Hőségtől zörgőssé száradt bokrok, itt-ott néhány ágas-bogas nyárfa. Közel s távol ennyi volt a látnivaló, és természetesen maga a puszta a fehéreskéken világló égbolttal. Lassan haladtunk, de a lovak patája így is magasra verte a port. Mindenütt igazi feketeföld, ami ha megkapja a maga vízjárandóságát, gazdagon terem, de akkor már régen nem esett az eső. Alattunk az öreg keréknyomok, mint összefonódó-szétváló sekély borozdák. Odább, a mezőn bogáncs és foltos bürök. Az egyik, porral vastagon borított kóró egész közel bólogatott. „Hm. Ha óvatosan letörném, és a port ráfújnám az Öreg izzadt nyakára, bizonyosan csípné, és vakarózni kezdene. Szidná a világot, én meg egyetértenék vele. Felébredne ebből a félálomból, és talán mesélne valamit a híres kalandjaiból. Jól regéli őket, sőt egyre jobban. Vagyis hazudozik össze-vissza. De haszonnal műveli, sok ízes vacsorát hozott már össze a…"
Ekkor láttuk meg a fogadót a távolban.
– Na végre! – az Öreg rekedtes hangja törte meg a csendet. – Dologra gyerekem! Kapjuk össze magunkat! Ha ügyesek vagyunk, estére kelve vetett ágyban alszunk.
– No és eszünk is, Mizse Uram – válaszoltam mohón. - Levest meg jófajta húsokat! Maga szerint mit kérjünk…
– Csiba te, előre a medve bőrére? Még elkiabálod a szerencsénket, bolond kölke – hangzott a morózus válasz, bár az Öreg szeme is csillogott az örömtől.
Akkor már harmadik napja nem ettünk mást, csak amit a mezei növényekből lehetett főzni, és az bizony inkább becsapta, mint megtöltötte a hasunkat. Gazdám vadászatai sem hoztak semmit. Éhesek voltunk és koszosak, ráadásul sejdítettem, hogy csak két ezüst árválkodik nemes uram erszényében. Most cserkelés helyett azt a tudományát kellett elővenni, amelyikkel szállást meg vacsorát lehetett teremteni a semmiből.
Az úttól távolabb húzódva, néhány sóskaborbolya cserje mögött ütöttünk tanyát. Már csak kevés vizünk volt a tömlőkben – abból is először a lovakat itattuk meg -, de arcunkra, kezünkre jól beosztva elegendő. A Vén Csibész – mert magamban így neveztem Mizse uramat -, ledobálta gönceit, jól megfente beretváját, és kevés vízzel úriasra kapargatta az arcát. Nagyon tetszett mocskos alsójában, amiből kilátszottak penészfehér, vézna lábai. Az én dolgom lett volna a kés élezése, de az utóbbi időben – mióta titokzatos módon eltompult a kardja – nem engedi. Azt állította, ügyetlen vagyok, pedig ez nem igaz. Nem is fenés közben tompult el az a híres alkalmatosság, hanem amikor az ellent akartam lefejezni, ám az hirtelen kiszáradt tölgyfává változott. Jó fertályórán keresztül küzdöttem sikertelenül, és utána nagyon tompából kicsit életlenné tudtam csak javítani a míves szerszámot. Ha megmondanám neki, hogy öreg szablyám helyett az ő finomművű örökségével gyakoroltam, letépné a fejem. Amikor észrevette, milyen a kard, azzal a randa, gyanakvó tekintetével bámult sokáig, ami után meg szokott verni – de olyan ártatlan arcot sikerült vágnom, hogy hitt nekem. Gondosan elraktároztam magamnak ezt a nézést, sőt azóta többször gyakoroltam is, mert nagyon jól jön ez, amikor véletlenül elromlanak a dolgok.
Szóval kiporoltam a ruháinkat, majd lekeféltem a lovakat is. Úgy kellett kinéznünk, mintha nemesember utazna segítőjével, szegény rokonával.
