Olyan kicsi volt az a domb, hogy igazán dombnak sem volt nevezhető. Kicsi és unalmas, talán csak megszokásból neveztük el „A hegy”-nek. Nekem, ha álltam, talán a combomig ért. A lábánál ültünk és pipitéreket szaggattunk fel a földből gyökerestől, hogy a nagymama sírjára ültessük majd át őket. Még élt, de nem volt neki túl sok hátra – ezt Viktortól, a bátyánktól tudtuk. Délután már csak ő mert bemenni a szobájába, nekünk, kicsiknek, kint kellett várakoznunk, míg a doktor végzett. Elmondása szerint, nagymama egész jól festett. Süteménnyel és teával kínálta Viktort és a családot egy nem létező tálcáról, ami szerinte az ágya mellett álló szekrényen hevert, az olvasója és Bibliája helyén. Mosolygott, a fogai nélkül, és a nyála lecseppent a hálóingjére.
És Viktor akkor vette észre az ágy támláján várakozó Halált. Egy ronda, fekete bogár volt, hosszú csápokkal és ezernyi lábbal, az ijesztőbb fajtából.
Megpróbáltunk minél többet szedni a virágból, hogy a szirmai beboríthassák majdan az egész sírt, közben szakadatlan folyt a társalgás.
– Azt mondta, angyalok sütötték – mondta Viktor, visszatérve a nagyira, és biztos volt benne, hogy a nagyi már fél lábbal odaát jár. – Félszemmel biztosan, hisz olyanokat lát, amik nincsenek is ott – mondta nagy hozzáértéssel. – Vettem volna a sütiből, de nem láttam, melyik a csokis és melyik a fahéjas, mert mind láthatatlan volt. Meg különben is: halottak sütötték – ennél a mondatnál rövid hatásszünetet tartott, majd még megtoldotta ennyivel… – Mert az angyalok halottak, nem igaz?
A nagyival ellentétben, mi jól voltunk. Ültünk, vászonzsákjainkkal oldalainkon, és téptük a pipitért, az ő legkedvesebb virágát – mókázva, énekelve. Viktor a nagymamát utánozta, én meg nagyokat nevettem jól eltalált grimaszain. A kis Bebe a fűben játszott az unalmas kupac árnyékában.
S akkor, megemelkedett a „Hegy”, ami igazán kicsire és unalmasra sikeredett, és egy koszos kéz tört a fényes nap felé! Egy darabig sütkéreztek ujjai a szikrázó fényben, majd behajlott az a mocsokkal teli kar, és letakarította a domb közepét is, mire feltárult egy zaklatottan levegőért kapkodó, női mellkas. A mélyből halk ciripelés hallatszott.
Nem hátráltunk. Viktor azért rászólt Bebére, hogy másszon kicsit hátrébb…
Sáros föld potyogott szanaszét. Az idegen csak szórta két kezével mindenfelé a homokot. A ciripelés mind jobban erősödött, a kupac végéről kipattant egy rongyos cipő, aztán a tetejéből kibukkant egy térdkalács, végül, Bebétől alig karnyújtásnyira egy őszülő fej.
Viktor egyik kezével megragadta Bebe karját, a másikkal az én karom, és behúzott minket a magasabb fű közé.
– Csitt. Ez a Halál – suttogta Viktor, és Bebe szájára tapasztotta a tenyerét.
Bebe sírni kezdett. Nem a látványtól, azt hiszem, inkább, mert elhullottak a szedett virágai. Hang mindenesetre nem hagyhatta el a torkát, mert Viktor erősen tartotta.
A Halál leginkább egy idős hölgyre hasonlított. Alsóneműt viselt csak, és egy fura hajhálót.
És az a valami csak ciripelt, csak ciripelt a mélyben. Miután sikerült kiszabadítani mindkét kezét és felült, letisztogatta csupasz lábszárait, lehajolt, és beletúrt a homokba. Egy ébresztőórát húzott ki a földből, ahogy az imént még mi rángattuk fel a gyökereket, és lekapcsolta azt.
A járása meglehetősen ingadozott, mint a legtöbb halotté. A Halál is halott, nem igaz? Akár az angyalok. És akkor rájöttem! Legalábbis, azt hittem, rájöttem.
