prognózis szerint ment. Az „ázsiai” típus alacsony, barna hajú, barna szemű, kreol bőrű, vékony testalkatú volt. Az „európai” típus középtermetű, szőke hajú, kék szemű, fehér bőrű, közepes testalkatú. Az „ír” típus magas, vörös hajú, zöld szemű, fehér bőrű, erőteljes testalkatú. Azt már senki sem tudta, hogy miért így nevezik az egyes típusokat. A biotípusokon belül az emberek egyformák voltak, mintha egypetéjű ikrek lennének. Csak elhanyagolható különbségek voltak közöttük: a hajuk hossza, esetleg néhány anyajegy.
A fogolynak hosszabb volt a haja, mint neki, és áthúzta egy karikán a feje tetején.
A 2501115-ös börtönőr mindent rendben talált az egyszemélyes cellában. Odaintette a rabot, az infobézt a nő keze fölé tartotta, és a szerkezet bemondta a leolvasott adatokat: „2501619, AE egyed, vizsgálati fogság, elkülönítendő”.
Lám csak, majdnem egyidősek vagyunk – gondolta az őr. A minden sejtjükből leolvasható információ szerint a vizsgálati fogságos is 2501-ben született, mint ő. A különbség annyi volt, hogy míg ő abban az évben 115. gyerekként jött a világra, addig a fogoly a 619. gyerekként született.
– Mozogtál ma már? – kérdezte a foglyot.
– Nem, egész nap aludtam – válaszolta a nő.
– Na gyere! – intett a börtönőr és kiengedte a folyosóra a rabot.
– Kondicionálás? Úszás? Vagy futás? Mit választasz?
– Ó nem gondoltam, hogy választani is lehet, sőt azt sem tudtam, hogy mozogni is lehet. Lehetne a futást? – nézett rá kérdően a vizsgálatis.
– Azért kérdeztem, mert lehet – válaszolta.
Végigmentek a hosszú folyosón. A folyosót lezáró generált erőtér automatikusan nyílt, ahogyan az őr kinyújtotta a kezét. Egy rövid folyosó végén újabb generált erőtér következett, majd kiléptek a magas falakkal körülvett udvarra. Sötét este volt már, de a börtönudvart bevilágító reflektorok nappali világosságot árasztottak.
– Na induljunk! – mondta és nekiindult, hogy körbefussa az udvart. Hallotta, amint némi tétovázás után a vizsgálatis is futni kezd a háta mögött.
Imádott mozogni. Az ő szülei is imádtak mozogni, és aktívságra kondicionálták őt is. Voltak szülők, akik folyamatosan szedálták a gyerekeiket. Ők ezt tartották célravezetőnek. Ki miben nőtt fel, azt tartotta jónak. A nappalos őr szedált gyerekként nőtt fel, ezért a raboknál is legszívesebben ezt a módszert alkalmazta. Ezért aludt az elkülönítős is nappal, és mozog vele most éjszaka.
Még nem is volt elkülönítős a rabok között, amióta itt dolgozik.
A legtöbb fogoly azért volt itt, mert valamit tönkretett, vagy valamit elmulasztott megtenni, ami a dolga lett volna. Őket nem kellett elkülöníteni egymástól.
Hátranézett, mert hallotta, hogy a fogoly megállt. A vizsgálatis a falnak vetette a hátát, és lihegett. Pedig még csak a második kört kezdte. Nem valami jól mozog.
Az őr megfordult és visszafutott a nőhöz.
– Akarsz még futni? – kérdezte.
– Persze, csak pihennem kell, mert nem vagyok hozzászokva a futáshoz. Addig beszélgessünk, jó?
– Miről akarsz beszélni? – csodálkozott az őr.
– Hát csak úgy beszélgetni, mindenféléről… – felelte a vizsgálatis.
Az őr először nem értette, majd egy halvány gyanú kezdett derengeni benne:
– Ugye te nem vagy termelő? – kérdezte.
A huszonegyedik század katasztrófái után az újrarendeződő társadalom négy csoportra oszlott. Tudósokra, egyetemesekre, hivatalnokokra, és termelőkre. A négy csoport szigorúan elkülönült egymástól. A csoportok egymástól távol éltek, más oktatásban részesültek, máshová jártak szórakozni, más genetikai programjuk volt és nem tudtak egymás életéről szinte semmit. A börtönőrök a termelők közül kerültek ki. A 2501115-ös őr is termelő volt. A szülei mezőgazdasági terményeket termeltek az egész Földet beborító napsátor alatt. Szükség volt a napsátorra, mert a huszonegyedik században annyira felmelegedtek a szárazföldek és a tengerek, hogy szinte mindent pusztulás fenyegetett, beleértve az emberiséget. A napsátor tulajdonképpen nem volt sátor. Egy több rétegű műanyag búra volt, fenn, több ezer méter magasan. Ezt lehetett sötétíteni, világosítani, ahogy a napsugárzás megkívánta, hogy kellő hőmérsékleten tartsák a Földet ahhoz, hogy megmaradjon az élet rajta. Ezen kívül az egyes rétegei közé szükség szerint különféle gázokat lehetett nyomni, amik kiszűrték az élőlényekre veszélyes és káros sugarakat.