– Nem kéne megbeszélni… – kezdtem mondani, mert nyugtalan voltam.
– Nem beszélni kellene, hanem a málhákat kitömni mutatósra – szakított félbe öreg mesterem és tanítóm, majd jólesően megvakarta a hátsófertályát. Alaposan és mindenütt, hisz később ily méltóságán aluli dolgot nem tehetett meg. – Az edények mellé pakolj köveket, hadd zörögjenek. A ruhákba, takarókba fadarabokat göngyölj meg füvet, hogy többnek higgyék. A dolmányomat vizes kefével tisztogasd, de odafigyelve, mert ellazsnakollak, ha elbaltázol valamit! Elegem van már az örökös véletlenjeidből!
Így tehát megbeszélés helyett – ami pedig fontos lenne a fejlődésem miatt – kénytelen voltam dolgozni. Kikeféltem azt a büdös, fekete felsőjét is, hogy tisztának látszódjon. Ezt sohasem engedi kimosni, mert állítólag durva a kezem az efféle kényes holmikhoz. Igazán semmi oka ezt mondani, főként mert nem is tud a legutóbbi véletlenről, a nadrágja hátulján lévő szakadásról. Amikor ugyanis legutóbb a ruháit sulykoltam a patakban, kénytelen voltam figyelni az ellenséges had felderítőit is a szemközti nádasban, nehogy rajtunk üssenek. Nem tehetek róla, hogy az egyik alattomos kő kiszakította az öltözékét. Egy leendő harcosnak igenis fontosabb az éberség, mint az ilyen lealacsonyító asszonymunka. Amúgy is csak akkor látszik a szakadás, ha mozog.
Már délutánba hajlott a nap, mire el tudtunk indulni. Gond nélkül megoldottam a kefélést – persze nem dicsért meg -, felöltöztünk és frissen elindultunk, hogy megszerezzük a vacsorát. Ilyenkor nagy hegyesen be szoktunk lovagolni a fogadóba, de úgy ám, mint akinek arany a potyadéka, és ott helyben kitalálunk valamit, hogy legyen ennivaló és szállás. Jó feje van hozzá a Vén Csi… Mizse uramnak. Ha néhanapján nem jutott eszébe semmi vagy elszúrta, akkor éjjel bemásztam a konyhába, kamrába, és szereztem, amit lehetett. Amikor már régen nem ettem rendesebben – mint most is -, befértem bármily kis nyíláson.
Hihi! Mögötte lovagoltam, és ahogy úriasan emelgette az alfelét, kivillant a lyukon az a fekete foltokkal tarkított alsója. Aminek voltaképpen fehérnek kellene lennie, de ez egy másik történet a büdös mocsárvízzel, aminek a tetején olajféle úszott. Nem panaszként mondom, de ezért is jól megzuholt, ráadásul igazságtalanul.
Ha bekormoznám a gatyáját a lyuk alatt, akkor nem látszana. Bár akkor a koromért haragudna rám. Ha elmondanám, miért tettem, akkor meg a szakadás miatt. Nem lehet jó döntést hozni, legegyszerűbb tehát befogni a számat, és csendesen élvezni a látványt.
A fogadó hatalmas vályogház volt, zsupp tetővel. Meszelt falú, szélesen terpeszkedő, sok apró szobával – mint azt később megláttam -, hátul nagy istálló. Kissé kopott cégérén ágaskodó paripa, hátán valami harcosfélével. Fogadó a Király Vitézéhez – derült ki később. Uralta a pusztát.
Három, sokak által járt út találkozásánál feküdt, egyszer itt majd falu lesz – gondoltam. Néhány iparoslegény fel is húzott kisebb műhelyeket a hátsó fertályon – amelyekben apróbb munkákat is elvállaltak. Mesterük küldhette őket, kitapogatni a lehetőségeket. Ha van elég rendelés, utánuk jön, és hamarosan falu születik. Bár itt – a semmi közepén – könnyűszerrel rajtuk üthettek aljas emberek. Kockázatos a döntés: kicsit éhesen élni a biztonságban, vagy meghalni teli hassal.
