Kr.e. 4 000 Niszán 13.
Meglepetésként ért engem, hogy immár tudom létezek. Érzéseim vannak, s nem csupán a kozmoszban keringő energiafoszlány vagyok. S most itt állok teremtőm előtt. Szárnyaim kitárva, térdepelek, leborulok a Magasság Istene előtt. Csak várok, hang nem jön ki a számon. A többiek halk dúdolásra kezdtek, de én csak hallgatok. Örülök az Életnek, örülök annak, hogy kegyelmet kaptam, s itt lehetek. Új kor ez, hol már tudatosan bejárhatom a mindenséget, hol érezhetek, hol szerethetek. Azt hiszem nékem ez az alfám. Valójában innen indulok utamra, mely minél göröngyösebb, annál biztosabb. Hiszek!
Kr.e. 4 000 Niszán 14.
Most minden kiderül. Most elválik az, hogy érdemes vagyok az életre vagy nem. Döntenem kell, de tévednem nem szabad, hisz ez a legfőbb szabály most. S hallgatok, némán nézek ki fejemből. Olyan ez, mintha visszajutnák abba az állapotba, melyből jöttem. Nem akarok, nem szeretnék oda visszamenni, s újból csak keringeni úgy, hogy azt sem tudom létezek. Hinni szeretném végre, hogy megérdemlek én is egy esélyt arra, hogy megtapasztalhassam Életemet. Stabilan szeretnék állni, s nem zuhanni a Mélységben, mint ezelőtt. Repülni kívánok, s áldani azt szívem szavával, ki lehetőséget adott nekem az Életre. Ő az, ki mindennél fontosabb. Ő az, ki körül ölel, ki átkarol, ki megvigasztal, ki atyai szeretetével tanácsot ad. Szeretlek!
Kr.e. 4000 Niszán 17.
Még itt vagyok. Úgy látszik Uram kegyelmébe fogadott, s ott is tart. Örök hála néki ezért. Mindenem ő, hisz nélküle én SEMMI lennék. Szeretem őt, oly érzéssel melyet nem tudok leírni. Nincs rá szó, nincs rá módom, hogy ezt leírjam. Szorongatást érzek lelkemben, hiányolnám, ha elmenne, s engem itt hagyna. Nem szabad erre gondolom, hisz ilyenkor olyan számomra, mintha valaki egy darabot hasítana ki hitvány lelkemből. Fáj már az is ha csupán arra gondolok, hogy itt hagyna engem. Mi lenne akkor, ha ez tényleg megtörténne? Minden bizonnyal belehalnék a hiányérzetébe. Újból semmivé lennék és nem lennék soha többé. De félre ezekkel a gondolatokkal, hisz ez nem történhet meg. Az én Uram ilyet nem tesz, nem tehet velem, amíg világ a világ. Bizakodok!
Kr.e. 4 000 Niszán 19.
S lám megtörtént az, mire nem gondoltam. Uram egy új értelmesnek tűnő fajt alkotott a Föld porából. Vajon eljátszhatok velük? Vajon ők is olyanok, mint mi itt fent az Égben? Vajon őket is áthatja ugyanaz az érzelem, mint engem? Nem tudom. Annyit tudom, hogy lelkileg jobban hasonlítanak Uramra, mint mi kósza szellemek. Különös érzés hatja át lelkem, olyan, mintha vágyakoznék arra, hogy én is olyan legyek, mint ők. Harc dúl most lelkemben. Félek, hogy veszítek, de fel nem adom. Itt kell maradnom, nem távozhatok el. Szolgálni kívánom továbbra is Teremtőmet, ki megajándékozott az Élet Gyümölcsével, ki a tüneményes energiából engem alkotott olyanra, mint amilyen most vagyok. Ez vagyok én, s engem így szeretnek. Nem kívánhatok más lenni, mint amilyen most vagyok. Ha az Úr ezt a formát adta számomra, akkor nyilván azért, mert számára így vagyok csinos. Ez az ő kedvenc formája, s ha néki ez boldogságot, örömet nyújt, akkor számomra sem szabad mást nyújtania. Kitartok!
Kr.e. 4 000 Niszán 20.