Ez alatt a védőernyő alatt nem volt nehéz a mezőgazdasági termelés. Mindig kellően sütött a nap, az öntöző csatornákból mindig kellő mennyiségű vizet kaptak a növények, és a genetikailag hibátlan vetőmagokból egészséges és dús termést takarítottak be. Meghatározott rend szerint kellett termelniük, ugyanabban a földben minden évben más és más növényt. A fogyasztásra alkalmatlan növényi részeket aprítva visszaforgatták a földbe. Mindent gépesítettek, könnyű és szép munka volt. A 2501115-ös nagyon szerette ezt a munkát. A szüleinek azonban ő már az ötödik utódjaként született. Akik vállalták egy utód felnevelését, annak a genetikai kódjában az életkort visszaállították tíz évvel. Ezt életük során bármikor kérhették. Így a szülei szinte még egyidősek voltak vele, ezért nem volt lehetősége sem neki, sem a testvéreinek átvenni tőlük a mezőgazdasági termelést. Neki is más foglalkozás után kellett néznie, amikor felnőtt. A termelők infobézén mindig láthatóak voltak a néhány év múlva betölthető helyek, és a 2501115-ös inkább az őrzést választotta, mint azt, hogy gyárban termeljen, vagy bányában dolgozzon.
Az őrzés is szép feladat volt. A rabok a börtönben vagy csak addig maradtak, amíg kísérleti projekteken ledolgozták a tönkretett gépek, műszerek árát, vagy újrakondicionálták őket az egyetemesek, hogy kötelességtudóbbak legyenek.
Azonban ilyen elkülönítőssel még soha nem volt dolga.
Nem is egészen értette, mit akar a fogoly azzal, hogy „beszélgetni”. Az emberek beszélnek, ha mondani akarnak egymásnak valamit, vagy az infobézüktől megtudni a pontos időt, az időjárást, a szórakozó helyek telítettségét vagy bármi mást, amire éppen szükségük volt. Ezt a szót így, hogy beszélgetni, még sohasem hallotta.
A fogoly ránézett és elnevette magát, mintha valami mulatságosat mondott volna:
– Termelő? Dehogy vagyok én termelő! Egyetemes vagyok.
Az őrnek tátva maradt a szája a meglepetéstől. Egyetemes még sohasem volt a börtönben. Most már kezdte érteni, hogy miért elkülönítős, és miért szedálta az egyszerűség kedvéért a nappalos őr. Hirtelen úgy érezte, hibát követett el azzal, hogy nem szedálta éjszakára is a foglyot. De mozogni mindenkinek kell! – gondolta, és igyekezett megnyugodni.
– Fussunk inkább! – döntött határozottan és nekilendült az újabb körnek.
Egy darabig hallotta a fogoly cipőjének csattogását a háta mögött, de aztán az újra megállt. Hátranézett és látta, hogy a falat támasztja újra, lihegve. Visszafutott hozzá, és határozottan mondta:
– Nem megy neked ez a futás. Jobb, ha visszaviszlek a celládba.
A fogoly megrázta a fejét, és gyorsan azt mondta:
– Mindjárt belejövök, csak kifújom magam.
Az őr tétovázott; úgy érezte, jobb lenne visszavinni a vizsgálatist a cellába – de ha egyszer mozogni szeretne! Az aktívság jó dolog, abban egészen biztos volt. Ő könnyedén körbefutotta a hatalmas börtönudvart akár hússzor is. Szinte önkéntelenül tette fel a kérdést:
– Mit rontottál el? – Azonban a fogoly nem értette, amíg meg nem magyarázta neki, hogy a leggyakrabban azért vannak itt a foglyok, mert valamit tönkretettek. A választ azonban ő éppúgy nem értette, ahogy a fogoly a kérdést:
– Saját magamat rontottam el! – válaszolta a 2501619-es.
– Hogyan ronthattad el saját magadat? – kérdezte, szinte akarata ellenére.
– Ez egy hosszú történet, de az iratokból úgyis látod, ezért nem kell előtted titkolódznom – válaszolta a vizsgálatis.
Akkor követte el az őr az első hibát. Nem tudta, mik azok az iratok. Ő mindent az infobéztől tudott. Feltette a kérdéseket, és megkapta a válaszokat. Odatartotta az infobézt, ahová kellett, és a szerkezet leolvasott mindent, amit kellett, és hangosan elmondta. Mégsem tiltakozott a feltételezés ellen. Hallgatott.
– Igazából a szüleim hivatalnokok voltak, de meghaltak, amikor tizenkét éves voltam – kezdte a fogoly a történetét.
– Baleset volt? – inkább állította, mint kérdezte az őr.
Hiszen a mesterséges megtermékenyítésnél mindenki betegségszűrt embriót kapott. Így soha nem voltak betegek az emberek, s csak balesetben, vagy a genetikai programjuk lejártával halhattak meg.
– Igen, elsodródtak a tengeren egy nyaraláskor, és nem tudtak kiúszni – válaszolta a vizsgálatis. Az őr nem értette, hogy mi az a nyaralás, de most is hallgatott.
