A városban délutáni forgalmi dugó volt. Szinte csak araszolva lehetett eljutni egyik lámpától a másikig. A benzingőzös levegőbe egy-egy éles dudaszó, és káromkodás vegyült. Ervin mit sem törődött az egésszel. A motorjával egészen jól megtanult szlalomozni az autósorok között.
Még délben végigpörgette fejében az előtte lévő órákat. Munka után hazamegy, vesz egy frissítő zuhanyt, eszik egy-két falatot, azután irány a tópart Kingával, és néhány baráttal. Hetek óta tervezték ezt a hétvégét, azonban valami mindig közbejött. Ma reggel, viszont, amikor a lány olyan édesen átkarolta a nyakát, és szinte gyerekes bájjal kérlelte, elhatározta, bármi is lesz, ezt a hétvégét a sátorban fogják tölteni. Neki is szüksége volt már egy kis csendre. A munkáját szerette, de időnként úgy érezte, hogy túl sokat elvesz az életéből. Alig maradt másra energiája.
Elhagyta az utolsó zöld lámpát, és nagyobb sebességre kapcsolt. Távol a város zaklatott lüktetésétől, a zajos, kipufogógázoktól terhes levegőtől, sárga napraforgók ringtak a lágy szellőben. A kanyargó út szélén tábla jelezte, hol kell lefordulnia a tisztáshoz. Ervin kitette az irányjelzőt, és egy nagy ívű jobbra kanyar után az ősvényre kanyarodott. Néhány kilométer megtétele után célhoz ért, mélyeket lélegezve fogadta be tüdejébe a tiszta levegőt.
A fák lombjai között madarak daloltak, és mókusok ugrándoztak. Ervin úgy érezte, bántja a természet fülét a motor berregése, ezért sietős mozdulattal vette le a gyújtást. A többiek már ott várták. Amikor Kinga észrevette, forró csókkal köszöntötte.
– Csakhogy megjöttél, édesem, már attól tartottunk, megint meggondoltad magad.
– Dehogyis, Kingus, csak kicsit elhúzódott a tárgyalásom…
– Gyere, fürödjünk – vonta a lány magával, végig sem hallgatva. Látod, már felvertük a sátrakat és a gulyás is fő – mutatott körbe vékony ujjacskáival.
A lágyan fodrozódó hűvös víztől borzongás járta át Ervin testét. Egyre beljebb és beljebb lépkedett Kingával, közben játékosan fröcskölték egymást. A lány nagyokat kacagott, ezután hirtelen pillangóúszásba váltott. – A vesztes mosogat – szólt hátra a válla mögül. Ervin egyenletes tempóba kezdett, igyekezett utolérni Kingát, ámbár tisztában volt vele, hogy nem fog sikerülni. Úszott néhány hosszat, és megadóan ment a nádasok széléhez. Rajtuk kívül senki sem volt a vízben, és a part is beleveszett a szürkületbe.
– Elfáradtál? – szólalt meg a háta mögött a hang, és két vizes kezével befogta a férfi szemét.
– Kicsit, öreg vagyok én ehhez. – fordult meg Ervin. Az olajzöld szempár most is úgy ragyogott, mint máskor, de egy apró kis csillanás rejlett még benne. – Szeretlek! – és keze elindult a lány haját simogatva, végig az arcán. Ezután alámerült a vízben, lágyan megcsókolta a lány köldökét, amitől az megborzongott, s elakadó lélegzettel levegőért kapkodott. A víz selymes hullámai és Ervin kezei egyszerre simogatták testét. Néhány percre megszűnt számukra a világ, csak ketten voltak, és a vágy tengerében lubickoltak.
A tisztásra lassan sötétség ereszkedett. A csillagokat vastag felhők takarták, az egyetlen fényforrás a tábortűz volt. A néhány centis lángnyelvek, és a parázsló fa pirosra festette a körülötte ülő öt ember arcát. A jól összeszokott társaság viccmeséléssel és sörivással szórakoztatta egymást. Kinga szorosan Ervin derekát fogta, szemben velük Flóra és Attila bújtak össze szerelmesen. Csak Ákos, Kinga bátya ült távol egyedül. Nehézkes természete miatt nehezen talált magának barátnőt. Kinga tekintete gyakran arra tévedt, kicsit sajnálta testvérét. Egy idő múlva viszont hiába kereste tekintetével, nem látta sehol. Bő tíz perc múlva tért vissza nagy adag fával a kezében. Lekucorgott, és kisebb ágdarabokkal kezdte táplálni a már szunnyadó tüzet.
-Van egy ötletem! Versenyezzünk. -szólalt meg egyszer csak Ákos. Senkit sem kellett noszogatni, hisz titkon mindenki erre vágyott. Letették a sörösüvegeket, és szinte versenyt futottak a motorokig. A három gép egyre erősödő dörmögéssel sorakozott a képzeletbeli rajtvonal elé. Ekkor mintha az égiek is szerettek volna részt venni a versenyben, hatalmas cseppekben esni kezdet az eső.
– Fiúk, inkább, ha elállt, akkor kezdjétek – kérlelte Kinga az egyre izgatottabb srácokat.
– Á, ez csak néhány csepp lesz – legyintett bátyja, Ákos.
– Ervin várj, én is megyek – és mielőtt a fiú ellentmondott volna már felkuporodott a háta mögé. Kezeivel szorosan átfogta a derekát, és fülébe súgta – óvatosan édesem.
Minden elsötétült Ervin előtt, ahogy a hatalmas erő leemelte a motorról, és mint egy rongybabát, a földhöz vágta, bele a pocsolyába. Alig néhány perc múlva nyöszörgésre ébredt, szétnézett, de nem látott senkit. Ekkor döbbent rá, hogy a saját hangját hallja. Testében nem érzett fájdalmat, megpróbált felkelni. De nemcsak fájdalom, erő sem volt benne. A szirénázó mentőautó hangja közeledett. Ervin sejtette, hogy baj van, és ez az érzés az egyre pirosabb tócsa láttán csak erősödött benne.
Lassan teljesen kitisztult a kép. A meszelt szoba falán sehol egy hiba. Vakító fehérsége szinte nyomasztó volt. Tőle balra az infúziós üveg némán lógott az állványon. Vezetékek és csövek karolják testét minden irányból. Az ágynak háttal két alak beszélgetett. Nem lehetett hallani, hogy mit, mert suttogtak, és a lélegeztető gép zaja elnyomta a szófoszlányokat.
Az egyik nő. A másik valószínűleg orvos lehet – gondolta a fehér köpenyből.
Orvos? Hol vagyok és mi történt? – villantak át fején a kérdések.
-Magához tért – szólalt meg a nő. Az orvos is megfordult, közelebb lépett az ágyához. Némán figyelte a műszert, mely minden szívverésre sípolt egyet. Megfogta Ervin kezét, és ránézett. A szeme barna volt, melegséget sugárzott, de Ervin észrevett benne valamit, amit nagyon nem szeretett volna látni: a részvétet.
-Balesetet szenvedett. Több műtétet kellett végrehajtanunk, ezek után három napig altattuk, hogy a szervezete könnyebben regenerálódjon.
Ervin próbált megszólalni, de helyette csak halk suttogásféle hangot tudott kipréselni.
-Nyugodjon meg, most már minden rendben lesz. Jó kezekben van. – mondta az orvos, és folyadékot szívott fel egy kis üvegből az injekciós tűben – Kap még egy kis nyugtatót, hogy…
– Nem kell nyugtató, mondják el pontosan, mi történt, és mi van Kingával… akarta ordítani Ervin, de ekkor megint minden homályos lett. Szemhéjára több mázsás súly nehezedett. A hangok egyre távolodtak. Még hallotta, ahogy a mellette lévő gép ismét egyenletes ritmusra vált, és hirtelen nagy ködszerű fehérségben találta magát.
Amikor ismét magához tért, lábait fel akarta húzni, de nem ment. Megemelte kissé a fejét, és megdöbbenve vette tudomásul. Nem egyforma. A jobb lába csak a bal térdéig ér. Minden erejét összeszedve megpróbált felülni. De izmai nem engedelmeskedtek. Minduntalan visszazuhant a párnára.
Az ajtó mellett lévő a széken ült az anyja. Könyvvel a kezében bóbiskolt.
Szegénykém, vajon mióta virraszt itt mellettem – suhant át Ervin gondolatain. A folyosóról hangok hallatszottak, sietős léptek zaja szűrődött be, aztán a mentőautó szirénázása. A nő úgy összerezzent, hogy egyből talpra ugrott.
-Felébredtél, kisfiam?
Ervin ismét próbál megszólani, de hiába is erőlködött, nem ment. Ajka szinte rá volt száradva a belőle kilógó csőre.
-Ne erőltesd meg magad. – mondta anyja, és közben remegő kézzel, simította fia arcát. Az idegsebész azt mondta… jó esélyed van… a javulásra. Ők mindent megtesznek ennek érdekében.
A férfi több-kevesebb sikerrel próbált kérdő jelleget varázsolni az arcára, hogy ennél több információhoz jusson. Mindennél jobban szerette volna megtudni, mi lett Kingával.
Hiába nézte anyját, az nem értette, mit akar. Ekkor eszébe jutott, talán ha a gyűrűs kezét nézi, segít.
– Mi az? Rosszul vagy? – kérdezte aggodalmasan az édesanyja.
Ervin ismét behunyta a szemét, arra gondolt, ez az egész csak egy rossz álom. – Ha ismét kinyitom, jobb lesz. Biztatta magát. De nem! Ez az álom még mindig tart. Anyja ott állt felette vörösre sírt szemekkel…
Ervin sokadjára tért magához. Most egyedül volt a szobában. Ha nehezen is, de végül sikerült megtudnia, mi történt. A motor kisodródott velük. Ő három métert repült, és egy fának csapódott. Kinga a másik kórteremben fekszik, szépen gyógyul, ennyit mondtak róla. Ervin csupán azt nem értette, ha jobban van, mint ő, akkor miért nem látogatja? Biztosan gyűlöl, hiszen az én hibámból történt ez az egész…
A mennyezetet bámulta. Sírt. – Mikor is tett ilyet utoljára? A nagyapja temetésén, de az egészen más volt. Ezek a könnyek igaz, hogy a tehetetlenség könnyei, de most az ő testéért szóltak. Mindent elvesztett, amit valaha is birtokolt. Gondolataiba egyre több: MÁR SOHA TÖBBÉ mondat tornyosult.
A kórházi szobába beszűrődött a kora nyári meleg. Az öreg bükkfán vidám madarak csicseregtek és ugráltak. – Hiába, az élet nem áll meg azért, mert én… mennyire jó lenne kiülni a fa árnyékába… cikáztak a fejében a gondolatok.
Az ablak nyitva volt mégsem érezte a beáramló friss levegőt, a szél illatát, simogatását. Valami elválasztja a világtól. Egy vékony réteg, egy nem látható fólia, melyet sosem szakíthat át. Szeme a tőle néhány centire lévő sarokba tévedt. Egy pók szorgalmasan szőtte a hálóját. Sietősen rohangált. Ervin egykori önmagát látta meg benne. Néhány héttel ezelőtt papírokkal a kezében loholt az ügyfelektől az irodájáig… most pedig magatehetetlenül fekszik. Azon kapta magát, hogy egyre irigyebb a pókra.