Már messziről láttuk a magas sövénykerítéssel övezett udvarban a szekereket és a sok embert. Kényesen középre léptettünk, majd urasan megálltunk. Előre vigyorogtam magamban, amikor egy szolgaféle előjött, és megfogta az Öreg csődörének, Ordasnak a zabláját. A ló kivárta, míg a megtermett férfi jól megmarkolja a vasat, majd oly hirtelen rántotta el a fejét, hogy a szerencsétlen elvágódott a porban.
– Ha már megtanultad, hogy mocskos mancsoddal ne közelíts harci ménem feje felé, szólj gazdádnak: Tárkonyfia Mizse kívánja megtisztelni ezt a… – itt körülnézett, majd megvetően legyintett – helyet. Hátasomat apródom fogja majd az istállóba vezetni, hisz' alighanem az életedbe kerülne a próbálkozás. – Úri gőg és lenézés sugárzott az Öregből, ahogy egyik kezét csípőjére támasztva körülnézett az udvaron. Kopottas öltözékét nagyszerűen el tudta rejteni fennhéjázásával.
Ordas kezelhető jószág volt – mikor úgy hozta a kedve. Ha viszont belebújt az ördög, gyakran kibabrált velem. Bár szeszélyesen viselkedett, a fontos dolgokat alaposan begyakoroltuk vele. Az elébb például az uram egyfajta módon köszörülte a torkát, ezzel jelzett neki. Ha nem teszi, vihetik akár a pokol kapujáig, nem törődik vele. Az igazi harcban életveszélyes pontossággal rúgott, harapott, de amúgy teljesen kielégítette, ha átválogathatta az elébe vetett szénát, és maga elé bámulhatott órákon át.
Kevés időn belül előkászálódott a nagyhasú, fehér kötényes fogadós is, aki hajbókolva közelített.
– Alázatos szolgálója vagyok Nagyuramnak! Miben tehetek méltóságod kedvére? Bolhamentes ágyat, lélektisztító boritalt, frissen sütött kenyeret tudok ajánlani a test vágyainak, takaros szolgálólányokat a férfierőnek csillapítására, ha érti kegyelmed, mire gondolok – hallatszott a jól begyakorolt üdvözlet, de figyeltem, hogy az udvariaskodó vigyor fölött számító, hideg szemmel fürkészte uram öltözékét és málháját.
– Róma felé vezető utamon nem hódolok világi hívságoknak, nem lenne üdvözítő a hosszas pihenő, csak egy éjszakát töltünk itt. Hátasomat apródom látja el, ki maga is nemesi származású, tehát kellő tisztelettel közeledjetek felé. Tiszta zabot és illatos szénát bocsássatok a rendelkezésére! Most pedig vezess szállásomra! – Leszállt a csődörről, kezembe nyomta a kantárt, és leereszkedően pillogva maga körül, követte a pohos embert. Természetesen a gazdagon díszített főbejáraton mentek be, rangjához illően. Én Ordast vezetve az istálló felé tartottam, szaporán jártatva a szemem. Azért játszottuk el ezt a „harci mén ágaskodik" mutatványt, mert a lógondozás ürügyén nyugodtan nézelődhettem a fogadó hátsó fertályában, míg ő a rangosabbaknál adódó lehetőségeket vehette szemügyre odabent.
„Két leponyvázott szekér, kereskedőké lehet. Nehéz bármit is szerezni tőlük, bizalmatlan, kuporgatós népség. Hátrébb beszélget néhány mutatós ruhájú ember, no, ezektől már sikeríthetünk valamicskét. Vajon mit fog kitalálni az öreg? Valami gyors kellene, mert kopog…"
– Auu! Te büdös… – míg gondolkodtam, nézelődtem, az alattomos dög szorosan egy véka mellett ment el, melybe akkorát rúgtam, hogy ordításomra mindenki felfigyelt a környéken. – Visszakapod rögvest, te himpókos gebe! Tudom, hogy gonoszságból tetted! – mondtam el fennhangon véleményem, miközben Ordas nagyokat horkantva röhögött, és elégedetten bólogatott. Tetszett neki, hogy kitolt velem. Ez régi játék volt köztünk, hisz' mélább napjain én is belevittem tüskés bokrokba, hogy felélénkítsem. Természetesen jólesően ki is röhögtem utána. Miért nem figyel? Egy harcos legyen mindig éber!