– Egyetemesek lettek a nevelőszüleim, mert még elég fiatal voltam hozzá, hogy az egyetemesek rendszerében tanuljak. Így lett belőlem egyetemes. Tanárként végeztem az egyetemen.
Az őr nem értette pontosan, mit is jelentenek ezek a mondatok. Persze ő is tanult. A holo képernyőn nézte, mit, hogyan kell termelni, aztán meg azt, hogy hogyan kell a rabokat őrizni. A körülötte levő világról is tanult annyit, amennyit egy termelőnek kell. Azt is a holo képernyőről tudta, hogy a nők – mint ő is – A egyedek, mert képesek szaporodni. A férfiak pedig B egyedek, mert nem képesek részt venni az utódok létrehozásában. Az infobézt is megtanulta kezelni, használni. De azt, hogy mi az egyetem, mi a tanár, mit jelent az, hogy rendszerben tanulni, azt nem értette.
– Amikor végeztem az egyetemen, egy tudós pár házába kerültem, az utódjukat kellett tanítanom. A gyerek kicsi volt, csak mesékkel tanítottam még őt. Azonban egyszer megfigyeltem a könyvtáruk nyitó kódját, és elkezdtem bejárni. Kicsempésztem a könyveiket, és elrejtettem a szobámban. Na persze el is olvastam őket, pedig nekem, mint egyetemesnek, nem volt jogosultságom hozzá.
Az őr most már annyi mindent nem értett abból, amit a fogoly mondott, hogy kezdte magát kényelmetlenül érezni; sejtette, hogy ezeket neki nem szabadna hallania.
– Már kipihented magad, fussunk! – hallgattatta el a vizsgálatist. Az ránézett, bólintott, és futni kezdett, ezúttal előtte.
Két körig bírta; amikor újra megállt pihenni, az őr visszakísérte a cellájába.
Reggel, miután lejárt a műszakja és hazament, találkozott a B egyeddel, akivel együtt élt.
Egy klubban ismerte meg, ahová természetesen csak termelők jártak. A B egyed is nappali alvóprogramos volt, mint ő, mert éjjel dolgozott egy lerakatban. Ide hordták össze azokat a dolgokat, amikre szükségük lehet a termelőknek, és ők a kódjuk mértékéig – ami megmondta a korukat és nemüket, valamint azt, hogy egyedül állóak, vagy együtt élnek valakivel – elvihették onnan azt, amire szükségük volt a megélhetésükhöz.
Ha egy A egyed vállalta, hogy partnere lesz egy B egyednek, akkor mind a ketten tíz százalékkal többet fogyaszthattak, mint akik partner nélkül éltek.
Amíg ettek, és lefekvéshez készülődtek, a 2501115-ös egyre csak a vizsgálatis által elmondott történeten gondolkodott. Nem sokat értett belőle. Azt meg egyáltalán nem, hogy miért is van a börtönben. Automatikusan elővette az infobézét, és megkérdezte:
– Mi az egyetem?
Az infobéz rögtön válaszolt:
– Az egyetemesek képző, és munkahelye.
Sóhajtott és megrázta a fejét. Ezt sem igazán értette. Új kérdést tett fel az infobéznek:
– Mi a tanár?
– A tanár az az egyetemes személy, aki a hivatalnokokat, az egyetemeseket és a tudósokat tanítja. Ezt valamennyire meg tudta érteni, bár elképzelése sem volt arról, hogyan történik ez a valóságban. Még egy kérdést feltett:
– Mi az a könyv?
Az infobéz válaszától annyira meglepődött, hogy elejtette a készüléket.
– Jogosulatlan kérdés! Mondja be a számát!
Nem is tudta hirtelen, hogy mit tegyen. Kicsit gondolkodott, majd azt mondta:
– Hibás kérdés. Helyesbítek: mi az, hogy könny?
– A szem váladéka, szélsőséges érzelmeknél jelentkezhet. Nem helyes viselkedési mód következménye. Kérem, jelentse, ha ilyet tapasztal magán, vagy máson!
Nagyot sóhajtott a megkönnyebbüléstől.
Amikor a B egyed mellé bújt az ágyban, igyekezett nem gondolni a vizsgálatisra, hogy nyugodtan tudjon az egészségügyi tornára koncentrálni.
Amikor este átvette a szolgálatot, először a többi foglyot ellenőrizte, de azok vagy egész nap dolgoztak a kísérleti projekteken, vagy egész nap szituációs filmeket néztek, és szituációs játékokat játszottak, amivel a felelősségvállalásra kondicionálták őket. Mind fáradtak voltak, és aludtak.
A vizsgálatis azonban ébren volt. A cellaajtónál álldogált, mintha csak őt várta volna. Amíg az infobézével ellenőrizte a 2501619 azonosságát, az már türelmetlenül toporgott:
– Ma is lehet futni? – kérdezte. Az őr csodálkozott, mert a vizsgálatisnak nem valami jól ment a futás, de mozogni jó dolog, abban biztos volt. Bólintott, és kikísérte az udvarra. Egyszerre lendültek neki, de már a harmadik körnél hallotta, hogy a fogoly lemaradt, aztán pedig megállt. Visszaszaladt hozzá, és a különös információk miatti félelmét elnyomva, kíváncsian megkérdezte tőle:
– Mi az a könyv?