Az orvosok szerint újjászületett. Ez tényleg így van, hisz olyan, mint egy pici baba. Egyedül képtelen a legalapvetőbb dolgokra is. Annyit eszik, amennyit a szájába tesznek, reggelente felöltöztetik… és ami a legborzasztóbb, hogy a pisilés sem megy egyedül.
Hányszor, de hányszor kívánta, hogy inkább fájna minden tagja, mintsem másokra legyen utalva. Ennél már csak azt szerette volna jobban, ha nem éli túl az egészet. De ha a baleset után tiszta maradt az elméje, most biztos meg fog őrülni. – Ezt nem lehet épp ésszel kibírni! Harminc százalék! Ennyi, nem kevesebb, nem több. Ha egy bankban a kamatnál vagy egy leárazásnál hallja, elégedetten mosolyog, de így. Mire elég harminc százalék mozgás? Meg tudja emelni a fejét néhány milliméterre, mozgathatja az újait? Hiszen annyira fiatal még. Harmincnégy éves. A karrierje szépen alakult, feleséget, gyereket akart… de kinek kell így bénán? Egy kerekesszékes srác, ennyi lesz, amit elsőre, észrevesznek az emberek. Senkit nem fog érdekelni az ember! Bámulnak majd szánakozva. Nem, így nem lehet! Képtelenség ezzel együtt élni! Miért kell így lennie?! – zokogott fel, és a gyötrelmes tehetetlenség egyre inkább elhatalmasodott benne. Legszívesebben kiugrott volna az ablakon, de teste rab volt. A bénaság úgy szorította, mint bilincs a kezet.
Teltek, múltak a hónapok és egyszer eljött a hazamenetel napja. Anyja korán bement hozzá, összecsomagolta a ruháit. Azután vártak. Először a zárójelentésre, utána a mentőre. Az ápolók betolták a hordágyat, belefektették, és alig egy óra elteltével már a saját ágyában volt. Örült, hogy otthon lehetett. Itt más volt, mint a kórházban. Nem csak a nővéreket, hanem azt a fojtó gyógyszerszagot sem kellett elviselnie. A szobájában volt, de az mégis teljesen idegennek tűnt. Másképp rendezték, hogy a kerekesszék is elférjen, és a sarokba hoztak neki egy tévét.
Az ágya most közelebb volt az ablakhoz. Ha kicsit oldalra fordította a fejét, láthatta az égbolton úszkáló egyre sötétebb felhőket. A viharos szél tombolva szaggatta a lombokat. A gyenge, száraz ágak, hangos recsegéssel hullottak a földre. A sötét szobát a villámok fénye világította. A szél most az ablaknak esett, először nagy kövér esőcseppeket vágott rá, amik nagyokat koppantak az üvegen, lemosva a rátapadt port. A következő pillanatban nekifeszült, és sarkig kinyitotta. A függöny a mennyezetig emelkedett, a hűvös vizes föld illata pillanatok alatt betöltötte a szobát a kavargó, sűrű esőcseppekkel együtt. Ezután eltelt néhány pillanat, vagy inkább néhány óra. Fogalma sem volt, hogy pontosan mennyi, elvesztette az időérzékét. Egy karcsú lány lépett be a párkányon. Fényes, fehér ruhája, puha anyagból készült, és látni engedte a kora hajnali fényben tökéletes alakját. Hosszú szőke haja kétoldalt össze volt fonva, és egy csat tartotta a feje tetején.
Háttal az ablaknak a szőnyegre kuporodott. Összekulcsolta kezeit, és ölébe tette, becsukta szemeit, motyogott, a szája még se mozdult. A szófoszlányok egyetlen idegen nyelvre sem hasonlítottak. Olyan volt, mint amikor a rádión a kereső gombja a frekvenciákon pásztázik. A lány, amikor befejezte, felegyenesedett és elindult, illetve nem is, hiszen lábai úgy tíz centire lehettek a Földtől.
Testét ragyogó zöld fény ölelte körül. Ervin nem tudta, képzeli-e, vagy valóban, megtörténik vele. A hirtelen változásban észre sem vette, hogy két másik lány is megjelent. Pontosan úgy néztek ki, mint az előtte érkező, csak nekik fekete volt a hajuk. Odaültek Ervin ágyára. Megfogták egymás és a fiú kezét, és egy bűvös dalba kezdtek.
Nagyon kedves volt az arcuk és megszólalásig hasonlítottak valakikre. – De kikre? Hiába kutatta emlékezetét nem tudott rájönni. Agyára tompa, ködszerű homály telepedett. Hirtelen egy sárga fényoszlop az ablaktól az ég felé emelkedett. A két lány rálépett, és néhány pillanat múlva velük együtt szertefoszlott.
A szőke lány ekkor a férfi mellé feküdt, és gyengéden átkarolta a vállát.
– Én még maradok picit – mosolygott, kék szeméből olyan ragyogás áradt, amire minden csillag irigy lehetett.
– Annyira gyönyörű vagy! Ennyire tökéletes lánnyal még soha életemben nem találkoztam. – mondta Ervin zavartan.
– Mi a neved, honnan jöttél?
A lány hosszú percekig nem szólt semmit, míg végül suttogó földöntúli hangon megszólalt. – Polionia a bolygónk neve. Hajnalodik. Mennem kell.
– Mikor látlak megint? – kérdezte a férfi szinte kétségbeesetten.
– Hamarosan, de utána nem jöhetek többé.
Ervin megborzongott ettől a mondattól, ámde igyekezett nyugodt maradni: – Miért? – tekintetéből értetlenség sugárzott.
– El kell döntened, hogy mit akarsz. Eljössz velem a mi világunkba, vagy itt maradsz.
– Nem értem, miért kell választanom? – közben szemeivel a mennyezetet bámulta, és szinte minden erejére szüksége volt, hogy könnyeit visszatartsa.
– Azért, mert én ott élhetek, és csak kétszer jöhetek le a Földre kiválasztani valakit.
– Azt reméltem, hogy mindig velem leszel, ha…
– Az csak rajtad múlik. Együtt lehetünk, azonban én nem jöhetek többé. A következő látogatásom lesz az utolsó alkalom, és nincs tovább – a lány Ervin fölé hajolt, két kezével végigsimította a fiú most már könnyes arcát. – Mennem kell!
– Várj, a neved még nem mondtad meg!
– Razil. Minden jót – mondta és kilépett az ablakon, bele a kora hajnali derengésbe.
Ervin megbabonázva nézett utána. Hiszen minden nőben őt kereste. Ezt a tökéletes arcot, hibátlan alakot. Nem is sejtette, honnan jött. Ennek ellenére arra vágyott, hogy utána mehessen. Ha most azonnal kellett volna döntenie, marad vagy megy, azt sem bánja. Nem akarta ezt az életet. Így nem.
Ervin mosolyogva ébredt. Fantáziája szebb képekkel szórakoztatta, mint amelyet valaha is álmodhatott. Egész testét, lelkét boldogság töltötte be. Tudat alatt érezte, ennek az éjszakai látogató az oka. Elmúlt egy szokásos nap, és még kettő. Minden este reménykedett, hogy talán újra eljön a lány, de reggelente mindig csalódottan ébred. Mégse jött. Megint újabb várakozással teli órák sora vár rám. – vélte, miközben halotta anya ismerős lépteit közeledni. Lehet, hogy tényleg csak álom volt az egész, morfondírozott és lassan kezdte elhinni, hogy soha többé nem látja viszont Razilt.
Vasárnap. Ez volt az első gondolata mikor kinyitotta a szemét. Fogalma sem volt miért is érzett ennek a napnak nagyobb jelentőségét a többinél, hiszen mindig ugyanaz van. Élete olyan volt, mint egy jól megírt forgatókönyv. Minden perc pontosan kiosztva. Ez a monoton egyhangúság talán még jobban kikészítette, mint a betegsége.
Anyja kinyitotta az ablakot. – Nincs kedved kicsit napozni? Biztos jót tenne a friss levegő – kérdezte, miközben szorgalmasan, eligazgatta a fia takaróját.
A férfi beleegyezően bólintott, bár nem sok kedve volt az egészhez, de nem akarta a nőt megbántani. Olyan lelkiismeretesen ápolta, mintha az valamit is javított volna az állapotán.
A kerekesszéket a háztól nem messze lévő almafa alá tolta, és úgy fordította Ervint, hogy a nap ne süssön a szemébe. Kezébe adta a segélyhívó szerkezetet, és elindult vissza a konyhába.
– Anya! Szeretnék mondani valamit. – Előre sejtette, hogy az édesanyja nem fogja komolyan venni, mégis meg akarta osztani a titkát.
– Mi az, kicsim?
– Angyalt láttam. Egy gyönyörű szép nőt. – mondta egyszerűen, minden magyarázat nélkül.
– Angyalok nem léteznek, biztosan álmodtad! Van az úgy. Én is álmodok mindenfélét, azután reggel gondolkozom, hogy is volt.
Ervin megadóan mosolygott. Nem vitatkozott. Hogyan is győzhetne meg valakit arról, amiben ő maga sem volt teljesen biztos.
– Visszamegyek a házba, felteszem az ebédet főni. A kedvenced lesz. Paradicsomszósz és sült hús. Ha kell valami, nyomd meg a gombot – szólt vissza a válla felett.
A férfi egy ideig nézte a horizontot. Olyan kihaltnak tűnt minden. Egészen más, mint amikor még tudott járni. Bambult maga elé, mert úgy gondolta, a betegségére ez az egyetlen gyógyszer az alvás, és a néma üldögélés… Alig néhány perc elteltével különös fényességre ébredt. Hunyorogva nézett körül. Razil ott ült a fa árnyékában. Mikor szemébe nézett ismét megérezte azt a kellemes bizsergető melegséget.
– Itt vagyok – közölte a lány olyan természetes hangon, mintha ott lenne az állandó helye az almafa alatt.
– Végre. Már nagyon vártalak.
– Döntöttél?
– Igen, veled megyek.
– Hiszen azt sem tudod mi vár ott rád.
– Nem érdekel, ennél csak jobb lehet.
A lány ekkor közelebb ment, fölé hajolt. – Egy valamit tudnod kell, mielőtt végleg elhatározod magad. A mi világunk nem hasonlít ehhez. Az egészen más. Az ott élők figyelnek, tőrödnek egymással, és nem a pénzt hajtják. Nincsenek olyan tulajdonságok, mint kapzsiság, irigység… Amikor megalapítottuk a bolygónkat, ezeket mind kiirtottuk, helyette boldogság, szeretet van. Nem akartuk, hogy olyan zord és kopár világgá változzék, mint ez a bolygó.
– Nincs pénz? Akkor miből éltek?
– Mindenki ad a másiknak azt, amire szüksége van.
– És honnan teremti elő, ha nem veszi meg?
– Régen nálatok sem volt pénz, mégis meg volt mindenetek. Akkor még az emberek ismerték a cserét.
Azután még részletesen elmesélte, hogy Polonia lakói a saját házukat olyanra alakítják, amilyennek a város vezetése eldönti. Mindenki szigorú szabályoknak megfelelően élhet, ha megszegi, büntetést kap. Ervint ez sem rémisztette el. A tudat, hogy ott újra egészséges lesz, minden és mindenki felett állt.
