31. fejezet
Péter elhatározta, hogy szombaton ismét felutazik Pestre, összepakolja Jolán csekély mennyiségű poggyászát. és haza hozza. Biztos volt benne, hogy rövid idő alatt megszeretteti magát minden új családtaggal. Kinga minden napot Péterrel töltött, és fel sem tűnt neki, hogy egyre bensőségesebb kapcsolatuk. Természetessé vált, hogy minden idejüket egymással töltik. Szépen, lassan ahogy Péter, könnyen elfáradó lába engedte, berendezték Jolán szobáját. Annak érdekében, hogy minél tisztább és otthonosabb legyen, ki is tapétázták. Kinga hozott egy posztert, amit be is kereteztetett. Van- Gogh napraforgói voltak a képen, amitől a szoba olyan lett mintha mindig besütne a nap. Egyik munkával telt nap után, már hanyatlott a nap fénye, leültek egymás mellé, arra az ágyra, amit eddig Kinga használt, ha Péteréknél aludt. Kinga megfogta Péter kezét, és körbenézett a szobán.
– Szerinted, tetszeni fog neki? – kérdezte.
– Igen, – mondta Péter, és ő is körül jártatta tekintetét. – ilyen szép helyen az utóbbi pár évben biztosan nem aludt. Remélem tetszeni fog neki a tapéta. – gondolkozott el, és visszatért tekintete Kingára. – Azt sem tudom, hogy milyen az ízlése. Jóformán nem is ismerem. – állapította meg alig hallhatóan.
– Nagyon jó az ízlése, – próbálta megnyugtatni Pétert, Kinga. – szereti a tiszta, világos szobákat. A kényelmes heverőket. A midig kellemesen meleg otthont.
– Akkor szeretni fog itt lakni. – állapította meg Péter. – Ez a szoba minden igényét ki fogja elégíteni.
– Mikor indulsz érte? – kérdezte Kinga. – Veled menjek?
– Úgy terveztem, hogy szombat reggel indulok, – válaszolta Péter. – akkor, ebédidőben érek, az ételosztóba. Gondolom, ott találom, ha nem lesz más dolga, de mi lenne? – gondolkodott el Péter. – Ha akarsz, velem jöhetsz.
– Szeretnék. – szögezte le Kinga. – Legalább segítek a vonatra való felszállásnál, meg a leszállásnál.
– Olyan jó vagy hozzám, – állapította meg Péter, és megölelte Kingát. – nem is tudom, hova tettem a szemem, amikor Évába beleszerettem.
– Ezt én sem tudom, – adott egy rövid, határozott csókot Péternek. – ha megkérdezném, hogy mi tetszett rajta, azt mondanád, a melle.
– Az lehet, – nevetett Péter Kingára. – de vedd figyelembe, hogy az arcát eltakarta, arról nem mondhatok semmit. Azért, mivel megtanítottad, hogy mindenkit jól meg kell figyelni, mást is el tudok mondani, ami tetszett rajta.
– Mik tetszettek? – kérdezte Kinga.
– Először is, – kezdte Péter a felsorolást. – nagyon jól táncol, odaadó a táncban, simulékony, minden rezdülésemre figyelt, és mindig úgy mozdult, ahogy vártam tőle. Nagyon kedves, hálás, előzékeny, segítőkész, gyönyörű volta haja. – nevette el magát Péter.
– Nem csoda, – válaszolta Kinga. – jó drága volt a paróka. Egyszer, majd táncolsz velem is? – kérdezet, és megölelte Pétert.
– Remélem. – nézett a távolba Péter. – Az esküvőnkön biztos.
– Nekem milyen tulajdonságaim vannak? – kérdezte Kinga, és hagyta elmenni a füle mellett a burkolt lánykérést.
– Undok vagy, erőszakos, soha nem azt csinálod, amit elvárnék tőled. – incselkedett Péter.
– Nem is ilyen vagyok. – bökte oldalba Kinga.
– Vicceltem, – ölelte át szorosan Péter. – minden, amit Évára mondtam, azt rád gondoltam. Közben, rájöttem, hogy igazad van, nem is ismertem, csak megőrültem érte.
– Nagyon sajnálom, hogy kitaláltam ezt az egészet. – nézett a távolba Kinga. – Csodálom, hogy még szóba állsz velem. Ha nem lett volna Éva, – nézett kérdő tekintettel Kinga. – akkor is így alakulnak a dolgok?
– Mire gondolsz? – kérdezte Péter.
– Belém szerettél volna akkor is? – tette egyértelművé a kérdést.
– Mindig úgy gondoltam rád, mint testvéremre, – válaszolta Péter. – de egyszer, csak rájöttem volna, hogy te vagy az egyetlen nő a lakatlan szigeten.
– Volt az osztályban még egy pár lány, – emlékezett vissza Kinga. – volt, aki szebb, és csinosabb volt nálam.
– Volt, tudom, – nyugtázta Péter. – de mindig együtt voltunk, esélyem sem volt, szemet vetni, másik lányra.
– Sajnálod?