A fogoly hitetlenkedve nézett rá, és visszakérdezett:
– A termelők miből tanulnak?
– Holoképernyőről tanulunk, és az infobéz mondja meg, ha valamit nem tudunk, vagy nem vagyunk biztosak benne.
– Nem is tudtok olvasni? – kérdezte a fogoly.
– Mi az, hogy olvasni? – kérdezett most ő vissza.
– Amikor kimondunk egy hangot, például azt, hogy: „a”, ezt a hangot régen rögzítették egy jellel, amit a kezükbe vett eszközzel – ami nyomot hagyott a dolgokon, amihez hozzáérintették – leírtak. Vagyis volt egy jel, ami mindig azt jelentette, hogy „a”. Ugyanígy volt jele minden hangnak, amit kimondunk. Ha ezeket a jeleket valamire rögzítették, akkor írtak, ha a rögzített jeleket valaki újra hanggá alakította, akkor olvastak. A hivatalnokok, az egyetemesek, és a tudósok ma is megtanulnak ilyen jeleket írni, és elolvasni. Az emberiség történetében rengeteg információt rögzítettek így. Csak úgy lehet hozzáférni ezekhez, ha tud valaki olvasni. Ugyanúgy fel kell ismerni hozzá a jeleket, amiket betűknek hívunk, mint ahogyan te felismered a számokat. Vajon a termelők miért nem tanulnak meg olvasni?
– Mert nincsen rá szükségünk. – felelte gondolkodás nélkül. – Nekem még soha sem kellett ez az olvasás, de nem is hiányzott. Nektek miért kell olvasni? – kérdezte a vizsgálatist.
– Azért, hogy a régebben írással rögzített dolgokat is megérthessük, használhassuk. Ezeket legtöbbször papírokra rögzítették, és a papírokat összefűzve két kemény lap közé ragasztották. Ezt hívják könyvnek.
– Akkor miért baj az, ha elolvastad a tudós könyveket?
– Mert meg van szabva, hogy kinek milyen könyvekhez van jogosultsága. Csak azt olvashatja. Én pedig olyan könyveket olvastam, amihez nem volt jogosultságom.
Ezt már a 2501115-ös is megértette: szóval ez olyat tett, amit nem volt szabad neki.
– Na fussunk! – zárta le a beszélgetést, és újra nekilendültek.
Most a negyedik körnél fulladt ki a fogoly. Amikor levegőért kapkodva megállt, az őre is leállt a futással, és belenézett az arcba, ami olyan volt, mintha tükörbe nézett volna.
– Miért olvastad el, ha tudtad, hogy nincsen rá jogosultságod? – kérdezte, mert mindig érdekelte, hogy az általa őrzött foglyok belátják-e a bűneiket. Ez volt az első lépés ahhoz, hogy a börtönbüntetésük a hasznukra legyen a jövőben.
– Kíváncsi voltam, hogy mi van bennük, miért nem szabad elolvasnom. Ugyanúgy, ahogy te is kíváncsi vagy arra, amit nem ismersz – válaszolta a vizsgálatis nő, és az őr furcsán érezte magát. A kíváncsiság, mint bűn?… Hát eddig ilyennel még nem találkozott.
– Na és megtudtad, hogy miért nem volt szabad elolvasnod? – kérdezte a fogolytól. Meglepetésére a vizsgálatis nem válaszolt, hanem újra nekilendült a futásnak. Na ez remek, egyre jobban szeret mozogni, gondolta a 2501115-ös, és ő is futni kezdett. Hamar beérte a foglyot, és hozzáigazította a futása tempóját. Fej-fej mellett futottak, egyszerre dobbant a lábuk. Ezúttal az ötödik kör végéig bírta a fogoly. Amikor megállt pihenni és az őrre nézett, az arca könnyes volt, a szeme is, a szája legörbült, és egészen halkan suttogta:
– Mert iszonyú dolgok voltak bennük! – olyan feldúlt volt, hogy az őr jobbnak látta visszavinni a cellájába. A fogoly sem tiltakozott, megadóan ment előtte.
Amíg lejárt a szolgálata a 2501115-ösnek, egyre azon gondolkodott, mit is tanult az ősidőkről. Így nevezték a huszonkettedik század előtti időszakot.
