Gyermekkorától lázadó természet volt. Olyan volt, mint egy kötőféket nem tűrő csikó. Haját hátradobva, szinte sziszegte kétségbeesett apjának, vagy anyjának:
– Én szuverén ember vagyok! Akkor jövök és megyek, amikor én akarok!
Soha nem tűrte, hogy begyűjtsék az átlag ember skatulyájába. Mindig kilógott a sorból. Az ő fantáziáját nem bilincselték le konvenciók, megszokások.
Zabolátlan természete miatt kevés barátja volt. És tényleg akkor jött és távozott, amikor akart. Viharos távozásainak egyike volt a szakítás régi barátnőjével. A barátnő – már gyűrűs menyasszony, – több időt töltött négyszemközt barátjával, mint ami az ő fogalmai szerint megengedhető lett volna. A türelmi idő lejártával a kezében tartott vörösboros kehely a barátnő vállára ürült. Kár volt a borért, kár volt az ausztrál gyapjú pulcsiért, még nagyobb az elveszett kapcsolatért. Ártatlan beszélgetés volt csupán, de ezzel ő később sem törődött. Akkor sem, amikor beszédtéma lett szakítása barátjával, barátnőjével.
A miértekre akkor sem adott választ, amikor az egyetemről való távozását firtatták. Egy vállrándítás kíséretében csak annyit mondott: „én szuverén ember vagyok ….”. Senki nem értette, miért nem ott folytatta tanulmányait, azon a szakon, ahova olyan nehezen, kemény munka után került be. Kicsi kora óta régész akart lenni. A pedagógia mindig távol állt tőle, mégis tanár lett. Hirtelen döntés után lépett ki jegyességéből, és kötött kéthavi ismeretség után házasságot. A kérdésekre a már megszokott vállrándítás, és „az én szuverén ember vagyok” volt a válasz.
Barátai kíváncsin figyelték sorsa alakulását. Nem értették, hogyan csinálja, de neki sikerült minden.
Minden, addig a napig.
A szokásos éves felülvizsgálat után az orvos visszarendelte újabb vizsgálatra. Hiába volt az orvos kedves, közvetlen, az udvarias visszahívás hideg zuhanyként érte. Tudta, hogy ez mit jelent. Bizonyosságot akarnak, hogy a diagnózis jó volt, valami rosszat találtak.
Álmatlanul forgolódott ágyában, nem tudott aludni. Gondolkodott. Eszébe jutott gyerekkora. Most már sajnálta, hányszor okozott csalódást, mert mindig mást tett, mint amit elvártak tőle. Eszébe jutottak fiatalkori szerelmei. A magyarázat nélküli otthagyások. Most égették lelkét azok a kérdő tekintetek. Aztán az anyja. Máig nem gyógyuló seb a halála. Kimondhatatlan kínt jelentett látni szenvedését, hősies küzdelmét a legyőzhetetlennel. „Engem nem fogtok sajnálni.” – döntött hirtelen. „Én szuverén ember vagyok. Akkor megyek el, amikor én akarok”. Csak a csatolt vállrándítás, az nem volt a régi.
Nem tartott sokáig feltúrni a gyógyszeres szekrényt. Nem remegett meg a keze, míg az erős nyugtatókat, altatókat a vízben feloldotta. Eszébe jutott, hogy szokásával ellentétben meg kellene magyarázni, miért választotta a könnyebb, a rövidebb utat. „Nem, nem magyarázkodok. Én szuverén ember vagyok. Úgy megyek el, ahogy én akarok. Ha meglátják a diagnózist, megértenek.” – döntött, és felhajtotta a pohár tartalmát.
Élesen hasított a csendbe a telefon. Mázsás súlyként emelte fel a kagylót. Távolról, nagyon távolról érkezett a hang:
– Halló, asszonyom, jó hírem van! Tévedés volt! Halló! Hall engem?
Már nem volt ereje válaszolni.
5 hozzászólás
Hát, ez kemény! Remek írás, fantasztikus csattanó. Gratulálok: Colhicum
Talán még meg tudták menteni az asszonyt az elhamarkodott döntése miatt. Nagyon tetszik az írásod.
Szeretettel: Rozália
Kedves Matyi!
Jó kis írás lett! A csattanója valójában megeshet az életben is, én legalábbis hallottam egyszer egy hasonló történetet. Nos, az életben inkább tragikus, de így leírva elég komikus helyzet:)
Üdv: Borostyán
Köszönöm a hozzászólásokat. Szép Húsvétot mindenkinek! – matyi
Szia!
Mesteri fogalmazás, és jól kidolgozott csattanó. Gratulálok. Főszereplőd mindvégig megtartotta személyiségének jellemzőit. Ritka jó képesség, mégha ráfarag az ember, akkor is. Már éppen elvonási tüneteim voltak, mert régen olvastam tőled, de megérte a böjt…hehehe.
Üdv.