Ismét lecsukta a szemét és várta a percet, mely elhozza a megváltást, s kiszabadulhat teste börtönéből…
A következő pillanatban érezte, ahogy könnyűvé válik, egyből tudta, odaát van. Hatalmas sötétségbe érkezett, lépteit, fénycsóva kísérte. Lassan, de tudatosan haladt előre. Néha dermesztő hidegben, máskor pedig fülledt melegben. Egyszer csak minden világos lett, és vakító fénysugarak törtek keresztül az égen. Ilyen erővel még a Nap sem tud sütni – villant át gondolatain. A szeme elé tartotta kezét, hogy tompítsa a ragyogás erőségét. Először nem látott semmit, majd lassan hozzászokott a fényességhez.
A tőle néhány méterre lévő nagy kaput egy ezüstösen csillanó keret határolta. Félve, de határozottan lépett be, ekkor váratlanul ismét hideg lett. Szinte a semmiből hóviharba érkezett. Fázósan húzta össze magán a ruháját a zord szélben, de az nem nagyon melegítette. A pizsama vékony anyaga könnyen átengedte a csípős hideget. Ervin bármerre nézett, nem látott mást, csak a végtelen fehérséget. Lassan a szél lecsendesedett és a hóesés is nyugodtabb ritmusba váltott.
Egy hópihe kivált a társai közül. Tett még néhány kört majd a férfi kézfején landolt, és ott a melegtől hamar elolvadt. Így múlik el minden. Csendben észrevétlenül. A dolgok, melyekért harcolt, már nem is olyan fontosak. Három lépés után ismét egy hatalmas kapu várta. A szivárvány minden színe pompázott körülötte. Az a kellemes melegség öntötte el testét, amit Razil társaságában érzett. Szinte vonzotta a ragyogás. Néhány percig ott állt, figyelt. Fogalma sem volt mire, de várt. Tudta. Megérkezett. Ha az ajtón belép ott lesz, ahogy az Razil emlegette: Poloniában. Ide akart jönni, csakhogy valami mégis elbizonytalanította. – Nem hátrálhatok meg, – jelentette ki magában. Mély sóhaj után útnak indult. Ahogy belépett, nem győzte a fejét kapkodni. A fák hatalmas zöld koronái némán nyújtóztak a felhőtlen kék ég felé. A virágok színes foltokban virítottak a házak előtt. A csendet harangjátékok törték meg. Ez meseszép, az örökkévalóságig csodálnám – gondolta Ervin, ámde valami mégis furcsa volt az egészben. Ahogy közelebb lépett, lehajolt, hogy megszagolja a mértani pontossággal egymás mellé ültetett rózsák egyikét. A selymes szirom helyett azonban kemény, rideg műanyagot érintett.
Kinga a kórházi ágyon tért magához. Miután közölték vele, hogy balesetet szenvedett, és ezután kerekesszékben kell élnie, arcán a kétségbeesés forró könnyei folytak. Fejében vízhangoztak az orvos mondatai, mély fájdalom fogta el, mely jeges kézként mardosta lelkét. – Nem, nem ez lehetetlen! – visította, miközben teste egyre jobban remeg a tehetetlenségtől. Hosszú percekig zokogott, míg végül a nyugtató injekció elragadta egy homályos, de mégis jobb birodalomba.
Kinga egy érzésre riadt, mérhetetlen űrt érzett. Ezután Ervin mosolygós arcát látta maga előtt, ahogy egyre távolabb lép, míg végül csak egy homályos picike pont lesz, és eltűnik a semmibe. Kora este, amikor a nővérke a szobájába jött, feltűnően kerülte a tekintetét, sietős mozdulatokkal tette a dolgát. Nem akart beszélgetni.
– Szeretném végre megtudni mi az igazság. Mi van Ervinnel? Hogy van? – szögezte neki Kinga a kérdéseket.
– Én nem tudom – hazudta a nővérke.
– Ez nem igaz! Jogom van megtudni az igazságot. Nincs jól, ugye?
– Majd a doktor úr megmondja. Jön nem soká vizitre.
– Meghalt?!
A nővérke részvétteljes tekintetében benne volt a válasz.
Kinga a fizikoterápia és a gyógytorna kínjai után, megtanulta a kerekesszék használatát. Már nem volt szüksége segítségre, ha át akart ülni a székéből az ágyra. Lábait ugyan nem tudta használni, de kezei megtanulták a helyettesítést. Húzták minden erejükkel a testét, míg végül a megfelelő pozícióba került.
– Hála az erős fiatal szervezetének szépen javul, még két nap és hazamehet! Közölte vele a doki szeptember utolsó napján. – Gondolom, már elege van a társaságunkból – élcelődött a lánnyal.
– Hát nem nagyon szoktam ennyi időt tölteni sehol sem.
– Hoztam egy kis szint – dugta be Flóra az ajtórésen a színes őszirózsa csokrot. Tudta, hogy barátnőjének ez a kedvenc virágja ezért nem sokat habozott, amikor a buszmegállóban meglátta a vödörből áruló nénit. Kiválasztotta a legnagyobb csokrot, és sietős léptekkel ment a kórterembe.
– Éppen most közöltem a kisasszonnyal, hogy kezd elegünk lenni belőle, és hamarosan szedheti a sátorfáját.
– Ez nagyszerű – ugrott Flóra, Kinga nyakába.
– Na meg ne fojts, akkor biztos, itt tartanak még.
– További jó szórakozást a hölgyeknek – mondta a doki, és egy kacsintást küldött Flóra felé. A lány zavartan mosolygott, duzzadó szája szegletében gödröcskék keletkeztek. Még akkor is bambán vigyorgott, amikor a fehér köpenyes eltűnt az ajtó mögött.
– El ne olvadj!
– Éééén?- tért magához.
– Igen, Te. Teljesen bele vagy zúgva.
– Ne beszélj már butaságot, hiszen általános iskolás korom óta ismerem.
– Ja, bocsi nem tudtam, hogy az kizáró ok.
– Annyira jól áll neki a fehér köpeny. Neeem?
– Aha, ha gondolod, megkérdem, nem maradhatnál itt a helyemen. Biztosan ismer néhány természetes gyógymódot is.
– Jól van, gúnyolódj csak. Pedig le akartalak vinni a tópartra egy kicsit. És különben is amióta Attila elment Angliába azzal az édi kis titkárnőjével, nem is voltam senkivel.
– Ezt máig nem értem. Kívülállóként én úgy gondoltam, hogy jól megvagytok.
– Én a kapcsolaton belül is úgy gondoltam. De tévedtem… – merengett könnyes szemekkel Flóra maga elé.
– Na, nem ér szomorkodni. Menjünk le a partra, és fojtsuk pizzába a bánatunkat – mondta, miközben megbicsaklott a hangja. Tudta mit érez barátnője. Nála jobban talán senki nem tudta milyen elveszteni azt a férfit, aki a mindent jelentette.
A lenyugvó Nap utolsó sugarai még cirógatták testét. A sárga lomb reszketve hullajtotta leveleit. Kinga a vizet nézte, a folyó sodrását. Hirtelen emlékek sora tör rá: milyen volt, mikor testvérével versenyt futottak az iskolakapujáig, az utolsó fürdőzés Ervinnel… Mennyire szerette a férfit, és milyen sok szép emlék köti hozzá. A képek és az érzelmek kavarogtak benne. Olyan érzése lett, mintha a vízben lenne, körülötte deszkák, melyek segítségével kijuthatna a partra. A kérdés csak az, hogy melyikbe kapaszkodjon. Amelyik korhadt, nem jó, és Ervin is olyan. Egy elkorhadt fadarab. Messzebb kell úsznia, és keresni egy erősebbet, ami megtartja. Lezárult életének egy szakasza. Akármennyire is fáj, vége. Soha többé nem adja vissza neki senki, se a testét, se Ervint… a baleset után ebbe a testbe született újjá, és élete lassabb ütembe váltott.
Hirtelen a benne háborgó gondolatok kezdtek lenyugodni. A következő néhány percben hagyta, hogy bódító zsibbadással uralkodjon lényén. – Így is lehet – fogalmazódott meg benne, – sőt talán még történek velem jó dolgok, amelyekkel érdemes lesz élni.
Gondolkozott, hogy hogyan tovább. A munkahelyére visszamehet, a főnöke ezt már többször közölte. A legfontosabb: elfogadni, és beletörődni abba, hogy a kerekesszékével együtt kell élnie, de ez nem lehet akadálya annak, hogy teljes életet éljen. Lehunyt szemmel a napfénybe tartotta az arcát, mélyen beszívta a száradó avar illatát, érezte, ahogy birtokba veszi az a szép érzés, ami most született meg benne. Szíve minden dobbanásában érezte Ervint, a férfit, aki fizikailag már nem lehet többé vele, mégis ha messze is van tőle, de figyeli, óvja.
– A pizza sok kukoricával, gombával megérkezett – dugta orra elé barátnője az illatozó korongot.
– Flóra, áll még az ajánlatod? – szegezte a lánynak a kérdést.
– Ahan, persze. Milyen ajánlat?
Kinga testvéreként szerette ezt a lányt. Jókat derült laza természetén, de egyben csodálta is küzdeni akarását, ahogy kiállt a számára fontos dolgokért. Ilyen volt a barátság is. Akármikor készen volt a vigasztalásra, legyen hajnal vagy késő este. Igazi barát, ezt sokat bizonyította, az elmúlt öt év alatt.
– Keresünk egy olyan lakást, ami nekem is megfelel. Nem akarok lemenni falura a szüleimhez. Ott nem csak a kerekesszékemhez lennék láncolva, hanem a házhoz is.
Az első nap Kingának a munkahelyén nagyon gyorsan eltelt. Egy új filmet játszottak a moziban, és ezért kígyózó sor állt előtte csaknem egész nap, mégis mindenkire mosolygott. Nagyon jól érezte magát itt. Sok hónap eltelt már a balesete óta. Sikerült olyan lakást találni, amit ő is kényelmesen tudott használni. Eleinte furcsa volt, hogy a tizedik emelet jelenti neki és Flórának az otthont.
Elfogadta a kerekesszékes életét, mindamellett megnyugvással töltötte el az a tudat, hogy az előtte állók, nem látják, amiben ül. Két film között volt egy kis ideje, ilyenkor, olvasgatott, vagy csak kuporgott a vitrines ablak mögött, és figyelte az embereket. Még gyerekkorából megmaradt ez a különös szenvedélye. Kitalálta magában, kinek mi lehet a foglalkozása. Tudta, hogy ennek semmi értelme, hiszen sosem derül ki az igazság, mégis élvezte.
Kingának átlagosnak ígérkező napja volt, nem is sejtette, hogy aznap még az elmúlt hat hónap alatt végbemenő változásnál is nagyobb lép az életébe. Ebéd után a jegyeket rendezgette, – még van nyolc darab, tényleg akkora sikere van ennek a filmnek, mint ahogy várták. A plázában délutáni pangás volt. A pénztárral szembeni asztalnál egy öltönyös fiatalember. Az előbb észrevette, amikor odaült.