Nem volt napsátor a Föld felett. Nem a tudósok irányították az emberiséget. A férfiak az egészségügyi torna alatt végezték el a nők megtermékenyítését, ami nem volt szabályozva, így rengeteg ember született. Ezért nem jutott mindenkinek étel. Sokan meghaltak az éhezéstől. Sokan betegek voltak, és a betegségekben haltak meg még az előtt, mielőtt lejárt a biológiai programjuk. Próbáltak sokat termelni, ehhez mindenféle mérgeket szórtak a földre, ami aztán megmérgezte az embereket is, mert belekerültek a mérgek az ivóvizekbe, és a terményekbe. A termények egy részét állatokkal etették meg, aztán az állatokat megölték és megették, ami nagyon gazdaságtalan volt. Most már csak halakat lehet enni. A többi állat szabályozott mennyiségben, nagy rezervátumokban él a Földön. Ő is járt ilyen rezervátumban. Nagyon érdekes volt, de el sem tudta képzelni, hogy az ott látott állatokat meg lehetne enni…
Körülbelül ennyit tudott az ősidőkről. Nem szeretett volna ott élni, állatokat enni, betegnek lenni, nyakra-főre utódokat szülni, akiknek esetleg nem tudott volna enni adni. Ő is borzalmasnak találta az ősidőket. De ezeket mindenki tudja! Ezek szerint még voltak más dolgok is… Vajon mik lehetnek még ezeknél is borzalmasabbak?
Aztán ahogy közeledett a reggel, igyekezett megnyugodni, ellazulni, hogy amire hazaér, rendben legyen. Azt is elhatározta, hogy többet nem „beszélget” a fogollyal.
Amikor este ismét szolgálatba lépett, sokáig piszmogott mindenfélével, mielőtt bement a vizsgálatishoz. Végül azonban csak be kellett mennie, ellenőrizni. A fogoly most nem várta az ajtóban, egy padlóhoz rögzített ülőkén üldögélt, és a falat nézte. A 2501115-ös a válla fölé tartotta az infobézét, és a szerkezet bemondta: „2501619 AE egyed, halálra ítélve, elkülönítendő”. Azt hitte, hogy rosszul hall, ezért újra a nő feje fölé tartotta az infobézt, de a készülék ugyanazt mondta.
Az őr még soha, senkit nem látott, akit halálra ítéltek volna. Szinte megbénult a döbbenettől. Tudta ugyan, hogy ilyen ítéletet is lehet hozni, de sem azt nem kellett tudnia, hogy milyen bűnökért jár ilyen ítélet, sem ilyen ítéletet nem hallott még eddig a napig. Tétován állt, egyik lábáról a másikra, és megkérdezte:
– Akarsz futni?
Az elitélt felnézett, megvonta a vállát, és felállt.
– Akár futhatunk is… – azzal előrement, és az őr követte.
A fogoly az udvaron nekilendült, és ezúttal egészen a hatodik kör végéig bírta a futást. Akkor a fal mellé guggolt, és lehajtott fejjel lihegett. Kisvártatva újra felpattant, és futni kezdett. Most azonban már a második kör végén megállt. Az oldalát fogta és összegörnyedt.
– Pihenned kellene, ha még akarsz futni – mondta az őr, olyan reszelős hangon, hogy meg kellett köszörülnie a torkát.
– Nemsokára úgyis pihenek – mondta az elítélt, és furcsán felnevetett. Az őr tudta, hogy a halálára gondol.
– Csak egy genetikai kód módosítás lesz – mondta az őr.
Mindennapos dolog volt a genetikai kód módosítása. Csak egy csepp vért vettek tőlük, azt módosították, majd visszajuttatták a szervezetükbe. Ezzel átírták a kódjukat. Ennyi volt az egész. A halálos ítéletnél az elitélt biológiai programját lenullázták, és megszűnt élni. Elméletben tudta ezt a 2501115-ös, de még soha nem látott ilyet.
Amikor az elítélt megszólalt, olyan halkan beszélt, hogy alig hallotta.
– Szóval most így ölnek… – aztán kétségbeesetten felkiáltott: – Nem gondoltam, hogy még mindig ölnek!
Az őr nem értett semmit.
– Mi az, hogy még mindig ölnek? – kérdezte szinte önkéntelenül.
– Tudod, a régi könyvekben, azokban, amikhez nekem nem volt jogosultságom, az emberek folyton egymást ölték. Gyilkolásnak is hívták ezt. A férfiak ölték a férfiakat, ezt háborúnak hívták. Aztán már ölték a nőket és a gyerekeket is a háborúban. Ha háború volt, akkor meg sem büntették a gyilkosokat. Ha nem volt háború, akkor is öltek. A férfiak a nőket, és egymást. A nők a férfiakat, és néha egymást. A férfiak és nők a gyerekeket. A gyilkosokat is legtöbbször megölték. Szörnyű módokon, amiket nem is lehet épp ésszel elképzelni.
– De hát miért? Miért ölték egymást az emberek? – kérdezte elképedve az őr.