– Hahaha! Hitemre mondom, üdvözítő ez a látvány! Talán inkább a lónak kellene vezetnie ezt a szamárivadékot, hisz szemlátomást okosabb! – Bársonyruhás, kikent-kifent ifjonc vihogott tragédiámon, bágyadt tapssal jutalmazva a látványt.
– Vagy talán vak vezet világtalant – folytatta a gúnyolódást -, mert a gebe se lát?
„Ebből jó vacsora lehet, ha el nem szúrom" – gondoltam, majd visszaszóltam:
– Van, aki levegőbe beszél, mint egy gyáva prókátor, és van, aki a harcban is elkíséri urát, dicső győzelmekre segítve őt – kiáltottam vigyorogva a szépfiú felé. – Persze az ilyen kislányruhás fiúcskák nem szokták a férfiaknak való dolgokat, még összekennék magukat, és akkor nem kapnának puszit a mamitól – folytattam, majd csettintettem hármat, gyorsan egymás után. Ordas erre a jelre két lábra ágaskodott és velőtrázót nyerített, miközben mellső lábával harciasan kalimpált a levegőbe. Ha ember van előtte, lerúgja a fejét, hisz erre volt betanítva. Engem persze nem bántott, viszont csak úgy fröcsögött a nyála az arcomba. „Hogy hágna meg egy ganés hasú szamárcsődör!" – gondoltam magamban.
A veszett zajra többen is előbukkantak, köztük az én Vén Csi… nemes uram és pár díszes ruhájú ember.
– Ha kikötöd valahová azt a gebét, megmutatnám ki kettőnk közül a legény, te vakarék! – hangzott az úrfi válasza. – Kard vagy tőr?
– Ha nem kellene a gazdám dicső harci ménjével küzdenem, móresra tanítanálak, Szájhős Uraság! – feleltem keményen, bár a hatást némileg rontotta, hogy az a vérmes dög majdnem fölemelt a levegőbe, úgy forgott maga körül. Olyanformán horkantgatott közben, mintha sárló kancák közé keveredve azon tűnődne, melyikkel is kezdje.
– Nos, fiam, add ide fiam azt a kantárt, és tüstént kérj elnézést ettől a legényembertől! Szent küldetésünk nem enged ilyenforma léhaságokat – Mizse uram hallatta hangját, miközben szélesen vigyorgott az adta vén zsiványa. Tudta, hogy alakul a vacsora. Néhány ciccegéssel leállította a csődört, aki nagyokat prüszkölve abbahagyta a táncot. Természetesen felém fújtatott, és ami nyál még maradt abban a lepedékes pofájában, azt mind rám fröcsögte. „A tehén lepényét fújdogáld, amíg friss" – tetéztem meg jókívánságaimat.
– Nagyuram! – Toppant az Öreg elé a jó kötésű bársonyruhás: – Tisztelettel kérem kegyelmedet, hadd tegyem helyére ezt a vakarcsot! Ígérem, kíméletes leszek, nem vérzem össze azt a hitvány göncét, habár nem igazán kár érte.
Nagyot nyeltem, midőn közelebbről megláttam leendő ellenfelemet. Nem amolyan magamfajta kislegény volt, hanem drabális barom, aki medvékkel birkózhatott alkalmasint, míg ekkorára nőtt. Még vicsorgott is az állatja, és ennek is folyt a nyála. Úgy látszik, ez egy ilyen nap. Sebaj, elég jól bántam már a karddal – két éve gyakoroltam, és számos alkalommal megnyertem a tusákat -, akkor meg hiába ilyen nagy ökör, legfeljebb könnyebben eltalálom.