Érezte a fiú tekintetét, szinte égette. Nem akart felnézni de mégis kellett, a kíváncsiság leküzdhetetlen erővel tört rá. Az sem biztos, hogy engem figyel – villant át gondolatain. Cinkos és ragyogó pillantást vetett a férfira, megnyalta a szája szélét, mert annyira száraznak érezte, pedig alig néhány perce ivott ásványvizet. Egy félszeg mosollyal nyugtázta magában a tényt. Csakugyan engem nézett, de vajon mi lehet ebben a tekintetben, hogy a világ összeszűkül, és mégis kitárul tőle egyazon pillanatban?
Elmélkedéséből sms érkezésének csipogása rángatta ki. Táskáját az asztal szélére tette, és mélyen kotorászott benne. – Hol van? Hiszen ide tettem! Zavartan kezdte kirámolni az apró női kellékeit. Már majdnem maga elé pakolt mindent, amikor eszébe jutott, hogy az ölében van a készülék. A férfi az asztalnál eközben nem tudott betelni a fekete rövid ujjú ruha és a félhosszú vörös haj nyújtotta kontraszttal. – Uramisten, gondolta, Milyen gyönyörű egy lány!
– András, de rég láttalak cimbora, mesélj, mi van veled? – állt meg mellette gyerekkori barátja. Éppen jókor jött, mert már teljesen belefeledkezett a nő bámulásába.
– Szia, tényleg ezer éve találkoztunk – nyújtott kezet, és közben még mindig visszasandított a jegypénztár ablakára. Aztán véget ért a varázslat. A nő elfordult előle.
– Mi az, mit nézel annyira? – fordult Bence hátra.
– Semmit, semmit. – mondta András és saját magán is meglepődött, hogy mennyire zavarban jött.
– Jó ízlésed van. Tetszik neked, látom rajtad, ne is tagadd! Szép kis nőcske.
– Nem tagadom. De inkább beszéljünk másról.
András sosem volt az a típus, aki szerette másokkal megosztani a nőügyeit. Fiatalabb korában is mindig csak csendben hallgatta, ahogy a haverjai egymást túlszárnyalva mesélték egy éjszakás kalandjaikat.
– Rendben. Ha nem akarsz akkor… – és ekkor fel vette az asztal szélére tett moziműsort. Ezt a filmet már játsszák? Nincs kedved megnézni? Még van harminc perc a kezdésig. Addig dumálnánk egy kicsit.
András megkönnyebbült, hogy sikerült másfele terelnie Bencét. – Benne vagyok, de előtte igyunk meg egy korsó sört, mint a régi szép időkben.
– Igazad van pajtás. Megveszed a jegyeket, amíg én teszek egy kétbetűs kitérőt?
– Ahan.
A pénztárnál Andráson kívül nem állt senki. Most már közelebbről láthatta, milyen gyönyörű a nő. Mélyzöld a szeme, és szempillája olyan hatalmas, hogy majdnem a szemöldökéig ért, picike orra arányosan illett arcához. Olyan szép, hogy ilyen már nem is létezik… az öltözete pedig úgy simult testéhez, mintha ráfestették volna. Vállát a vitrin falának támasztotta, úgy figyelte a lányt. Nem akarta megzavarni a telefonálásban, az előadásig még úgyis volt egy csomó ideje.
– Jegypénztár, tessék – és közben bocsánatkérőn nézett a férfira. Nem, ma nem dolgozik. Átadhatok neki üzenetet? Természetesen megtudhatja a nevem. Bogyó Kinga, igen köszönöm a viszonthallásra. Miután letette a kagylót, Andráshoz fordult. – Szia, köszönöm a türelmed.
– Nincs mit, két jegyet szeretnék a következő vetítésre.
– Rendben, tessék, 2500 Ft lesz.
– 2500? Hogyhogy ilyen sok, hiszen általában 1800 Ft-ot szoktam fizetni két jegyért.
– Ebben az esetben azért kerül többe, mert premierfilmről van szó.
– Ennyi pénzt egyetlen film sem ér meg – mondta András, miközben átvette a jegyeket.
– Dehogynem, – vette a lapot Kinga, – én láttam vetítés előtt, akár a dupláját is megérné – mondta nevetve.
– Oké, ha te mondod, elhiszem, de van egy feltételem. Ma este eljössz velem vacsorázni és megvitatjuk ezt a kérdést.
A lány hangosan felkacagott, tetszett neki a srác nyílt vagánysága. Mivel egy percig sem vette komolyan, beleegyezően bólintott.
Kingának aznap még sok dolga volt. Késő délutánra el is feledkezett a meghívásról. Hazaérve fáradtan vette le kedvenc regényét a könyvespolcról. Ekkor megcsörrent a telefon. Ismerős volt a hang, bár hirtelen nem tudta hova tenni.
– Szia, megnéztem a filmet. Életemben nem láttam még ilyen rosszat. Tartozol nekem egy vacsorával. Nyolcra ott leszek érted. Rendben? Hol vegyelek fel?
Kinga megszólalni sem tudott a döbbenettől. Számára évszázadoknak tűnő másodpercek teltek el. Úgy érezte, nem ura akaratának és cselekedeteinek. Amikor valaki megszólalt az ő hangján. – A parkban… a háztömb előtt…
-Oké, ott leszek.
Kattanás. Kinga mondani akart még valamit, de a vonal túlsó végén a férfi már letette. A lány, teljes testében remegni kezdett. Nem tudott mozdulni, csak némán nézett maga elé. Könnyei lassan gördültek az ölében kagylót szorító kezeire.
Barátnője ekkor lépett be a szobába. Átkarolta a vállát.
– Mi baj? Mi történt? Mondd!
– Flóra! Én olyan szerencsétlen vagyok! Tettem valamit, amit nem kellett volna, – kezdte hüppögve. Elmesélte a történteket. Nem nézett fel, várta, hogy mit szól a barátnője, félt a megvetésétől, de az helyette gyengéden megsimogatta a fejét.
– Nincs semmi baj.- mondta Flóra miközben egy papír zsebkendővel szárazra törölte barátnője könnytől ázott arcát. Hidd el, hogy ha igazán komolyan érez irántad, nem fogja zavarni a széked.
– Nem tudom, mit tegyek. Lehet, az lesz a legjobb, ha nem megyek el a vacsorára. Nem tehetem meg vele, hogy kettétörjem az életét. – szipogta Kinga.
– Na ide figyelj! Joga van megtudni, és engedd, hogy ő döntse el, mit akar.
– De félek, nagyon félek.
– Nem kell. Nyugi minden rendben lesz.
Sokáig ültek ott némán.
A balesete óta nem érzett még így egyetlen férfi iránt sem. Annyira jól elvolt Flórával, hogy sose jutott még csak eszébe sem, hogy keresse mások társaságát. Egy üvegbura alatt érezte magát, ez az ember pedig kezdte megrepeszteni az elszigeteltségét, pedig még csak közelébe sem jött.
Kinga igyekezett nem tudomást venni a minduntalan rátörő ideges érzésről, ami olykor kegyetlenül összeszorította a gyomrát. Hiába volt még két szabad órája a randevú előtt, folyton azon zakatolt az agya: el fogok késni. Sietős mozdulatokkal tusolt a parfümözött tusfürdőben. Utána pedig a fél szekrényt kirámolta, mire megtalálta a tökéletes ruhát. A bokáig érő piros ruha enyhén kivágott nyaka egyáltalán nem volt hivalkodó. Halványan kisminkelte magát és frissen mosott, szárított haját lazán összegumizta. A megbeszélt időpont előtt félórával érkezett. Egyszerűen muszáj volt kijönnie a lakásból. Úgy érezte, megőrjíti barátnője folytonos csicsergése. Tisztában volt vele, hogy csupán féltésből teszi, amit mond, de akkor is túl sok volt. Szinte észre sem vette, hogyan került mellé András, félénken mosolygott az előtte álló kisportolt magas, férfira. Dús barna haja kicsit beleógott a szemébe, de az mégsem vesztett fényéből. A lány most is ugyanúgy érezte, mint a plázában: ez a szempár megbabonázza, úgy vonzza, mintha mágnes lenne.
– Szia, Gáspár András vagyok.
– Hello – nyújtotta a vissza a kezét. Én pedig Bogyó Kinga.
– Régóta vársz?
– Nem, most jöttem néhány perce – hazudta, miközben izzadt, remegő kezeivel nehezen tudott mit kezdeni.
– Akkor jó. Leülhetek? – és választ sem várva kezdte mesélni, hogy a városban mekkora dugó van és, hogy mennyire türelmetlenek az emberek. Mondatai közben néha megállt, köszörült egyet a torkán, fejét pedig mindig úgy fordította, hogy ne kelljen a lány arcába néznie. Ezután hirtelen csend lett, a ki nem mondott szavak fojtó szorítását mindketten érezték. Kinga egyre idegesebb lett, lassan kezdett benne tudatosulni, hogy rossz döntést hozott.
– Sajnálom, hogy így kellett megtudnod – suttogta könnytől fátyolos hangon. Nem lett volna szabad idejönnöm. Én meg akartam mondani, de…
András kissé oldalt fordult, most pillantott először a lányra. Megfogta a remegő kezét.
– Nem történt semmi, csak… kicsit váratlanul ért. Nem arról van szó, hogy többé nem akarlak látni. Csupán, kell egy kis idő, amíg átgondolom.
-Nincs semmi baj. Én vagyok a hibás. Szólnom kellett volna… Megértem, ha soha többé nem akarsz látni.
-Ne butáskodj. Mondom, csak egy kis időt kérek. Jelentkezem hamarosan. A férfi igyekezett megőrizni a nyugalmát, uralkodni a hangja remegésén, nem sok sikerrel. Most megyek, vigyázz magadra – közben felállt, homlokon puszilta a lányt. És mielőtt az, bármit is mondhatott volna, otthagyta a parkban.
András hatalmas zajra riadt, és rögtön felkelt az ágyból. Valaki az ablak előtt lévő kukán próbálgatta erejét. Torka kiszáradt, ezért úgy döntött, nem fekszik vissza. Álmosan lépett a hűtő elé. Kivette a narancslevet. Az üveg megadóan szusszant, amikor nyakáról letekerte a kupakot. Nagyokat kortyolt belőle, utána visszaballagott a szobába. Belehuppant a fotelbe. Keze automatikusan nyúlt a távirányítóért. Unottan kapcsolgatta a csatornákat. A tévében valamilyen vetélkedő volt. A két játékos feszült figyelemmel hallgatta a műsorvezetőt, és amikor az feltette a kérdést, lendületesen az előttük lévő gombra csaptak. András nem szerette az ilyen versengéseket. Az egész élete erről szólt. Egykedvűen kapcsolta át a másik csatornára. Azon egy sorozat több századik része lehetett. A tengerparton nők és férfiak napoztak, beszélgettek. A nők testét alig néhány centis ruhadarab fedte. A férfiak már-már természetellenesen izmos felsőtesttel rendelkeztek. Mindenki csoki barna, mosolygós, fiatal és szép volt. Váltott a kép. A csarnoknak is beillő szobát bárszekrénnyel és díszes bútorokkal rendezték be. Két nő egy soha véget nem érő szerelmi szálat bontogatott. Újabb csatorna, itt angolul mondtak híreket. Hatalmas viharokkal és tűzesetekkel tarkítva. A villogó színes képek most nem kötötték le. Elzárta a készüléket, és visszatette az asztalra a távkapcsolót.