– Olyan érzelmekért, amiket ma meg sem lehet érteni. Ölték egymást gyakorlatilag mindenért. Nagyobb földterületért. Azért, mert nem volt egységes nyelv a földön, és a másikak más nyelven beszéltek. Azért is ölték egymást, mert nem ugyanolyan színű volt a bőrük, a hajuk, a szemük. Tárgyakért, amiket egy sárga fémből készítettek. Vagy olyan csillogó kövekért, amiért ma egy gyerek sem hajolna le. Vászonra festett képekért. Színes papírokért, amit pénznek neveztek, és amiért mindent lehetett kapni cserébe: kenyértől kezdve a házig, a víztől kezdve a közlekedési eszközökig. Minden, de minden elképzelhető, és általunk már elképzelhetetlen dolgot meg lehetett kapni ezekért a színes papírokért. Ölték egymást az egészségügyi tornáért, amit ők szexnek neveztek. A férfiak egy börtönhöz hasonló helyen őrizték a nőket, hogy csak velük egészségügyi tornázzanak. Öltek, mert egy nő másvalakivel egészségügyi tornázott, mint az akkori szabályok előírták neki. Azért is ölték egymást, mert úgy gondolták, hogy a világot egy, vagy több természetfeletti lény teremtette. Ő birtokolja, és ő irányítja az embereket. Ezeket isteneknek nevezték, hatalmas üres házakat építettek nekik, és akik másféle istenekben hittek, azokat megölték. Minden kellet nekik, ami a másiké, és ha csak úgy tudták elvenni tőle, akkor megölték. Még a szórakozásuk is ez volt. Különböző gyilkosságokról olvastak a könyvekben, és különböző gyilkosságokat néztek a korabeli holovetítő eszközökön. – Az elitéltnek megcsuklott a hangja, és eltakarta a szemét, mintha nem akarná látni a rémséges képeket, amiket felidézett a tiltott könyvekből.
Az őr hitte is, nem is, amiket hallott. Azt elhitte, hogy a tiltott könyvekben olvasta ezeket az elképesztő dolgokat fogoly, de azt nem értette, hogy minek kell ilyen szörnyűségeket rejtő könyveket őrizni.
– Na gyere, fussunk! – mondta az elitéltnek, és újra nekilendültek. Egyenletes ütemben rótták a köröket, ezúttal nyolc teljes kört tettek meg addig, amíg elfogyott az ereje a fogolynak. Amikor megállt pihenni, a 2501115-ös feltette a kérdést, ami nem hagyta nyugodni:
– Minek őrzik ezeket a könyveket a tudósok?
– Ebből tudják, hogy mit kell másképpen csinálni, mint régen. Látják belőle, hogy mi hová vezetett. Tanulságokat szűrnek le belőle, amit hasznosítanak most, és a jövőben. Ha elfelednék ezeket az ősidőkori eseményeket, akkor esetleg újra kezdődnének azok a dolgok. Ezért nem olvashatják el még az egyetemesek sem, a hivatalnokok sem: nehogy újra kezdődjön az, amit végre megfékeztek. Olyan ez, mint a méreg. Aki olvassa, nem tud tőle többé szabadulni. Mindig ezt akarja olvasni.
Az őr ezt végképpen nem értette:
– De hát miért? Miért akarja olvasni, amikor olyan szörnyű?
– Mert izgalmas is. Veszélyes, rémes, de érdekes.
– Mi van benne érdekes?! – Az őrnek fogytán volt a türelme, megfogta az elitélt könyökét, és visszavezette a cellájába. Már csukta az ajtót befelé, amikor meghallotta a választ:
– Mert minden teli van váratlan eseményekkel. Sok minden történhet. Például ott van a szerelem…
Az őr legyintett egyet, és megrázta a fejét. Legszívesebben kirázta volna belőle mindazt, amit hallott. Maga sem értette, miért lett olyan rossz a kedve.
Átadta a szolgálatot, és kinn az utcán végre jobb kedvre derült. A napsátoron keresztül langyos napsugarak simogatták az arcát, az emberek gondtalanul mászkáltak a zöldellő fák alatt. Senki nem bántott senkit. Senkinek nem kellett félnie sem a jövőtől, sem a másik embertől.
Sajnálattal gondolt az elítéltre, akinek ma leállítják a biológiai programját, és nem találkozik vele többé. Tényleg helyrehozhatatlanul elrontotta magát. Egyetértett a tudósokkal, akik meghozták az ítéletet.
Hazament, és amíg várta a B egyedet, bekapcsolta a holoképernyőt. Először a rezervátumokról nézett egy vágott rögzítést, amin állatkölykök csodálkoztak rá a világra. Aztán meg a gyerekparkból nézett egy vágott rögzítést, ahol a három-öt éves kislányok és kisfiúk játszottak. Futottak, labdáztak, építettek, termelőgépek modelljeivel játszottak, készültek az életre, a termelők életére. A 2501115-ös el is határozta, hogy megkérdezi a B egyedet, mit szólna, ha vállalnának egy utódot.
Az infobéze jelezni kezdett. Kicsit álmosan, kicsit fáradtan beleszólt:
– 2501115-ös tessék! – A készülék képernyője sötét maradt és az információközléshez használt személytelen hang azt mondta:
– Váratlan esemény! Kérlek, azonnal gyere be a munkahelyedre!
– Igenis, azonnal megyek! – felelte.
Bekapcsolta a holoképernyő felvevőjét, és mosolyogva rögzítette a B egyednek szánt üzenetet.
– Szia! Nem vagyok itthon, mert visszahívtak a munkahelyemre. A következő találkozásunkra tartogatok egy meglepetést! – Kikapcsolta a rögzítőt és elindult a börtön felé. – Milyen rendkívüli nap ez a mai! – gondolta, amíg végigment a jól ismert úton.