Megszólaltak a harsonák. Örül a Menny, pihen a Föld. Az Égben az angyalok hada áll az Úr előtt, köztük én is. Mind meghajolnak, mind dicsérik az Urat, áldják a Világ Teremtőjét. Sokan vannak, nagyon sokan. Sokukkal még én sem találkoztam. Csodálkozok mindenen. Nézek körbe és látom a végtelennek tűnő angyalhadat, amint készül Alkotója színe elé. A hátsó sorok azonban zúgolódnak, s ekkor egy fényes lény repül hozzájuk, minden bizonnyal, hogy lecsendesítse őket. Nem hallom azt, hogy mit mondanak. Minden bizonnyal már messziről az Urunkat áldják. Néha le-lepillantok a kicsinyke Földre, hogy megnézzem, hogyan telik a földik napja, hogyan próbálnak kedveskedni az Úrnak. Ám meglepődök. Fura módon. Ugrálnak, dalolásznak, de nem az Úrról énekelnek, hanem a Szeretetről, az Életről. Furcsa! De ezek is az Ő ajándékai, így azt dicsérik amit kell, még ha egészen másként, mint mi. Csak maradjanak ilyenek. Dicsőség!
Kr.e. 4 000 Ijár 1.
Aggódok. Valósággal ég a Menny, elégedetlenkednek. Uram is nyugtalan, szomorú, aggódik. Vele aggódok én is, hisz látom ahogy közülünk néhányan megkérdőjelezik az ő Szeretetét, mely oly nagy, hogy leírni szóval nem szabad. A vezető, ki ingerli népemnek egy részét az, kit láttam hátra repülni. Kérdeztem Uramtól, hogy mit szándékozik velük tenni. Ő csak annyit felelt, hogy vár. Minden bizonnyal arra vár, hogy újból visszatérjenek hozzá azok, kik elmentek, kik eltávolodtak színétől. Ők már nem is tartózkodnak idefent, holott ez a Hazájuk, eme fényes birodalom, melynek uralkodója a Királyok Királya. Én azonban itt vagyok, s várok. Hiszek benne!
Kr.e 3999 Ijár 1.
Egy év telt el, de sok változás nem történt. Aggodalmam egyre nő, hiszen egyre többen kívánják, hogy Uram mondjon le címéről, s adja át azt annak, ki a lázadók élére állt. Adja minden hatalmát a kígyónak, annak a kígyónak, kit láttam elrepülni, mikor még fiatalabb voltam. Ő most a lázadók vezére, a hazugságok nagymestere. De nincs mit átadni, hiszen Uram mindenkivel megosztotta eme hatalmat, csupán észre kell venni. Ez a hatalom pedig a Szeretet. Ez a legnagyobb hatalom Égen és Földön. Ennél nincsen nagyobb! Ez mindenki számára elérhető, megszerezhető, így nincs mit átadni. A Szeretet, mely engem és a Hűségeseket körüllengi erősebb a Fényhozó hazugságainál. Átvilágítja azokat, felfedi azoknak hamis igazságtartalmát. Nincs azokban igazság, hisz elferdültek, elromlottak.
De Uram csak hallgat és vár és én vele várok, hisz nem tehetek mást, sőt nem is tehetek. Szeretem Uramat, s ő is szeret engem, sőt szereti azokat is, akik most elfordultak tőle. Várja őket vissza, s én is visszavárom őket. Remélem visszajönnek. Várok!
Kr. e. 3992 Áv 12.
Hosszú évek múltak el és a bukottak szép lassan feledték az istent, feledték önmagukat. Csupán a legnagyobb emlékezett közülük arra, hogy miért vannak ott ahol. Bosszút forralt fejében. Vágyakozott mindig a hatalom után, mely számára is éppúgy megadatott, mint a mi számunkra. Ő azonban nem vette észre és elfordult tőle. Szívében nem maradt más, mint harag és megvetés. Gyűlölt már mindenkit, haragudott a Világra. Tervében állt, hogy megrontsa azt, akit a legkönnyebben megronthat, az embert. Olyanná akarta tenni őket, mint amilyen őmaga is, rúttá. Felöltötte álcáját és a fához ment, mely az ember számára tiltott volt. Halkan suttogott, halkan csúszott a fa lombjai között. Szép szavakat szőtt, szép hívogató szavakat. Az ember pedig felfigyelt rá és odalépett hozzá. Nem tudták, nem is sejtették, hogy ki lappang az álruha mögött. Igazából nem is tudhatták, mert az Úr nem akart ezt megosztani velük. Nem akarta, hogy ők is aggódjanak. Túl nagy teher lett volna ez számukra. A kígyó szép lassan behálózta az asszonyt, s ő szakított a fáról és evett. Adott a férjének, ő is evett. Uram ekkor elszomorodott, de tudta, hogy az ő árulásuk fele akkora sem, mint a kígyó árulása. Szerette őket, szerette a kígyót is, de immáron nem ülhetett nyugodtan a trónjában, tennie kellett valamit. Engem küldött a Földre, hogy adjam át az ő üzenetét az ember és a kígyó számára. Szomorú voltam, reszkettem, hisz most hagytam el először lakhelyemet. De ha menni kell, akkor menni kell. Sebesen szárnyaltam, s mikor leértem elkiáltottam magam, hogy hol vagy Ádám. Ő azonban hallgatott, holott tudta, hogy nem bújhat el. Bűnhődnie kell. Majd egyszer csak előbújt rejtekéből, s ekkor megszólaltam, s átadtam az üzenetet. Ekkor szomorúan kétségbeesetten távoztak a kertből, de lelkükben továbbra is megvolt a hit, mely nem hagyta összedőlni az Úr templomát. Ők még mindig az Úr szolgálói, bár mostantól hibázni fognak. S én pedig ott álltam a kertben, szemben a kígyó, aki szemével nézett engem. Lenéző volt, szeméből sugárzott a harag. Végül elrepültem, vissza Uramhoz, aki sírt. Fájt neki az, hogy büntetni kellett, de örült, hogy az ember továbbra is hisz benne, s nem hatja át lelkét a harag, a gyűlölet. Én is örülök ennek. Dicsőség az Úrnak ezért!
