Az őrnagy, Erna, meg az urna

[IG_KITOLT]Az őrnagy keze megállt félúton. Ujjaival – csak úgy ímmel-ámmal – elrendezgette a szakállát, megköszörülte a torkát, gyors gallér, és ingujjigazítás. Még egyszer, gyorsan ellenőrizte a hóna alatt tartott csomagot, erősen tartja-e a zsinór, majd kopogott.
Bentről motozás hallatszott. Apró lábak szaladtak szerteszét a házban. Kettőt fordult a kulcs a zárban, majd két rekeszről is lekerültek a láncok.
Az őrnagy épp megint az szakéllához kapott, mikor feltárult az ajtó.

Erna kíváncsian szemlélte. Kinyúlt melegítőt és műanyag félcipőt viselt.
– Jó napot kívánok – mondta az őrnagy, és kezet nyújtott neki.
Erna leejtette a kezében tartott macskát, melegítőjébe törölte kezét, és viszonozta a bizonytalan kézfogást.
A kandúr a szőnyegre huppant, és bemenekült a szoba közepén terpeszkedő kanapé mögé. Újabb kíváncsi macskatekintetek jelentek a nappali sarkaiban, a látogató nyugtalanságát látván, fellélegezve: nincs veszély.
– Kovács őrnagy vagyok – folytatta a férfi. – A hirdetés miatt jöttem…

Nem az egyenruháját viselte. Valójában, már rég nem is volt a seregnél.

Erna a szája elé kapta a kezét, mielőtt még halkan felsikoltott volna. Megtapogatta az őrnagy arcát, aztán megragadta a kezét, és beljebb húzta a szobába. Nem látott túl jól. Új szemüvegre meg nem futotta.
Jól megnézte magának az őrnagyot, s csak mikor már betelt a látvánnyal, vándorolt le tekintete a férfi hóna alatt tartott csomagra.
A másodperc törtrészére, mintha minden vér kifutott volna az arcából, de hamar visszatért lélekjelenléte, és hellyel kínálta a vendéget.

Az őrnagy elnagyolva leporolta a kanapé takaróját, és belesüllyedt az ülőalkalmatosságba.
A nemrégiben turkált öltönynadrág, majd a sípcsontjáig csúszott fel, láttatni engedve ki nem pucolt, csak itt-ott áttörölgetett lábbelijét és porlott zokniját. Csupasz bokáján végigsiklott az egyik macska farka.

– Szóval… – kezdett volna bele mondandójába, de elakadt a „szóval”-nál.
– Szóval? – vette át a szót Erna. – Nem is tudom. Hogy működik az ilyesmi? Még sosem csináltam ilyet…
– Magam sem – igyekezett biztosítani az őrnagy, hátha ezzel oldhatja a feszültséget.
– Kér egy teát? – kérdezte Erna, és már fel is pattant (már, amennyire ízületei engedték), és megindult a konyha felé…
– Dohányzik? – kérdezte az őrnagy.
– Nem – felelte az ajtóból. – De rágyújthat, ha akar. Hozok egy hamutárcát.

– Tudja, a volt férjem dohányzott – mesélte Erna, mikor visszaért. Teavíz, teafű, filter és súlyos üveg hamutartó került az asztalra. – Azt tegye csak le valahová – intett a csomag felé. Egy pillanatra eszébe jutott a drága Ernő, aki talán épp a csillagokból figyeli.

Az őrnagy csak akkor vette észre, hogy terhét még mindig a kezében szorongatja. Kitette a papírral körülbugyolált tárgyat az asztalra, és módszeresen elkezdte lefejteni róla a madzagokat.
Erna forró vizet töltött a csészékbe – bennük a teafűvel megrakott szűrőkre, és lefedte azokat.
Mire feltekintett, egy temetkezési urna állt az asztalon, díszes fedéllel.

– Ebben pénz van. Elegendő arra, hogy gondoskodjék a temetésemről, és a sajátjáról is, idővel. – mondta lassan, tagoltan az őrnagy. – Plusz, egy kis mellékes, amivel kényelmesebbé teheti a maga számára a hátralevő időt.