Kinyitotta a délután kapott kis díszdobozt. A keskeny kis rudacskák szorosan egymás mellett feküdtek. Válogatás nélkül kivett egyet. A kellemes illatú szivar szinte ösztönözte, hogy meggyújtsa. Hátradőlt a fotelben, lábait keresztbe az asztalra tette, és óvatosan elkezdte szívni. Azt a maró érzést várta, amit az első cigarettánál érzett. Annyira megutálta, hogy többé sosem akart a haverokkal füstölni. De ez most egészen más; az íze pont olyan kellemes volt, mint az illata.
Gondolatai ismét visszatértek a délután történtekhez. Hidegzuhanyként érte, amikor meglátta Kingát a kerekesszékben. Nem igazán tudta, mint mondjon. Eloltotta a szivart, és visszament a hűtőhöz, most a dobozos sört vette ki. Idegesen járkált a konyhaasztal körül. Nyugtalanság volt benne. Kelepcében érezte magát. Nagyon tetszett neki a lány, de riasztotta az állapota. Akármennyire is szerette volna, képtelen volt szabadulni a lány arcától. Eddig még sosem érzett ilyet, szinte megbabonázta az a szempár. – Elég! Felejtsd el! Annyi lány van még a világon. – utasította rendre magát. Visszament a szobába, és magára rángatta a szabadidőruháját. Felhúzta futócipőjét, és mérgesen csapta be maga után az ajtót. Lábai egyre gyorsuló tempóba kezdtek. Mire a park közepére ért, már alig kapott levegőt. – Örült vagyok, bemelegítés nélkül nem szabad ennyit futni. – zihálta magában, miközben a padra rogyott. "Szeretlek Ádi" látta meg a fába vésett szívet felirattal. Ekkor ismét rátört az emlék. Ahogy emellett a pad mellett ült Kinga. Haja lófarokba volt gumizva, de néhány tincset leengedett. Egy piros ruha és fehér papucs volt rajta. – Csak a sors fintora lehet, hogy pont erre a padra ültem le.
Szinte erőltette az agyát, hogy az üzleti tárgyalásra koncentráljon. Mégis folyton azon kapta magát, hogy a nap folyamán többször ránéz a mobiljára, nem jött-e véletlen úgy üzenete, vagy hívása, hogy nem vette észre. Hasa korgással jelezte, ideje lenne enni. Órájára pillantva meglepődött, hiszen délután három volt. A kocsija a megszokott helyen parkolt. Így rutinos mozdulatokkal zárta az irodája ajtaját, míg másik kezével a kocsi riasztóját kapcsolta ki. Az ég ekkor hatalmasat dörrent, a langyos szél friss esőillatot hozott magával. András feje fölé tekintett, de bármennyire is tekergette nyakát, a közelben sehol sem látott mást, csak egy-két bárányfelhőt. Nem lesz ebből eső – gondolta, miközben egy újabb dörrenés figyelmeztette, jobb lesz sietni. A felhők egymásba kapaszkodva duzzadtak egyre nagyobbá és feketébbé. Az esőcseppek jól láthatóan egyenletesen, csendben kezdtek el esni. Az autó ablaktörlője az út porával maszatosan törölte a szélvédőről.
A zöld jelzésre várva a kesztyűtartóban matatott. Rockzenét keresett, az mindig ellazítja. Betette a lemezt a helyére, és feltekerte a hangerőt. Ujjaival ütemesen dobolt a kormányon. Várta, hogy az utolsó gyalogos is átmenjen a zebrán. Ekkor a sok ismeretlen arc közül kitűnt egy. – Kinga?! Vajon hova mehet ebben a zuhogó esőben? Háta mögött már dudáltak. Indulnia kellett. A legelső utcánál lefordul, és leparkol az autóval. Beszélni akart a lánnyal. Amennyire csak tudott, sietett vissza, oda a kereszteződéshez, hátha még ott találja. Kinga viszont már nem volt sehol. – Ilyen gyorsan nem tűnhet el! Kétségbeesetten kutatta szemével, de sehol nem látta. Talán jobb is így, legyintett lemondóan, és bement az előtte lévő étterembe… Az asztalon egy borítéknál kicsit nagyobb papírt talált.
"Kerekesszékes kézilabda csapat" Állt a tetején. András önkéntelenül olvasni kezdte. „Augusztus 17-én délután 5 órakor válogatott mérkőzés. Szeretettel várunk mindenkit”.
-Nagyon keményen készülnek a lányok. Mindennap edzenek. – szólalt meg mellette a férfihang.
-Igen? – nézett fel András.
-Az éttermünk szponzorálja őket. Azért is van itt annyi szórólap. – mutatott körbe a pincér. András ekkor vette csak észre, hogy tényleg minden asztalon ott van a papír. Sőt a bárpult mellett lévő falon is megtalálható egy kisebb plakát.
-És hol van az edzés?
-Itt a mellettünk lévő sportcsarnokban. Ott lesz a mérkőzés is, nem egészen három hét múlva. Ha van kedve, megnézheti őket. Húsz perc múlva kezdenek.
-Még gondolkodom rajta, de addig is szeretnék ebédelni.
-Ahogy gondolja uram. Azonnal hozom az étlapot.
Alig húsz perc múlva úgy elvonult a zivatar, mintha ott se lett volna. Az épületek tetőcserepeik, ablakaik nedvesen csillognak az újra tündöklő nap fényében. Az ázott fákról hullt még néhány esőcsepp. A fullasztó forróság helyett friss levegő töltötte be a várost. András határozott léptekkel indult az autójához. Már éppen el akarta fordítani a slusszkulcsot, amikor az órájára nézett. Most kezdődik az edzés… meg is nézhetném… hiszen úgyse sietek haza.
A nézőtér félig volt. András olyan széket keresett, ahol egyedül lehetett. Nem vágyott társaságra. Mielőtt bejött volna a sportcsarnokba, elhatározta, hogy nem marad sokáig. Még le sem ült a székre, mikor ismét meglátta az arcot. – Ilyen nincs! Ez már beteges, hogy mindenkiben Kingát látom.
– Maga is azt a kis vöröset nézi ugye? Nagyon sokat fejlődött a csapat mióta bevették.
– Ahan – motyogta András és csak oldalt sandított a kissé kövérkés, őszülő halántékú férfira, aki a meleg ellenére is fekete bőrkabátban volt. Kedves mosolya fölött kék szempár ült. Fogai között egy gyufaszálat tartott.
– Ha megnyerik a hétvégi meccset, már pedig miért ne nyernék, akkor sikerül nagy csapatokkal játszaniuk.
András nem igazán tudott mit szólni, gondolatai messze szálltak, tekintette szinte rászegeződött a pályán kerekező lányra, és valahol nagyon messziről hallotta a bőrkabátos hangját. Ahogy nézte a kerekes szék kerekének forgását, úgy formálódott benne az elhatározás: kell nekem ez a nő! Nem érdekel, hogy két lábon, vagy négy keréken, de oltár elé viszem.
Kinga a szokásosnál kicsit korábban ébredt. Álmosan nyújtózott egyet, és a már rutinossá váló mozdulatokkal igazította a kerekesszékét az ágyhoz. Egyedül volt. Flóra még nem ment haza az éjszakai műszakból. Kedvtelen és fáradt volt, de nem bírta csukva tartani a szemét. Folyton a férfi járt a fejében. Agya azt súgta, felejtse el, de szíve hevesen követelte a folytatást. Kócos fejjel készített egy kávét, és kiült az erkélyre. A tizedik emeletről messze el lehetett látni. Csendben, bámulta a Nap felkeltét, és utána a kék égen úszó bárányfelhőket. Olyan közeliek voltak, hogy csak a karját kellett volna értük nyújtania. Néhány percig eljátszott a gondolattal, milyen lenne rajtuk utazni. Hirtelen azon kapta magát, hogy fantáziál, és András ablaka előtt hasal egy felhőben. – Nevetséges vagyok, hiszen miért is kellene egy ilyen sármos férfinak egy mozgi csaj. Biztos minden ujjára százszor különbet kap.
Nyugtalan csend ült mindenen, hatalmas néma ijesztő némaság. Kingát a sírás fojtogatta. Ismét kilátástalannak tűnt minden. Az óra ütemes ketyegése is leginkább dobhoz volt hasonlítható. Egyre idegesítőbben mérte a másodperceket. A telefon ébresztője csörgött, ideje készülődnie.
Bevitte a csészét a konyhaasztalra, utána pedig begurult a fürdőszobába. Áthúzta magát a tusoló székbe, és becsukta a kabin ajtaját. A csapot teljesem kinyitotta, és testét az elviselhetőség határáig forró vízzel bombázta. Bőre egészen kipirult, könnyei a vízcseppekkel vegyülve hullottak a burkolatra. Mikor úgy érezte, kissé megnyugodott, elzárta a csapot, komótosan megtörölközött. Megszárította a haját, és visszament a szobába. Az asztalon már türelmetlenül pittyegett a telefonja. Egy nem fogadott hívás és egy sms volt Andrástól. Néhány percig úgy gondolta, olvasás nélkül törli az üzenetet, de kíváncsisága erősebb volt nála. "Kedves, beszélnünk kell. Megvárlak munka után. Puszi, András".
Kinga észre sem vette máris írta vissza: Rendben. Ujjai önálló életre keltek. Tudta, innen már nincs visszaút. Még egyszer találkoznia kell a férfival… amit a szíve legmélyén csöppet sem bánt. Túrni kezdte az ágyszélére dobált tiszta ruhákat. Kihalászta kedvenc kék ruháját. Megkereste az mp3-as lejátszót. Fülébe dugta a fülhallgatót, és dudorászva vasalni kezdett, később pedig vidáman munkába indult. – Szép ez a város – gondolta magában, miközben elgurult a színes kirakatok előtt. A mélabús hangulat a semmibe veszett, most minden varázslatosan derűsnek tűnt.
– Szia! – köszöntötte a fiút, amikor odaért. – Ne haragudj, egy kicsit tovább tartott ma a munkám, ugyanis a kolléganőm szabadságon volt két hétig. Ma jött vissza, és élménybeszámolót tartott.
– Szia, Kinga! Nincs semmi gond, én is éppen most érkeztem.
– Hová menjünk?
– Neked van ötleted? – kérdezett vissza mosolyogva Kinga.
– Úgy gondoltam, ha van kedved, akkor átmehetünk ide a másik utcában lévő kerthelyiségbe, nemrég nyílt. Állítólag nagyon jó. Menjünk esetleg oda?
– Benne vagyok – válaszolta rá Kinga, és lendületesen elkezdte hajtani a kerekesszékét.
Amikor elfoglalták a helyüket, mindketten az étlapba mélyedtek.
– Sikerült választani? – kérdezte az asztal szélénél álló pincér.
– Én, rántott gombát szeretnék rizzsel.
– Én pedig vadas pörköltet.
– Néhány perc és hozom.
Ismét kettesben maradtak. András izgatottan köszörülte a torkát. Olyan érzése volt, mintha a hangszálai cserben akarnák hagyni.
– A múltkori találkozásunk után nagyon sokat gondolkoztam – kezdte alig halhatóan. Minden okod meglett volna rá, hogy ne állj velem szóba. Rondán viselkedtem.