Kr.e. 3992. Áv 13.
Hosszú napnak nézünk elébe. Uram magához hívatta szolgáit a legkisebbtől egészen a legnagyobbig. Körbenézett, szemügyre vette hatalmas sereget, mely lehajtott fejjel állt előtte. Szomorúak voltak, érezték, hogy valami nincs rendben. Az Úr ekkor felszólalt, s elmondta mi történt. Ekkor mindenki jajgatni kezdett. Én sírtam is. Az Úr ekkor mindenkinek kiosztotta a tennivalóját, a feladatkörét. Azt mondta, hogy a megváltozott világban már szükség van a mi munkánkra is, hiszen az ember már nem tudja tökéletesen irányítani a Földet, hisz hibázni fog, s ha hibázik, akkor a gépezetben egy csavar meglazul, s az építmény kártyavárként omlik majd össze. Magához hívott engem is, engem , ki a legkisebb voltam az összes közül, s azt mondta nekem, hogy én leszek az, ki elveszi az Életet mástól. Én leszek a földi dolgok omegája. Én ki úgy szeretem az Életet, én leszek az ki azt elveszi. Fáj ez nekem, de érzem, hogy igaza van. Ilyen munkának is kell lennie. Ez nem kétséges! Feketébe öltözök hát, s fuvolám helyett a kardomat viszem az útra, mely elveszi az embertől az életet, de a lelkében kárt nem tesz. Indulok!
Kr.e. 2400 Svát 17.
Egy újabb szomorú nap. Sokan vesztik ma el Életüket. Szomorú vagyok, siratom őket, sír az Úr is. Könnyei egyre szaporodnak, s szép lassan a Földre potyognak. Emelkednek a tenger szintjei, s kinyílt az Ég csatornája. Esik! Viharos szélként süvítek végig a tájon, s aki már nem bír úszni, attól elveszem az Életet. Először az újszülöttektől, s a gyerekektől vettem el, majd jöttek az idősek, majd a középkorosztály. Szörnyű ez a nap, éppoly szörnyű, mint amilyen az a nap volt, amikor egy tiszta vértől kellett elvennem az Életét, mivel megölték őt. Azonban szívem örül félig, hogy maradt még valaki, akit az Úr kegyelmébe fogadott, kegyelmében tartott és remélem tartani is fog. Számomra immár nagyon hiányzik az Úr, hisz oly sokan vesztik Életüket, hogy alig van már időm az Ő közelségében tartózkodni. Hiányzik, de tudom, hogy most is itt van velem, csak nem látom, de érzem. Pártfogol engem továbbra is, a helyes irányban tart. Megerősít, hogy legyen erőm elvenni a számomra oly fontos Életet. Eddig elvettem mindenkitől, s továbbra is elfogom, hisz nincs más lehetőség. Ez a parancs, ez a Törvény! Örök áldás érte ezért!
Kr.e. 2400 Sziván 17.
A bárka, mely a nyolc emberi utast szállította megfeneklett az Ararát hegyén, mely északra fekszik az Édennek kertjétől. A kert hol a kígyó rávette az embert a bűnre nem pusztult el. Az én Uram megvédte kezével azt, s tovább ápolta gondozta. Az iszap oly mélyen betemette már, hogy az ember számára teljesen elérhetetlen lett. Nem kellett már azon aggódni, hogy valaki esetleg bemerészkedik oda. Visszahívta az Úr a kerubokat a kert elől, s ők boldogan távoztak. Ezerhatszáz év után újra megpillanthatták Teremtőjüket. Én azonban nem pihenhetek most sem. Az Úr áldozatai jönnek, a galambok, a bárányok, a kecskék. Az összestől elveszem az Életet, s ez az Élet aztán visszaszáll az Úrhoz, visszaszáll ahhoz, aki az Életet adta. Dicsőség!