Erna az első pillanatban alig jutott lélegzethez. Tudta, mire számítson, de el sem tudta képzelni, hogy is zajlik le ez az egész. Olvasta az újságban a hirdetést, s mert tényleg komoly anyagi gondjai adódtak, feltárcsázta a számot a közeli nyilvános fülkéből; ám, valahogy gondolni sem mert rá, hogy az egész történet egyszer valóságba fordulhat át, pláne nem, hogy így ülnek majd, egymással szemben, köztük két gőzölgő csészével, és egy pénzzel teli urnával.

– Ez még a múlt nyáron vettem – mutatott az őrnagy hamvvederre. Akkor még úgy volt, hogy nem jut több nekem, mint egy kis kazetta a temető falában.
– Értem – válaszolta a nő. Többet nem is mondott, mert bár értette, nem volt mit hozzáfűznie az elhangzottakhoz.
– Egyedül éltem le az egész életem, és most, hamarosan vége. Egy halálos betegség végét járom – motyogta a férfi. – Valahogy, nem sikerült soha párra találnom. Amit összeszedegettem az évek során, mind az enyészeté lesz, kivéve tán azt a pár dolgot, amit az öregek otthona pénzre tud váltani belőlük… – kicsit elmerengett a múlton. – Talán az Illés, meg a Stones lemezeim.

– A férjem is szerette az Illést – mondta Erna, és ő is elmerült a múlt emlékeinek tavában. Csak a könnyek térítették vissza a valóságba, amiket a cigaretta füstje csalt a szemeire. Egy fekete macska felugrott a kanapéra, és megnyaldosta az őrnagy kézfejét.
– És arra gondoltam – folytatta az őrnagy, feledve az Illést és a kaszárnyában feledett póker partik emlékét – ha egyedül is voltam életemben, nem szeretnék az örökkévalóságig egyedül nyugodni, ott lenn, a mélyben.

Gyűrött, zsíros papírdarabot húzott elő kardigánja zsebéből, és szétlapogatta az asztalon:
– Nem kell mást tennie a pénzért, csak gondoskodnia a temetésemről, és arról, ha eljön a maga ideje, a testét az enyém mellé temessék. Lerajzoltam, hogy képzelem.

Erna összeszűkült szemekkel vizsgálgatta az ábrát.
– A pálcikaember vagyok én, mert akkor belőlem már csak a csontjaim lesznek – magyarázta az őrnagy saját rajzát. – Maga így feküdne, és átkarolna engem…
Erna alaposan megnézte a rajzot, és visszaadta a papírt.
– Persze, ha riasztja a gondolat…
– Nem is tudom – felelte gyorsan Erna. – Nagy szükségem volna a pénzére, és ez nem is tűnik túl nagy árnak.
Benyelt egy nagy adag füstöt, és aktív fulladozásba kezdett. Az őrnagy sietve elnyomta a cigarettáját, ledobta az időközben ölébe heveredett macskát, és az ablakhoz sietett a hamutartóval.
– Ha az zavarná, hogy dohányzom…
– Dehogy – mondta gyorsan az özvegyasszony. – Azt hiszem, ez odalenn már nem számít majd túl sokat.

Ügyes mozdulatokkal leszűrte a teáját, és belekortyolt a csészébe:
– Tudja, az uram már a csillagokban van. Por lett belőle – mondta, az urnára mutatva). Vele már nem nyugodhatok együtt (bár nagyon szeretném még egyszer látni). Örömmel lennék társa az örök nyugalomban.
– És én várni fogok magára – válaszolta az őrnagy. Mosolyogva emelte a csészét az ajkához.

Mikor az őrnagy távozott, Erna kiborította az asztalra a pénzt, és háromfelé osztotta. Egy rész a temetésre, egy vésztartaléknak, és a legnagyobb a repülőútra, mely olyan magasra viszi, hogy szinte megérintheti ablakából a drága Ernőt rejtő csillagokat.