– Nos, én is sokat gondolkoztam. Az igazat megvallva tényleg nem akartam veled többé találkozni, de nem miattad. Azt hiszem, talán az lenne mindkettőnknek a könnyebb, ha… – mély levegőt vett, és nagyokat nyelt, hogy a torkában keletkezett gombócokat lenyelje. Tudta mit akar mondani, de azt nem, hogy az a helyes. Egyre jobban tetszett neki a férfi.
– A rántott gomba a hölgynek…- zökkentette ki a hang, a merengéséből.
– Nem szeretem a könnyű dolgokat – mondta András mikor ismét kettesben maradtak.
– De nem vagyok egy egyszerű eset…
– Az egyszerű eseteket sem szeretem. Különben most te le akarsz magadról beszélni? Közölte azzal a mély és annyira kellemes férfias hangjával
– Komolyan beszélek, tényleg nem tudod, mit vállalsz, ha velem kezdesz.
– Figyelj, szeretem én eldönteni, hogy mi az, amit elbírok. Természetesen, ha nem akarsz velem többé találkozni, megértem, és ha nehezen is, de elfogadom. – Tekintete mélyén a lány szemébe fúródott. A mély zöld szempárban úgy úszkált, mint hal a vízben.
– Együnk, mert kihűl az étel, és ha csak fele olyan jó, mint amilyen guszta, akkor is kár lenne érte.- tért ki a téma folytatása elől Kinga. Zavartan pislogott, keze kissé remegett. Tudta, kell még egy pici idő, mire megszokja ezt a nézést, de a bizsergést, ami szíve körül jelentkezett, akkor sem tudta mire vélni. Eddig mindig ura volt minden helyzetnek. Gimis korában mennyi kosarat adott, a barátnői már azzal heccelték, hogy vénkisasszony lesz, ha minden srácot dob. De most miért nem tud határozott lenni? Mi lehet ebben a férfiban, ami ennyire rabul ejti?
– Hogy ízlik? – kérdezte egy kis idő eltelte után András, beszélgetést kezdeményezve.
– Finom. Szeretem a gombát. És a tied milyen?
Nem volt kínos az a csend, amiben eddig ültek. Kifejezetten jólesett hallgatni. Vele még ez is jó – mosolygott magában a lány. Az asztaluktól néhány lépésre halk zene szólt. Régi slágereket játszottak. Volt köztük ismert, ilyenkor egymást túlszárnyalva mesélték a hozzá kapcsolódó történeteket. Az este nagyon kellemesen telt, kicsit hülyéskedtek, de beszéltek komoly dolgokról is. Tíz óra körül indultak haza. Kinga lakása alig öt perc sétára volt. A tömb előtt majd egy óra alatt sikerült elbúcsúzniuk egymástól. A lány már épp be akarta csukni az ajtót, mikor András közelebb lépett.
– Gyönyörű vagy, tetszel nekem!
A férfi nem akarta kimondani azonban mégis megtette. Magának sem tudta megmagyarázni miért, igaz, hogy már több milliószor megfogalmazta magában ezt a mondatot, de hangosan még otthon se merte kimondani.
– Tessék? – suttogta a lány.
– Jól hallottad. Tetszel nekem és… ekkor Flóra, érdeklődő hangon kérdezte a hálószobájából. – Kingus, te vagy az? Minden rendben? Ne segítsek?
– Igen, minden oké. Kösz, boldogulok egyedül is – válaszolta, és közben alig hallhatóan suttogta Andrásnak. – Bocs, mennem kell.
Alig néhány perc alvás után Kinga felriadt. Kezével kitapogatta a mobiltelefonját, hogy megnézhesse rajta, mennyi a pontos idő. Nem telt még el egy óra a randi óta, mégis örökkévalóságnak tűnt minden pillanat. Most már nincs múlt, se jelen, se jövő. Az álom és a valóság is egybemosódik. Hiszen minden kezdet és vég a férfiról szól.
Lecsukta a szemét, és megpróbált visszaaludni. Ekkor pittyegett a telefonja. „Te se tudsz aludni? Akkor az álomőrző manóim még nem értek oda. Ezután minden éjjel ők fognak vigyázni rád, amíg nem vagyok melletted.” Kinga boldogan, és szerelmesen aludt el.
Ma két hete, hogy járunk Andrással. – dicsekedett Kinga barátnőjének ebéd közben. Azt ígérte, lesz egy különleges meglepetése este.
– Na, máris gyűrűt akar húzni? Nem lesz az még korai?
– Ne marháskodj már! Biztos talált egy új éttermet.
– Na ja, kell a romantika a nagy pillanathoz. Te is hallod?
– Mit?
– Nem hallod? – nézett értetlenül Kingára Flóra.
– Nem, mit kellene? A szomszéd porszívózik megint? De az nagyobb robajjal van
– Nem, ez egészen más. Ezek harangok… valahonnan innen a közelből jönnek – forgatta körbe a fejét Flóra, mint aki keresi, merről is jöhet.
– Fogalmam sincs, milyen harangokról beszélsz. Most már kezdte bosszantani barátnője viselkedése.
– Tudom már mik ezek! Esküvői harangok.
Kinga szinte nem is gondolkozott. Egy hirtelen mozdulattal felvette a székről a kis párnát, és a nevetéstől fuldokló Flórához dobta.
– Egy rossz hírrel kell kezdenem. Ezt eddig én se tudtam. Ma három órakor közölte velem a főnököm. Nem akartam telefonon, inkább személyesen.
– Na, mi az? Ne csigázz már.
– Emlékszel arra a német cégre, akik Magyarországon szeretnének több üzletet nyitni? Valamelyik este meséltem róluk.
– Igen.
– A mi irodánk nyerte meg a pályázatot.
– De hiszen ez csodás!
– Igen, nagy lehetőség. Az egyik kollégámmal kettesben kell minden intéznünk.
– Ha nem nőnemű az illető, akkor nem tudom, mi benne a rossz. Illetve neked akkor sem az – mondta Kinga miközben nagyot kacsintott. Szerette volna megpuszilni a férfit, de messze volt az arca. Ezért erősen megmarkolta az ingét, és úgy húzta magához. András értette, ezért nem nagyon ellenkezett. Lágyan megcsókolta, és elé térdelt. Fejét ölébe hajtotta, és ölelő karja körülfonta a nő derekát.
– Mi baj?
– El kell mennem Németországba. Miért most, amikor megtaláltalak? Vissza akartam utasítani, de a főnököm azt mondta, ha tényleg megteszem, többé be se tegyem a lábam az irodába, és elintézi, hogy máshol se tudjak elhelyezkedni…
– Ez nagyszerű lehetőség, nem szabad kihagynod!
– Én nem akarom, én veled akarok lenni… Szeretném látni, ahogy megnyeritek a meccset.
– Tudom drágaságom, hidd el, én is. – közben sóhajtott egyet. Azonban néha, muszáj olyat is tennünk, amit nem, vagy csak kevésbé akarunk. Nehezen is, de kibírjuk azt az időt… Én itt leszek mindig, de ilyen lehetőséged lehet, többé sose lesz.
– Te annyira szeretni való vagy! Tudod, hogy imádlak? Meg kell tennem azt a lépést a cégem érdekben… – Könny fakadt a szeméből, a kényszeredett beleegyezés jelképe.
Későre járt. A csillagok fénye beosont a függöny rései között. Nem gyújtottak villanyt. Jó volt így egymás mellett lenni. Nem látni, csak érezni a másik közelségét.
– Van egy merész tervem – törte meg a csendet András. – Mi lenne, ha néhány napot együtt töltenénk egy hangulatos kis panzióban? Mielőtt rávágnád, hogy… Megnyugtatlak, érdeklődtem és teljesen akadálymentes az épület. Tehát ez nem lehet kifogás. Lécci mondj igen, kérlek, lécci, lécci – és közben a lány fehér ujjacskáit apró puszikkal halmozta el.
– Jól van, ha ennyire akarod. – mondta Kinga megadóan. Kicsit félt az utazástól, hiszen még sosem volt a férfival úgy, hogy annak segítenie kelljen. – Mikor indulunk?
– Hát az az igazság, hogy holnap reggel.
– Reggeeeel???
– Igen, már mindent elintéztem.
– Te bolond! Mi van akkor, ha nemet mondok?
– Olyat sosem tennél, képtelen lennél nekem ellenállni – és most, már ahol csak érte, ott csókolta. – Szeretlek! – mondta, és közben szorosan átölelte a lány vállát.
Kinga a csomagolás végénél tartott, amikor András az Opellel megállt a háztömb előtt.
– A taxi előállt hölgyem – szólt fel a kaputelefonon.
– Máris? Kicsit korán jöttél, még nem vagyok kész.
– Akkor úgy viszlek, ahogy vagy.
– Ez könnyelmű kijelentés. Még nem is fésülködtem – kuncogta a lány.
– Annál jobb, legalább…
– Ki ne mondd – vágott közbe a lány. Különben nem megyek sehova.
– Értettem, kisasszony. Csendben maradok.
– Aaaandrás.
– Igen, mondd.
– Mi lenne, ha nem lifttel jönnél? Annyi idő elég lenne, hogy emberi külsőt varázsoljak magamra.
– Hoooogy?
– Vicceltem – kacagta a lány. De tényleg várj még picit lent.
Kicsit később András levegőért kapkodva nyomta a csengőt.
– Mi történt veled? – rémült meg Kinga, amikor kinyitotta az ajtó elé roskadt a férfi.
– Azt hiszem… nem… vagyok valami jó formában.
– Te örült. Tényleg gyalog jöttél fel?
– Ahan. Számomra parancs, amit az én szerelmem kér.
– Bolond. Mi lesz a kirándulással, ha elpatkolsz szívrohamban? – kérdezte és közben az előtte térdeplő férfi izzadt homlokából kisimította a hajtincseket.
Andrásnak némi fejtörést okozott, hogyan is tegye bele a kerekesszéket a csomagtartóba, de végül megoldotta. Az oda vezető utat viccelődéssel töltötték, azonban Kingában ott rejlett a feszültség. A szállás tényleg az összes igényének megfelelt. A villanykapcsolók is neki használható magasságban voltak. A fürdőszobában is mindent el tudott egyedül intézni. Andrásnak semmiben sem kellett segítenie. Amikor végzett a tusolással, visszament a szobába. A férfi az ágyon feküdt, egyik kezében a tévé távirányítója, a másik pedig a feje alatt. A lány tőle néhány lépéssel figyelte, ahogy alig észrevehetően ki és belélegzi a levegőt. Közelebb akart menni, hogy jobban lássa, ezért centiméterről centiméterre haladt, vigyázva, hogy semmi zajt ne keltsen. A cél előtt azonban véletlenül nekiment az ágy mellé rakott műanyag ásványvizes üvegnek.
– Elbóbiskoltam, azt hiszem – nyitotta ki a szemét András a pukkanásra.
– Nem csoda, fárasztó napunk volt – mosolyodott rá Kinga. András szíve hevesebben kezdett dobogni ettől. Egyre jobban tetszett neki a lány. Szép, okos, komoly, más, mint azok a nők, akikkel eddig dolga volt.
Felállt, odalépett a lányhoz. Először gyengéd, majd egyre forróbb csókkal bitorolta annak száját. A lány igyekezett szabadulni, és eltolta magától a férfit.