– Khm, khm! – erőteljes basszushang zavarta meg évődésünket a nagytestű ifjonccal, és ahogy arrafelé kaptam a fejem, egy mívesen cizellált övcsatot pillantottam meg, majd' szemmagasságban. Gazdag ruhájú óriás köszörülte a torkát – amúgy büdösebb volt, mint az Öreg -, feje valahol a fakoronák magasságában. Ha az ifiúr nagyobb pihenők nélkül nő még vagy tíz évig, talán lesz akkora, mint ez a díszpéldány.
– Nagyságod odaadó szolgája, Gotthard Engelbrecht Bajorhonból – mutatkozott be mennydörögve. Uram, ragaszkodom ahhoz, hogy fegyvernököm, Gerwulf, összemérje erejét ezzel a szemtelen mitugrásszal! Még hogy kislányruhás! Ilyen főrangúakhoz illő öltözéket kevesen engedhetnek meg maguknak ezen a szegényes tájékon. Bár nagy a sértés, fegyvert mégsem lenne ajánlatos használniuk, hisz' Gerwulf számos jó nevű viadal győztese, de egy barátságos birkózást engedhetnénk a fiataloknak. Kevésbé lenne sűrű a vérük. Mit szól hozzá nagyságod?
Mizse uram mosolygóssága némileg megfakult – túl nagydarab volt leendő ellenfelem -, de bólintott:
– Magam is úgy tartom, nem árt, ha a fiatalok kicsit megmozogják magukat, bár az én legénykém némileg fiatalabb, és talán fele olyan súlyú, mint Uraságodé. Ámbátor mintha tisztelt fegyverhordozója kicsinység húsos lenne az ilyen ügyességet kívánó tusához. Gondolja, hogy bírja szuflával? Nem lesz melege ebben a szép ruhában? Mert ha megütné a guta, akkor kellemetlen mód a teteme fölött kellene imádkoznunk, legyeket kergetve, estebéd helyett.
– Természetesen nekivetkőznek, kötésig, ahogy szokás, és ne féltse ezt a nemes ifjút – válaszolt leereszkedően röhögve a hústorony -, akár három ilyet is megeszik egymás után, mint ez a kisinas!
– Uram, a kisinas távoli rokonom, ősi, nemesi vér. Elvárom… De térjünk a lényegre! Ha három ilyennel is elbír, akkor fogadást ajánlok egy a három ellen – szakította félbe Mizse úr az ömlengést. – Kellemesen megfűszerezné a délelőtt unalmát, ha Kegyelmed is úgy gondolja. A napokban fog jönni az intézőm futárja, aki némi arannyal tölti föl megcsappant útierszényemet, de nem várom el Öntől, hogy addig várjon. Itt van őseim nemes kardja – előhúzta és felmutatta -, ami szavamra megér legalább húsz jó, körmöci aranyat, de számoljuk csak tíznek. Ha Uraságod föl mer tenni harminc sárga csikót ellenében, ám legyen. Nem vagyok az ilyesforma férfias megmérettetésnek az elrontója. Ennyi világi hívság belefér eme szép napba. Nos, mi a válasza? – Az Öreg arca kisimult, szeme csillogott. Sárga fogait mutogatva vigyorgott, hisz a szerencsejátékban otthon volt, sok jó vacsorát ettünk már a nyereségeiből. Egy aranyból napokig vendégeskedhetünk ezen a helyen, ha ezt a tohonya jószágot a földre viszem. Ismertem pár hatásos fogást, néhány vacsorát ezekkel is nyertem már.
– Nagyuram, bátorsággal megadom ezt az összeget – harsogta az óriás -, és még tízet a kezén lévő pecsétgyűrűvel szemben, sőt, ha nem vesztette még el a bátorságát, akkor lovára is teszek harminc, sőt negyven aranyat. Ez eddig nyolcvan körmöci, de megadom a százat, hogy lássa, egy igazi lovag nem garasoskodik. Halljuk, nagy jó uram, erre mit mond? Tartja, vagy meghátrál? A Vén Csibészre néztem, aki megsápadva hallgatta a gyakorlott előadást. Túlságosan könnyen jöttek a szavak ennek a vigyori meláknak a szájára. Mintha már sokadszor csinálná, hogy az ördög rángatná le ágyastársának mihamarabb! Kezdtük mindketten sejteni, hogy ezúttal komoly ellenfélre akadtunk.