A munkahelyére érve szolgálatra jelentkezett az ügyeletesnél.
– Mi lesz a feladatom? Miért hívtatok vissza? – kérdezte tőle.
– A 2501619-es ügyében kérettek. Kérlek, gyere a genetikai kód szobába – válaszolta az ügyeletes. Az őr nem értett semmit, de követte az ügyeletest, aki kitárta előtte a genetikai kód szobájának ajtaját, de nem ment be vele. Amikor belépett, az ajtó halk kattanással bezárult mögötte.
A 2501619-es volt csak a helyiségben. Csodálkozva néztek egymásra. A fejük felett megszólalt egy hangszóró, és egy ismeretlen hang azt mondta:
– A rutinellenőrzés során a börtönudvaron készült rögzítéseken a 2501115-ös őr a 2501619-es elítélttel hosszasan beszélget. Válaszolj 2501115-ös, ezeken a beszélgetéseken jutottál-e jogosulatlan információk birtokába? – Az őrnek hirtelen meg kellet kapaszkodnia valamiben, mert remegni kezdtek a lábai.
– Nem, nem jutottam jogosulatlan információk birtokába – összeszedte magát, és válaszolt. Közben félve nézett az elítéltre. A hangszóró most azt mondta:
– 2501115-ös, válaszolj egyenként a következő kérdésekre! Tudod, mit jelent olvasni?
– Igen.- mondta az őr halkan.
– Tudod mit jelent az, hogy könyv?
– Igen – suttogta maga elé.
– Tudod mit jelent meggyilkolni valakit? – a 2501115-ös csak bólintott. A hangszóróban az ismeretlen hang azt mondta:
– Jogosulatlan információk birtoklásáért a 2501115-öst halálra ítélem. Tedd a kezedet a genetikai kód módosítóba. – Az őr a felszólításra automatikusan a géphez lépett. Beletette a kezét, ahogy mindig, tenyérrel felfelé. Egy pici szúrást érzett az ujján, aztán pár perc múlva egy másikat. Kihúzta a kezét a gépből, tett egy lépést az ajtó felé, és összeesett. Arccal felfelé, semmibe révedő szemekkel feküdt a földön.
– Megöltem, a szavaimmal öltem meg! – gondolta a 2501619-es elítélt, és elégedettség töltötte el. – Hogy undorodott tőlem, amikor elmeséltem neki, mi van a tiltott könyvekben! Na most undorodj, ha tudsz!
– 2501619-es elítélt, tedd a kezedet a genetikai kód módosítóba! – szólalt meg ismét a hangszóró.
A fogoly odalépett, és diadalmas mosollyal az arcán dugta be a kezét a gép nyílásába.
21 hozzászólás
Pályázat alapján bekerült ez a sci-fi novellám a "Lélekvándorok" című sci-fi – horror novelláskötetbe. Mivel a könyv már megjelent, feltettem az írásaim közé is. 🙂
Judit
Először is, Drága gratulálok a megjelenéshez,
másodszor a lekörözhetetlen fantáziádhoz…:))))
Nagyon olvasmányos és érdekes témáról írtál!
Megérdemelten jelenik meg…
Puszi: Lyza
Kedves Judit!
Gratulálok, hogy novellád bekerült a kötetbe.
Nagyon jó, igényes és élvezetes munka!
Szeretettel: Eszti
Szia Judit !
Nem vagyok sci-fi kedvelő, mégis olvastam volna tovább, és tovább.Nagyon tudod művelni az írást.Remekelsz! Szívből gratulálok !!!!
Szeretettel:Marietta
Nagyon-nagyon jó, utópisztikusan jóóóó….
Gratulálok.
L
Kedves Judit!
Jelentem ez volt az első sci-fi, amit olvastam. Filmeken már láttam, de olvasni sosem. Azt hittem, hogy nem fogom végig bírni, de megleptél. Élveztem!
Szeretettel: pipacs 🙂
Kedves Lyza!
Köszönöm a gratulációt! A mai trendeket továbbgondolva, nagyon nehéz elképzelni, hogy milyen lesz az élet a földön ötszáz év múlva…
Én elképzeltem 🙂
/Judit féle verzió 😀 /
Örülök, hogy Neked is tetszett az írásom!
Judit
Kedves Eszti!
A novella bár sci-fi, de az írása közben eszembe jutott mindig valami emlék az olvasmányaimból és az életből. A múlt /vagyis a jelen/ megírása volt a legnehezebb, hiszen egy ötszáz évvel ezelőtt élt ember megdöbbenne azon, hogy mi hogyan gondolkodunk arról az időszakról. A történetben pedig ezt a szakadékot a jövőbe kellett vetítenem.
Köszönöm, hogy hűséges olvasóm vagy, műfajtól függetlenül!
Judit
Kedves Marietta!
Az ilyen hozzászólások, mint a Tiéd szárnyakat adnak a tollamnak /laptopomnak 😀 /
Köszönöm!
Judit
Kedves Lena!