-Kicsim, mi a baj? Nem akarod? – a hangjából áradó szeretetet és aggódást lehetett felfedezni.
-De akarom! Rettenetesen félek, de akarom. – és a könnyei csendben folytak le az arcán.
-Félsz? Mitől, kicsim?
-Attól, hogy… – és a könnyei most még jobban potyogtak – mi lesz, ha nem lesz jó, ha nem tudom azt adni, amit egy nő…
-Én kis csacsim! Ne gondolj ilyenekre. Ha nem sikerül most, akkor következőleg. Rengeteg időnk van.
– Az orvos szerint, nem valószínű, hogy valaha is tudok majd járni.
– Ez most, hogy jutott az eszedbe? Hiszen már megbeszéltük.
– Tudom, de nem szeretném, ha…
– Szeretlek – húzta magához András és sok apró puszival, halmozta el. Úgy látom, be kell tapasztanom a szád, mert butaságot beszélsz – mondta, és lágyan megcsókolta a lányt.
– Ügyelek rád, óvatos leszek, ígérem, – súgta, és végigsimította a lány arcát. – Gyere, hallod? Ölébe vette, lefektette az ágyra, és gondosan megigazított lábait. Kinga érezte a férfi csókjait a száján, mellén, hasán, hallotta egyre fokozódó, ziháló lélegzetét, elhaló hangját. Most már nem félt. Elengedte magát az érzésnek, ami teljesen megszédítette, és hagyta, hogy megtörténjen, ami két szerelmes között megtörténhet.
Kiszáradt a szája, elhalványult előtte minden, szíve a füleiben dobogott. Azt szerette volna, ha ez a pillanat örökké tart. Végtelen boldogság járta át. András gyengéd, de mégis erős ölelésében aludt el. Rég volt ilyen biztonságban. Az az idő, amikor Ervinnel volt, tovaszállt a semmibe ugyanúgy, ahogy a kerekesszéke is. Ha csak néhány óráig is, de végre sikerült elfejtenie.
Egy kavicsos utacska vezette a kanyargós kissé meredek domboldalra, akármerre nézett, Ervin csak gyalogosokat látott. A sok ismeretlen arc között egyszer csak megpillantotta Razilt. A lány nem szólt semmit, fejével intett a férfinak, kövese. Az út végében állt a háza, amelyet gyönyörű park vett körül. Az előbb látottak meg sem közelítették ezt. Itt a fehértől a feketéig minden színárnyalat megtalálható volt. A férfi most kezdte igazán sajnálta, hogy mindez csak mű. A házba belépve egy világos szobába jutottak.
– Ez lesz a Te szobád.
Ervin mire megszólalt volna, már egyedül maradt.
A szoba furcsán volt berendezve. Az ajtóval szemben egy hatalmas tölgyágy volt. A falak mentén, a padlótól a mennyezetig tükrök álltak. A plafonra szerelt hangfalakból megszólalt a hangjáték. Ervin hátán végigszaladt a borzongás, ahogy nézte a tükröt, és az átváltott élőképpé. Látta, ahogy a lány éli mindennapjait és boldog. Hirtelen eszébe jutott, hogy milyen volt Kingával.
– Hiányzik, ugye?
– Igen. – fordult a hang irányába Ervin. – Rossz látni, hogy mással boldog. Annyira szeretnék vele lenni – mondta, és könnyei lassan végiggördültek az arcán.
– Igazán? – kérdezte a lány, és odalépett a fiú mellé.
– Igen. Soha nem hittem, hogy lehet valakit ennyire szeretni.
– De amikor megtörtént a baleset, csak magaddal törődtél – ült le Ervinhez a padra, és simogatni kezdte a mellkasát.
– Önző voltam. – tolta el a férfi a lány kezét, és lassan feltápászkodott. Most már tudom, rosszul döntöttem. Bármit megtennék, hogy Kinga mellett lehessek. Tisztában vagyok vele, hogy olyan betegen, ahogy baleset után voltam, képtelenség lenne, hogy férfiként szeressen. De akkor is szeretnék valahogy a közelében lenni. Bármit megtennék érte!
A lány egy kis ideig némán figyelte. Érezte, ahogy a férfiben megváltoznak az érzések. Az elszántság hatalmas kősziklává nő ki benne.
– Rendben, ha ennyire szeretnél vele lenni, segítek.
– Hogyan? – döbbent meg a férfi.
– Nem mondtam eddig, mert azt gondoltam, jól fogod itt érezni magad. Látom tévedtem, az ilyen esetekre van egy próbánk. Ha teljesíted azt a feladatot, amit a Csillag Tanács kimér rád, visszamehetsz a Földre.
– Várj! Nem értem. Próba? Feladat? Miről beszélsz?
– Ez nem börtön. Senkit nem tartunk itt erőszakkal. Csupán egy próbát kell tenned, hogy lássuk, tényleg őszintén gondolod a visszatérést. Azt, hogy mit kell csinálnod, a Csillag tanács dönti el.
– Értem! Most már csak azt magyarázd el, hogy mi is a Csillag tanács?
– Három olyan csillaglény, aki jól ismer. Ott voltak melletted a földi életed során. Többet nem mondhatok. Sarkon fordult, és ismét magára hagyta a férfit.
Ervin, úgy érezte, megint mások döntenek helyette. Nem tudta, mit tegyen. Ujjaival idegesen dobolt a szék háttámláján. A tükör, ami eddig Kingát mutatta ismét tükör volt. Odalépett elé, és mustráló tekintettel kezdte szemlélni testét. Döbbenten vette észre a változást. Az arc nem is hasonlított régi önmagára, olyan, mintha egy idegen üveges szempár tekintene vissza rá, a szürkés beesett arca szinte ijesztette.
Észre sem vette, mikor jött vissza a Razil. Az némán melléállt. Ervin a lány hasába fúrta sírástól nedves arcát. Mélyeket szívott abból a bódító illatból, ami egyetlen parfümhöz sem hasonlított. Ez a pillanat nem tartott sokáig, mégis csodás melegség járja át tőle minden porcikáját. Tisztában volt vele, hogy nincsenek olyan eszközök, amik ezt újból visszaadják majd neki, ezért lassan kezdett azon tűnődni, talán mégis jobb lenne itt. Soha nem volt még ennyire bizonytalan. Szeretett volna Kingával lenni, de Razil mellett is nagyon jól érezte magát. Felemelte fejét, egy-két könnycsepp ott marad a lány fehér ruháján. Ennek örült, mert ki tudja, mi következik ezután, ő elmegy innen, és soha többé nem látja ezt a nőt, de az a kis folt ott marad még néhány percig. A lány kézen fogva átvezette a másik szobába. – Feküdj le és lazíts – utasította.
– De előbb szeretném tudni, mi lett a döntés.
– Visszametsz a Földre, azonban előtte ki kell állnod az önzetlenségi próbát.
– Ez nem lesz nehéz. Én soha életemben nem voltam önző – Ervin kijelentésében volt egy nagy adag sértettség is.
– Az majd kiderül. Nos, nekünk nincs jogunk az időbe visszamenni, és ott bármit is megváltoztatni. Ezért ezt a szobát olyanná alakítottuk ki, hogy itt újra átélheted az életed egy bizonyos részét. Lehetőséged lesz másképp dönteni, mint akkor. Természetesen az egész annyira élethű lesz, hogy nem fogod még csak sejteni sem, hogy ezt már egyszer átélted. Ervin lehunyta a szemeit, és megpróbálta kirekeszteni magát abból a térből, ahol volt. Befele figyelt. Az egyenletes lélegzésére, ahogy lelassul a szívverése… észre sem vette, hogy a lány egy üvegcséből aranyozott port hint rá.
Ervin úgy ébredt, mint aki nem is aludt. Minden tagja sajgott. Eddig még sosem érzett ilyet. Akkor, sem amikor a haverokkal kicsit jobban kirúgtak a hámból. Kiment a hűtőhöz. Kinyitotta az ajtaját, egy darabig ott állt előtte, hosszasan szemlélte annak tartalmát, testének jól esett a hűvös levegő. Megfogott egy dobozt, a benne lévő sült hús még előtte való napról maradt, beleharapott, és rájött, inkább éhes. Kenyér nélkül, mohón falta. Amikor elfogyott, újabb falatokért kutatott. Szomorúan vette tudomásul, hogy egy agyonszáradt sajton kívül csak innivaló van a polcokon. Kivette a kristályvizet.
A hideg folyadékból egy-két csepp a szája széléről a meztelen mellkasára csöppent, és azon végiggurulva a pizsamanadrágján landolt. Amikor kiitta az utolsó kortyig, a dobozt beledobta a kukába. Egy ideig ott állt a konyha közepén, és hasát körkörös mozdulatokkal karistolta ujjaival. Megint eltelt egy kis idő, mire rászánta magát, és leült a székre. Arcát tenyereibe temetve gondolkozott. Életének eddigi legnehezebb szakaszához ért. Már négy hónapja dolgozott a per előkészítésén. Nem kevés energiát és túlórát fektetett bele. Ha ezt a munkát elvégzi, sikerül olyan ügyet kapnia, ami gyökeresen megváltoztatja életét, és saját ügyvédi irodát nyithatna. Attól a pillanattól kezdve visszafizethetné az összes tartozását, ezáltal megszűnne a jelzálog a házán. Utána már csak azokat az ügyeket kellene elvállalnia, amik neki is tetszenek… Ez a félig álom félig valóság közelsége szinte megrészegítette. Olyan boldogan írta volna alá a szerződést, ha nem lett volna folyton előtte gyerekkori barátja kérlelő arca.
Tegnap délután a munkából indult haza, amikor türelmetlen kopogást hallott az iroda ajtaján. A nő rettenetesen kimerült, és ideges volt. Szavaiból csak annyit tudott kivenni, hogy azonnal menjen a be a férjéhez, aki előzetes letartóztatásban van. Ervin igyekezett elmagyarázni neki, hogy most nem ér rá, mert éppen egy nagy per előkészítésével megy el minden perce. A nő ettől függetlenül kérte, sőt a végén már követelte, segítsen.
Ervin ekkor arra az elhatározásra jutott magában, hogy odamegy. Meghallgatja az esetet, és utána az egyik kollégájának átpasszolja az ügyet.
A döbbenet akkor érte, amikor a beszélő szobában elé vezeték a férfit. Csaba, a gyerekkori jó barát, aki két éve az ország másik felébe költözött, most ott áll tőle egy lépésre. Némán figyelte, nehezére esett megszólalni.
– Miért kerültél ide? – kérdezte egyszer csak Ervin.
– Ez egy hosszú történet.
– Nem baj, én ráérek. Vagy Te talán nem?
– Szerinted úgy nézek ki? – nevetett fel. Inkább erőltetett kacagás volt ez, mint felszabadult, és könnyed.
– Hát…- kezdett bele szaggatottan. – Három nappal ezelőtt megszületett a kisfiam. Elmentünk a haverokkal megünnepelni. Én alig ittam, hiszen a szagát is alig bírom, de az mégis csak ciki, ha ott ülök egy narancsdzsuzzal a kezemben. Hajnalig legurítottam három deci bort, gondoltam, ez nem ok arra, hogy a kocsit otthagyjam, és taxival menjek.