Ez a lovag és fegyvernöke nagyban űzik azt, amit mi kicsiben. Akkor viszont ezt a tusát nehéz megnyerni. Azért vigyorog, mert medvényi legénye érti a birkózást. Szűzanya segíts, kétszer akkora, mint én! Ha viszont mégis a földre tudom vinni, lenne mit enni, sőt elmulatni is jövő ilyenkorig. Bőséggel telne rendesebb ruhára is, ami jól jönne, hisz túlságosan kopottak voltunk már – és akkor még nem is szóltam a lyukról ott hátul.
– Szavamra, Nemes Barátom – engedd meg, hogy annak tekintselek -, most megfogtál – válaszolt az Uram bizonytalan hangon. – Úgy látom, mindketten szeretjük a fogadások tisztes művészetét, de falubolondja lennék ilyen rossz esélyekkel játszani. Természetesen komoly vagyonom van – lenéző suttogás hallatszott a közelben csoportosuló, kiöltözött nemesek felől -, bár külsőmön nem látszik, és méltatlan családi viszály miatt jelenleg nem is férek hozzá. Sajnos nem áll módomban mindenemet feltenni száz arany ellenében. – A díszes ruhájúak közül többen már hangosan nevettek. – Viszont bátorsággal örvendezhetnek az urak, mert kétszáz aranyért igen! – kiáltott érces hangon és megint vigyorgott az öreg harcos. – Annyiért már állom a tétet. No, és kérem ráadásnak azt a híres bársonyhacukát is. Ne a gazdagot illesse, hanem a győztest. Jól jön majd fegyvernöke temetésén, ha tusakodás közben mégis megtérne teremtőjéhez. Nos, Nagyuram? Bele mer vágni? Csak mert ha nem talál magában elég merszet, akkor ne időzzünk tovább! Igencsak megéhültem a nagy izgalomtól. Megpödörte bajuszát és hetykén nézett maga köré. Elemében érezte magát az én jó gazdám, ráncos arca kisimult, gőgösnek, magabiztosnak tűnt. Szerette az ilyen pillanatokat. Mindent, vagy semmit. Így veszthette el ősi birtokait is, gondolom én. Ha léteztek egyáltalán.
A bölényfejű uraság arcáról eltűnt a fölényes mosoly. Ostoba tuloknak hitte volna az ember, de szavamra, nem volt az. Kiült a vonásaira, hogy hideg fejjel mérlegel. Vizsgálódva figyelte az öregemet. Negyven körüli, keményvonású férfi állt előtte, aki kopott, de tisztes ruhát viselt, s hozzá régimódi, míves fegyvereket. Egy elszegényedett nemesember – gondolhatta magában -, aki nem szokott ilyen magas összegekkel dobálózni. Vélhetőleg el akarja ijeszteni a viadaltól, másként nem tud becsületvesztés nélkül visszavonulni.