– Ezek az ő pipitérjei – suttogtam Viktornak. Ő még mindig Bebe száját szorította, olyan erővel, hogy a csöppnyi lány alig kapott levegőt. – Ez nem a Halál, hanem egy halott… – súgtam még.
– Ostobaság – válaszolta a bátyám. – Ez nem egy temető, hanem a kaszáló széle. Itt nincsenek sírok. Halottak meg csak a temetőkben vannak, sokkal mélyebben, a sírokban.
Logikusnak tűnt az érvelése, de az ő magyarázata sem tűnt túl valószínűnek, miszerint a Halál bukkant fel, épp a pipitéres kellős közepén. Talán egy titokban elföldelt hulla?
– Nézd, elmegy – súgtam Viktornak.
– Hála Istennek… – súgta vissza. – Bebe, most leveszem a kezem a szádról, de ne üvölts, rendben? – mondta a kishúgunknak, és lassan eresztett a szorításon.
– Bebe – toldottam meg. – Most tényleg maradj csöndben, jó? – kérleltem. – Elég fontos, hogy a Halál észre ne vegyen minket.
Bebe már nem hisztizett. Nagy pilláin még ringatózott egy-egy könnycsepp, de nem volt zaklatott. Ám, amint Viktor elvette a kezét, éktelen bömbölésbe kezdett.
– Hallgass már – sziszegte Viktor, de már nem volt mit tenni. Az öregasszony megfordult, és egyenesen ránk nézett…
Lapultunk.
– Nocsak – mondta, majd még két lépést tett rejtekhelyünk felé. Hálóruhájából még mindig potyogott a föld. – Mi lehet az, Nadja?
Csak későn vettem észre, hogy nem felénk indult, hanem egy másik bozót felé, ahonnan egy bőröndöt húzott elő…
Addigra már kinn álltam, mint árva nádszál a viharos szélben. Talpaim élén hintáztam, reszkető szájjal, nem tudván, teljes erőmből támadjak-e a vénségre, vagy rohanjak, ahogy a lábam bírja, Istenhez imádkozva, hogy megszabadítson a gonosztól.
Lassan ő is észrevett. Leguggolt, és egy kabátot vett elő a bőröndből, amit gyorsan magára terített, mintha szégyellené öltözetét.
– Nocsak – ismételte el, csak aztán köszöntött. – Fiatalember… Mi járatban?
– Szia – nyögtem ki keserveim közepette. – Honnan jöttél? – tört ki belőlem a legostobább kérdés, ami csak eszembe juthatott.
– Na, igen… – mondta, és felkuncogott. – Igen, tényleg… Nem kell félni!
Hosszú, ráncos ujjával a mélybe mutatott, majd a földhalom felé.
– Odalentről? – kérdeztem, a sírással küszködve. Szinte biztosra vettem, hogy ő a Halál, és a nagymamiért jött. Bebe és Viktor a fűben lapultak. Kerestem őket a tekintetemmel, amit bizonyára ő is észrevett, bár jelét nem mutatta. Csak engem nézett.
– Te vagy a Halál? – kérdeztem bizonytalanul. Volt bennem egy erős késztetés, hogy megkérdezzem – hiszen, ha nemmel felel, még meg is úszhatja a nagyi; bár a napnál is világosabb volt, hogy ő az, és hogy érte jött.
– Nem – felelte mosolyogva.
– Nem? – kérdeztem vissza megrökönyödve. Más variációm nem volt.
– Én az vagyok, aki legyőzte a halált.
Levetette a hajhálóját, és kirázta fehér fürtjeiből a homokot.
– Feltámadtál talán? – kérdeztem bátortalanul.
– Mondhatjuk – mondta fel sem pillantva, majd fésűt húzott elő, és elkezdte kifésülni a haját.
– Menekülj –hallottam a hátam mögül Viktor hangját. – Ez egy élőhalott! – kiáltotta.
Az öregasszony Viktorra nézett, és elengedett egy halk morgást, aztán felnevetett.
Viktor megragadta Bebe kezét és rohanni kezdett a házunk felé.
– Élőhalott! Élőhalott!
– Ne! – kiáltottam utána. Mutatta a Halálnak az utat hazáig, és ő pont ezt akarta. Nem mozdultam. Elhatároztam, ha utánuk ered, rátámadok, és a kezébe harapok. Vagy inkább a lábába.