– Végül is nem. Mindegyik, elég sekélyes volt. Egyikkel sem tudtam volna megmenteni, az öngyilkos jelölte.
– Azt én mentettem meg. – szögezte le Kinga.
– Nem mindegy? Ott voltam én is. Velük nem kaptak volna el a drogtermesztők, nem kötöznek a székhez, aztán nem töltjük a rendőrségen az éjszakát. – folytatta Péter a visszaemlékezést,a Kingával folytatott kalandos életről. – Nem kellett volna egyiket sem, kimenteni a templom pincéjéből. Szerintem velük unalmas életem lett volna.
– Tudsz te is izgalmat hozni az életedbe, nem kellek én ahhoz. – emlékeztette Kinga. – Egyedül mentél Pestre, egyedül kerültél a hajléktalanok közé. Még szerencse, hogy az őrangyalod veled volt, és oda küldte Jolánt.
– Van valami igazad.
– Másodszor is egyedül mentél Pestre, akkor meg megszúrattad magad. Szögezzük le, nélkülem is tudsz kalandos életet élni.
– Mondtam már, hogy igazad van.
– De erről jut eszembe, – váltott témát Kinga. – a templom pincéjébe vissza kellene menni.
– Felejtsd el, én nem megyek veled. – nézett bosszúsan Péter.
– Miért? – csodálkozott Kinga. – Jól meg kell szervezni az expedíciót, és akkor sikerülhet. Annak a sok aranynak ott kell leni valahol, csak múltkor hamar kimerült a lámpám.
– Nem akarok még egyszer oda menni, – szögezte le Péter. – múltkor is a frász tört ki, pedig ott voltak a szüleid. Sötét, szűk, nyirkos ott minden, remegett kezem-lábam, – ismerte be Péter. – és nem magamat féltettem, hanem attól féltem, hogy már nem is élsz. Lehet, hogy van egy kis szűktér iszonyom, és a sötétség sem segített feldolgozni. Amikor maghallottam a hangod, akkor kezdtem megnyugodni, és már gondolkodni is tudtam.
– Megmentettél, – ölelte meg szorosan Kinga. – csak ez számít, meg az, hogy akkor éreztem, meg hogy rád számíthatok. Bevallok neked valamit. Amikor kinyílt az ajtó, amit nagyon ügyesen kinyitottál, és megláttam, hogy ott térdelsz előttem, én már tudtam, hogy mi egymásnak vagyunk teremtve.
– Azért egy kis gúnyolódástól nem riasztott el.
– Gondold át a helyzetet, – magyarázta Kinga. – a szüleim ott álltak mögötted, nem ugorhattam a nyakadba, közölve, hogy te vagy életem nagy szerelme.
– Szerintem, ők már régen tudták. – jelentette ki, mint kész tényt Péter.
– Akkor, mikor megyünk? – kérdezte Kinga.
– Hova? – nézett csodálkozva Péter.
– Vissza a templomba.
– Én nem megyek sehova. – vágta rá Péter határozottan.
– Jobb, ha beadod a derekadat, addig úgysem hagylak békén.
– Kinga, könyörgöm, ne csináld ezt velem, – tette össze kezeit Péter mintha imádkozna. – tudod, hogy nem tudok neked nemet mondani.
– Ezt szerettem volna hallani tőled, – mosolygott Kinga. – akkor, mikor indulunk?
– Mondtam már, hogy soha.
– Én arra gondoltam, hogy szombatig, – kezdte győzködni Pétert Kinga. – van, még két napunk, ha holnap reggel elindulunk, és még ha valami nem várt közbe is jön, akkor is szombaton, indulhatunk Pestre.
– Semmi nem várt nem fog közbejönni. – szögezte le Péter.
– Én is ezt mondom, hogy nem jön, de, ha mégis?
– Nem jön közbe semmi, mert nem megyünk. Nincs semmi keresni valónk abban a templomban. – ellenkezett Péter.
– Ott a sok arany, – mondta Kinga. –azt keressük.
– Nem keressük, csak te keresed. – kötekedett Péter.
– Azt akarod, hogy egyedül menjek? – kérdezet Kinga Péter lelkére hatva.
– Azt akarom, hogy ne menj sehova, se velem, se nélkülem.
– Már pedig, – nézett Péterre elszántan Kinga. – én megkeresem azt az aranyat. Holnap oda megyek, csak jobban felkészülök, és nem számítok segítségre.
– Nem mész egyedül!
– De megyek! – mondat Kinga már kiabálva.
– Nem mész egyedül, – kiabált már Péter is. – akkor inkább veled megyek.
Kinga egyből a nyakába ugrott, össze-vissza csókolta. – Bíztam benne, hogy meg tudlak győzni.
1 hozzászólás
Kedves János!
Végül felvetted újra ezt a fonalat is. Örülök neki! Nem szeretem a történetekben az elvarratlan szálakat.
Úgy látom Te olyan ügyesen dolgozod el őket, mintha egy Hugo Boss öltönyt varrnál. 🙂
Judit