– Uram! Hitemre mondom, kegyelmed igazi nemes! Minden elismerésem a bátorságáé, és elfogadom az ajánlatát. Uraim, legyenek tanúi a fogadásnak – fordult Engelbrecht az elnémult, most már élénken figyelő díszruhások felé. – Beszéljük meg a feltételeket. Átadjuk az Önök egyik képviselőjének a téteket. Íme, kétszáz arany – mélyen a tunikája alól kivett és átadott két nehéz erszényt egy őszes nemesnek. – Mizse Úr, kérem a kardot és a gyűrűt. A lovat önök is láthatják – mutatott az időközben hosszú pányvára kikötött ménre, akit senkinek sem volt kedve az istállóba vezetni. – A két nemesifjú, egy szál nadrágban, mezítelen lábbal bemegy egy körbe. Istenadta testükön kívül semmit sem használhatnak. Aki a küzdőkört magától, vagy ellenfele segítségével – itt lenézően röhögött – elhagyja, az veszített. Amelyik legény válla a földet éri tíz szívdobbanásnyi ideig, azt legyőzték. Fegyvert, vagy bármi más eszközt használni tilos! Nem vehetnek fel a földről követ sem. Kívülről nincs dobálás, nyilazás. Mondanom sem kell, senki emberfia nem érintheti őket sem kézzel, sem bármilyen más eszközzel, különben érvénytelen a fogadás. – Gondolkodva megállt, majd folytatta. – Ennyi lenne a szabály. Rendben van Nagyuram – nézett Mizsére -, netán kiegészíti valamivel? – Húsos arcán újra magabiztos mosoly ragyogott. Biztosra vehette a győzelmet.
*
*
*
*
*
Kedves Olvasó!
Elnézését kérem, de ez az írás része a 2011. szeptember 30-án megjelenő antológiámnak, ezután csak ott olvashatják. Címe: Odakint, a pusztában (Historium kiadó)
7 hozzászólás
Ismét egy remekmű kedves Profundis. Nagyon jól szórakoztam, és ki is verte az álmot a szememből ez az írás, pedig már majdnem lekapcsoltam a gépet. Gratulálok Jega Ibolya
Köszönöm!
Természetesen a remekmű abszolút túlzás, de összességében elégedett vagyok vele.
A látható és láthatatlan harc, a létért való küzdelem remek leírását olvastam tőled. A képességek elfecsérlése a szélhámosság jegyében. Ki tudja, ma hányan rendelkeznek átlagon felüli tulajdonságokkal, és azt mire használják fel? Novellád rengeteg gondolkodni valót adott nekem. Ugyanakkor, izgalmas soraid remek szórakoztatást is nyújtottak.
Szia Artúr!
Köszönöm az ötöst és lelkes szavaidat. Az az igazság, hogy ebben az elbeszélésben nem a misztikum a lényeg, legalábbis számomra nem az volt. Egy pályázatra készült, ahol ragaszkodtak a fantasy, sci-fi vagy misztikus elemhez. Jobban szeretem a tiszta történelmit. Ez a páros nagyon tetszik nekem, rengeteg lehetőség van benne. Belefér némi humor, de elbírja a heroikus küzdelmeket is és nagyon emberi. Felkérést kaptam egy kisregény írására, lehetséges, hogy Mizse úr és Urlas kalandjai még nem értek véget. Megírom az előzményt az élelmes árva és a vagyonból kikopott nemesember (ha az egyáltalán) találkozásáról.
Nem is hiszed, mennyire nem misztikus az írásod. Kicsit ki van élezve, ez igaz, de szerintem is kevés benne a misztikum. Igenis képes az ember saját gondolatainak erejével hatni a másikra. Lehet, hogy ma ez nem történik ennyire erősen, de megtörténik, és nem lehetünk biztosak abban, hogy a múltban ez nem így zajlott le.
Pontosan ezért tetszik az írásod.
Annak idején közvetlenebb kapcsolat volt az emberek között. Miért ne lenne igaz a meséd? Én hiszek benne. Remek történet.
Félelmetes, hogy mire képes az ember, maga!
Kedves László, ne szerénykedj, remek írásod minden dícséretet megérdemel!
Még egy kicsit a misztikum is megjelenik, felvillantva a középkor tudatlanságból eredő félelmeit. Izgultam a hősért, de végül is nem ő győzött…
Kedves Irén!
Köszönöm látogatásod. Sokáig gondolkodtam valami ütős poénon és rájöttem, hogy egy akaratos, zsivány lónál a világon nincs aranyosabb csattanó. Mélán lerúgja az ellenfél fejét, unottan nyerít néhány félelmeteset, majd visszatér a számára legizgalmasabbhoz: kiválogatni a legfinomabb szénaszálakat. 🙂