– Nem kell félned – mondta a különös szerzet.
Újra felnyitotta a bőröndöt. Egy palack vizet és mobiltelefont vett ki belőle.
– Visszaadom a pipitéreket – mondtam, hátha mégiscsak egy halott, és a miatt kelt ki a sírból, amit ostobamód egy nagyon kicsi dombnak néztünk.
Ivott a palackból, majd tárcsázott.
– Mikáel? – szólt bele vidáman. – Igen, minden rendben. Kint vagyok. Sikerült.
A fűre öntöttem a virágokat, sebtében ki is ráztam a zsák bendőjét, majd rohantam Viktorék után, inam szakadtából.
Egy elvonuló vándorcirkuszt bámultak épp tátott szájjal az útszélen, mikor beértem őket. Piros és kék feliratok hirdették a temérdek attrakciót.
– Itt vagyok – lihegtem. – Mehetünk.
A nagyi még élt, mikor hazaértünk. Az igazat megvallva, még jó három évig. Anya épp egy hatalmas bogarat vitt ki a komposztra egy piros szemeteslapáton.
A nagyi mosolygott, és angyalok sütötte teasüteménnyel kínált bennünket. Bebe az ágy szélére ült, és egy marék pipitért tett a nagyi mellére.
– Azt hittük, elkéstünk – mondta Viktor és elbőgte magát.
Egy darabig mindenki döbbenten bámulta a bátyám, majd egyetemes nevetés tört ki belőlük. Csak mi, gyerekek, nem nevettünk. A cirkuszosokra gondoltam, és a reklámtábláikra: kard- és tűznyelők, légtornászok, kétéltű emberek! Majd Mikáel cirkuszi kocsijára, és a félköríves feliratra: Mikáel, a láthatatlan ember és társa, Nadja, szabadulóművész…
10 hozzászólás
Szia Madaram!
Írásodat olvasva rengeteg gyerekkori emlék került elő agyam rejtett zugaiból, amikor még csapatban jártunk ki a város közepén elterülő, még be nem épített mezők valamelyikére. Játék közben a talált dolgok, tárgyak, és érthetetlen izék megmozgatják a fantáziát, s mindig van egy idősebb gyerek, akinek megered a nyelve, meglódul a képzelete, s mi többiek szájtátva, félelemmel, és izgalommal hallgatjuk. Hallgattuk.
Remek írás, hiba nélkül! Megdöbbentő, és izgalmas. Lenyűgöző és félelmetes, egyben mégis gyermekien aranyos is. Jó a szerkezete, helyén vannak a váltások, és remekül átélhető minden mozzanata. Sikerült átadnod a hangulatot.
Gratulálok!
Üdv.
Jaj, nagyon jó volt! Izalmas, félelmetes, ugyanakkor annyi kedvesség és báj szorult ebbe a néhány sorba, csak fülig érő szájjal tudtam végigolvasni az egészet! Nekem is a gyermekkorom jutott eszembe.
Kuvik, egyszerűen fantasztikus! Olyan fantáziád van, és olyan módon bánsz a szavakkal, mondatokkal, hogy az bámulatos!
…és persze a történet! Ott a végén a csattanó, (ami nagyszerű), de nem az a lényeg, hanem a TÖBBI…
Nekem egy szerre volt megható, vidám és misztikus!
Gratulálok!
Köszönöm mindenkinek!
Nagyon jó írás, kedves és egyben félelmetes is, több szinten értelmezhető. Tetszik.
Rozália
Kedves Kuvik!
Remek lett a csattanó a végén. Mindenre gondoltam, de erre nem. A gyermeki fantázia-képzelgés magával ragadott engem is. Gratulálok írásodhoz!
Üdv: Borostyán
Köszönöm szépen!
Kedves Kuvik,
érdekes írás, a cselekmény folytonosságát semmi sem töri meg…..és a csattanó:)
TEHÁT: gartulálni tudok csak
udv: john
Köszönöm. Örülök, hogy tetszett!
Kicsi Madaram! Véleményem változatlan. Nagyszerű, poénnal a végén csodás. Gratulálok, ügyes vagy!