– Ilyenkor nincs senki az utcán, menj nyugodtan – biztattak a többiek. Igaz, némelyikük már alig bírt a lábán megállni. Elindultam. A mellékutcát választottam a főút helyett, biztos, ami biztos alapon. Sötét volt, az alig egy órája tomboló vihar kétségtelenül megszaggatta a vezetékeket, gondoltam, amikor az ülésen elkezdett pittyegni a telefonom. "A fiad egy zabagép. Ha így halad, nem fogom tejjel győzni. Vennünk kell egy tehenet." Állt az sms-ben. Ekkor koppanást halottam a motorháztető felől. Felnéztem, egy fájdalomtól eltorzult arcot láttam. Amilyen gyorsan csak tudtam, kiugrottam a kocsimból. A reflektor fényében láttam, hogy mozog. Talán még nyöszörgött is. – Nem halt meg! Villant át a gondolataimon. Megijedtem. Visszaültem az autóba, és tövig nyomva a gázpedált, eljöttem. A következő kereszteződésnél már láttam a visszapillantó tükörben a rendőrségi autó kék jelzését. Rágyorsítottam. Ők is. Tudtam, jobb lesz, ha megállok. Ráborultam a kormányra, és zokogva mondtam – Még élt. Nem halt meg!
– Kicsoda? – nézett rám értetlenül a rendőr.
– A férfi. Én nem akartam. Annyira hirtelen történt az egész. Értse meg, nem szándékosan elütöttem el
– Na szálljon ki, és mondja el, mi történt. – utasított. – Hozd a szondát! – szólt oda a társának. – Azért állítottuk meg, mert túl gyorsan hajtott. Azután behoztak. A fiam és a feleségem mellett lenne a helyem. Nem itt. Segíts. Vigyél ki.
Ervint nézett maga elé ismét eszébe jutott, hogy ez az ember, akit barátnak hitt, milyen alattomos módon szerette el az a lányt, akit ő akart randevúra hívni. Újból elöntötte a düh. Elővette a noteszát, hogy az egyik kollégája telefonszámát megadja. Igyekezett gondolatait összeszedni, mert a valóságra kellett koncentrálnia.
– Kérlek, segíts.
Ervin tanácstalan lett, váratlan volt az egész helyzet. Nem tudta, mit is kellene mondania vagy tennie. – Rendben – hazudta, hogy időt nyerhessen.
Visszaemlékezéséből gyerekzsivaj rázta fel. Odasétált az ablakhoz. A játszótéren nyolc- tíz egyforma korú kis srác rugdosta a labdát. Önfeledt játékukra semmi sem vethetett árnyékot. Az sem zavarta őket, hogy a kora reggeli levegő csípős. – Milyen ember lesz abból, aki csonka családban, az apja hiányában nő fel? Tud igazi gyerekkort élni? Ö is így kacag, vagy az űr mély lelki sebként marad benne? Ha a többiek kérdik – a Te apukád, hol van? Vajon meg meri mondani az igazat: börtönben.
Ha elvállalja, akkor talán sikerül elérnie azt, hogy a gyereknek ne kelljen nélkülöznie az édesapai gondoskodást. Elővette a diplomatáskáját, gondosan összeszedte a nagy perhez szükséges papírjait, és bevitte az ügyvédi irodába. Tudta, nem kell sokat kérnie egyik kollégáját sem, hogy vegyék át tőle a pert. Arról, hogy miből fogja majd az életét rendezni, fogalma sem volt, de az most nem is számított, hiszen egy barátnak szüksége volt az ő tudására. A múlt már nincs, de a jövő lesz, és nem mindegy, hogy milyen. Ha az kell hozzá, hogy lemondjon a karrierről, és mindarról, ami egy sikeres ügyvédnek kijár, akkor megteszi, egy barátért, egy boldog családért.
Kinga az ágyon feküdt. Fejét oldalra fordítva belátott a fürdőszobába. A zuhanyzókabin gőztől párás üvegén keresztül is jól kivehető volt a férfi alakja. Tetszett az elé táruló látvány, de az még jobban, amikor meghallotta a férfi dudorászását. – Ez a kedvenc számom – mosolygott magában. Egyre biztosabb lett abban, hogy a férfi nélkül nem tud élni, szüksége van rá. A vele való találkozásokból nyert kellő energiát ahhoz, hogy elviselje önmagát. Mellette ismét meglátta a megvalósulás és érvényesülés útját, a barna szemeiben, a kézmozdulataiban, a mosolyában, szabályos mozgásában egy olyan férfit fedezett fel, aki mások előtt láthatatlan. Ekkor a zuhanykabin ajtaja kinyílt.
András a világ legtermészetesebb mozdulatával lépett a törölközőtartóhoz. Miután arcát beledörzsölte, dereka köré tekerte az anyagot. Vizes lábnyomokat hagyva a padlón megállt egészen közel az ágy mellett. Haja arcába lógott, barna szemeivel szinte felfalta a lányt. – Jó reggelt – szólalt meg kissé még álomtól rekedtes hangon.
Kinga a paplant felhúzta egészen az álláig, és huncut mosollyal az ajkán, válaszolta – Neked is drágaságom. András lehajolt, lágyan megcsókolta. Amikor a harmatcseppes bőr odaért Kinga arcához, egy belső erő kényszerítette, hogy az illatát mélyen magába szívja. Ekkor ismét elindultak a nemek közti hullámok. A szálak egymásba karolva újból birtokolni akarták a testet.
A gyertyafényes vacsora után beültek egy moziba. Későre járt, de mégsem voltak álmosak, valahol lelkük legmélyén mind a ketten attól féltek, ha elalszanak, nem marad elég idejük egymásra. Alig volt még egy napjuk a hétvégéből. Utána haza kell menni. Útjuk-életük szétválik. Andrást egy féléves munkaút várta Németországban. Kingát pedig a munka és a kézilabdaedzések, meccsek.
-Van egy ötletem, – mondta a férfi, miközben lekucorgott Kinga elé. – Menjünk el sétálni.
– Most? Lepődött meg a lány.
– Igen! Tudod, imádok ilyenkor mászkálni. Nincs az a nyüzsi, mint nappal és szinte az egész város alszik. Kivéve, ha egy macska átszalad az úton, vagy a kutya vakkant. Ezeket leszámítva minden kihalt és csendes. Szeretném, ha megismernéd Te is, hogy milyen leírhatatlan érzés tudja ilyenkor magával ragadni az embert.
Egy ideig András ott sétált a kerekesszék mellett. Kinga egyik kezével fogta a férfi kezét, a másikkal pedig hajtotta a székét. Budapest – München 684 kilométer. Zakatolt mindkettőjük gondolatai között. – Majd gyakran felhívlak! – szólalt meg András. Gyorsan el fog telni az a néhány hónap. Kinga mosolyt erőltetett az arcára, és azon tűnődött, vajon ezzel kit akar becsapni. – Hat hónap igenis sok! Legszívesebben ordította volna, de inkább beleharapott a szája szélébe, hogy véletlenül se tudja hangosan kimondani. Már most úgy érezte, mintha egy csodaszép álom után ébredne. – Annyira szép így minden, miért kell, hogy vége legyen? – nézett könnyes szemekkel a férfira.
– Kicsim, semminek sem lesz vége, hiszen még csak most kezdődik. Nem mondhatom vissza ezt az utat, de ígérem, amilyen gyakran lehet, jövök, telefonálok. – Ekkor két kezével szorosan magához húzta a lányt. – Na, ne sírj! Nem szabad. Nemsokára újra együtt leszünk. Hallod? Ígérem! Forrón, szenvedélyesen megcsókolta.
Ervin nagyon álmosan, nehezen tért magához. Furcsa bizsergés járta át újra és újra. Fülében visszhangzott egy hangfoszlány „a próbát teljesítetted!” Tudata még nem volt teljesen tiszta, ezért nem volt biztos benne, hogy az egész álom vagy valóság. A hang egyre hangosabb és tisztább lett. Lusta volt, nem akarta kinyitni a szemét. De végül rászánta magát. Fölnézett.
– Visszamehetsz a Földre – szólalt meg mellette Razil.
– Nagyszerű – válaszolta Ervin. Mikor és hogyan?
– Hamarosan, és újjászületve.
– Ezt nem értem. Mi az, hogy…
– Egy új életet kapsz, hogy szebb és boldogabb életet élhess.
– Kingával mikor találkozhatok?
– Mondtam, hamarosan. Ha pontosan akarod tudni, akkor kilenc hónap múlva, és sokkal szorosabb lesz a kapcsolatotok, mint valaha is volt.
– Szorosabb?
– Igen, ő lesz az édesanyád!
Egyik reggel Kinga szédült, és hányingere volt, szörnyen érezte magát. Arra gondolt, biztos valami olyan étel okozza. A rossz közérzete viszont napok múlva sem akart javulni, ezért megkérte barátnőjét, kísérje el orvoshoz. Szerencsére nem kellett sokat várnia a leletekre. Szíve boldogan vert, amikor elmesélte Flórának a vizsgálat eredményét.
– El kell mennem András után. Velem jössz?
– Természetesen, te csacsi! Ó, Kinga, ha tudnád, mennyire, örülök neked, nektek!
A vonat indulását hangos füttyszó jelezte. A szerelvény megrándult, és egyre gyorsuló tempóba kezdett. Kinga a szemeit behunyta, fejét az ülés fejtámaszához támasztotta. A kerekek egyenletes zakatolásba kezdtek, az ő gondolatai pedig sokkal messzebb, távolabb jártak, mint a vonat. András gyengéd és mégis erős karjaiban volt. Érezte ismét a puha és meleg test illatát. – Kisbabánk lesz! Nézett a férfi szemébe, és látta a könnyes tekintetben a sajátját.
5 hozzászólás
Nagyon hosszú, de érdemes volt végigolvasni. Tetszett a történet, és sejtettem hogy Kinga kisbabájaként térhet vissza. Mikor átment Polóniába meghalt, a testét pedig eltemették ugye?
A végén Kinga csak képzelte András reakcióját, vagy az már a valóság? Ha a valóság akkor jobb lett volna ha utalsz rá, ha csak képzelte, leírhattad volna azt is, hogy mi történt mikor megérkezett, vagy utalhattál volna rá. Így összecsapottnak tűnik.
Szia!
Köszönöm, hogy időt szántál rám és végig olvastad. Kinga képzelte a találkozást. Azt, hogy hogyan lesz tovább úgy gondoltam az olvasóra bízom, hiszen ha elviszem odáig a történetet, hogy találkoznak akkor meg attól lesz hiányérzet, hogyan szüli meg, neveli fel a babát…
További szép napot.
Szeretettel, Andrea
Arra gondolt, biztos valami olyan étel okozza.
Kinga első körben arra gondolt, hogy biztos, olyan ételt evett , ami romlott volt, s az okozza nála a rosszullétet. Én igy fogalmaztam volna azt a mondatot meg. Amugy, nagyon jó a műved.
Üdv. Amanda Floyd.
Én kilenc éves koromtól irogatok.
szia, nem akarsz második részt irni a müvednek! Hogy összeházasodnak!!!! Az András meg a Kinga:d Csak azért, mert nagyon jó ez a rész:d
üdvözlettel: Amanda Floyd:d
Szia!
Az igazat megvallva nem gondoltam még rá. Most egy kis regényen dolgozok, talán azután:-)
Köszi, hogy olvastál.
Andrea