Amint nyitva kellet hagynom a történetben, mert én sem tudom a választ, az a kérdés, hogy vajon melyik út ad az emberiségnek boldogságot? A mindent tudás, a teljes szabadság illúziója? Vagy az erőszakos titok, a korlátok?
Örülök, hogy jónak találtad. /Kicsit aggódott a szerkesztő, hogy túl sok tabut sértek meg benne…/
Judit
Kedves Pipacs!
Müszélia írta egy hozzászólásában a "Különös búcsú" című sci-fi novellámhoz, hogy nincsenek benne kis zöld emberkék antennával a fejükön. 🙂
Az én sci-fi történeteimben tényleg nincsenek…
Ha kedveled az "időutazást", figyelmedbe ajánlom a "Valtosz strand" című történelmi sci-fi novellámat, ha majd kiheverted az első sci-fi elolvasásának sokkját.
Mindenesetre nagyon megtisztelő számomra ez az első olvasás!
Judit
Kedves Judit!
1980-as évekbeli "Galaktika hangulatom" támadt, köszönöm! Gratulálok a megjelenéshez 🙂
Kedves Kerepke!
Az 1972-től 1995-ig megjelent Galaktika nekem is kedvenc olvasmányom volt. Megszünése kitöltetlen űrt hagyott maga után a magyarországi sci-fi kiadványok között. Bármennyire is próbálkoztak a kiadók, a mai napig nem sikerült pótolni ezt az űrt a különböző antológiák kiadásával. A sorra megalakuló és aztán pár hónapos létezés után megbukó sci-fi magazinok sem tudták (tudják) pótolni a GALAKTIKA hiányát.
Nagyon megtisztelő számomra, hogy azokhoz a kalandos és filozófikus, humoros és figyelmeztető, izgalmas, tudományos és költői írásokhoz hasonlónak találtad az én írásomat.
Judit
A novellád felidézte bennem az 1984 című regényt.:) Az akkori társadalomra a halálra ítélt egyetemes tényleg veszélyessé vált…ez ütőssé tette a végét.Azok a könyvek nem véletlenül voltak tiltottak.:)
Kedves Arthemis!
Ha minden könyv tiltott lenne, amiben meggyilkolnak valakit, nem tudom, hogy hány könyv maradna a könyvespolcokon 🙁
Nagyon megtiszelő számomra, hogy George Orwell 1984 című könyvét idézte fel benned az írásom! Az a regény egy olyan rendszerről szól, mely kizárólag a hazugságra és a terrorra épül. Ezek az elemek valóban megtalálhatók az én történetemben is. Azonban az 1984-ben az emberiség szenved ettől, és fellázadnak. Az én történetemben nem is tudják, hogy hazugságban élnek, /bár ez is vitatható, hogy a dolgok nem ismerése egyenlő-e a hazugsággal/ és nem lázadnak fel, a társadalom megbecsült tagjának érzik magukat a termelők is.
Judit
Abban a világban voltak joggal tiltottak amit megteremtettél.:D Legalábbis így látom. Az 1984-et az idézte fel bennem hogy itt is és ott is egy mesterségesen megformált, uniformizált világgal találkoztam.:) Csak itt nálad az emberek nem ismernek mást, így nem is lázadnak – amiről nem tudnak az nem fáj.
Mégsem élnék ebben a világban, mert itt is eltiporják azt aki feszegeti, netán átlépi a határokat.:(
Kedves Arthemis!
Egyetértek a válaszoddal!
Csendben azért elgondolkdom, hogy létezett-e, létezik-e olyan világ, amelyben nem tiporják el, vagy próbálják meg eltiporni mindazokat, akik feszegetik, netán átlépik a számukra kijelölt határokat…
Judit
Remélem, ez az a világ, ami soha nem jön el… Bennem is felidézte 1984-et, annak a végén is nagyon szomorú voltam. Minden esetre nagyon jól megírtad, végig lekötött a történet!
Üdv: Kalina
Kedves Kalina!
Mindenkit érdekel, hogy hogyan alakul/hat/ az emberiség jövője. Akkor fognak majd élni az dédunokáink dédunokái, és szeretnénk egy kicsit bekukucskálni az ő életükbe.
Mivel a föld természetes eltartó képességéhez kellene igazítani az emberiség létszámát, erre kerestem a választ a jövőben. Valamint az egyre erőszakosabbá váló világ önpusztításának megfékezésére.
Judit
Nagyon tetszett Judit és támadt egy eretnek gondolatom. Ha egy ókori emberkének pl. elmesélték volna, hogy mi lesz a XXI. században, Ő is szörnyülködött volna…….Pedig, hát….ez lett!!!!!
Kedves Szusi!
Örülök, hogy tetszett ez a sci-fi történet Neked!
Talán nem is kell az ókorig visszamennünk. Tulajdonképpen amikor gyerekek voltunk, akkor sem tudtuk elképzelni, hogy mi lesz 2012-ben. Ha akkor elmesélték volna nekünk, mi nem hittük volna el, és azt hiszem szörnyűlködtünk volna azon, hogyan lehet ennyi képtelenséget összehordani. 🙁
Judit