Fanyüvő Jankó

Fanyüvő Jankó hatalmas termetű ember volt. Becsületes nevére már senki sem emlékezett. Elsősorban favágásból tartotta el magát és népes családját, mégsem nevezték favágónak, mert szinte mindenhez értett. Fából pedig bármit képes volt elkészíteni.
Tanyán élő népes családja nem csak a feleségéből és gyermekeiből állt, hanem vele lakott anyja, apja, de még a felesége szülei is. Sőt! A még élő összes nagyszülő is. Jankónak aranyból volt a szíve. Aki segítséget kért tőle, megkapta. A rokonság így költözött be hozzá. Apránként bekopogtattak. Nem volt nagy a ház, ezért helyszűkében voltak. Leginkább télen érezték meg, amikor Jankónak kevesebb dolga volt. Amint elűzte a telet, havat az időjárás, máris kényelmesebben voltak. Jankó hajnaltól alkonyig dolgozott. Kellett is, mert ő volt egyedül a kenyérkereső. Az idősek naphosszat a ház előtt üldögéltek a házból kihozott székeiken. A gyerekek pedig egész nap az udvaron játszottak. Csupán aludni tértek be a házba. Még az étkezések is kinn történtek.

Egy meleg nyári nap estéjén zivatar készülődött. Jankó már hazafelé tartott, de még nem ért a házhoz, amikor eleredt az eső. Először csak szemerkélve kezdte. Akkor kezdett csak sűrűsödni, amikor odaért a porta elé. Látja ám, hogy az anyósa még kinn ül a ház előtt. Az ajtóban állva pedig felesége a kezeit tördelve toporog.
– Jaj édes Jankóm! Szüle nem akar bejönni. Megmakacsolta magát. Segíts bevinni, kérlek! – esedezett a feleség.
– Hagyjatok békén! Jó nekem itt a levegőn! Nem megyek be! – rikácsolta a néne.
– Megázik! Na! Jöjjön már! – nógatta Jankó.
– Nem megyek! Olyan sokan vagyunk odabenn, hogy levegőt is alig lehet kapni!
– Majd nyitva hagyom az ajtón, csak jöjjön már! – kezdett mérgesedni Jankó.

Addig huzakodtak szóban a ház előtt, amíg igencsak rákezdett az égi áldás. Jankó nagy mérgében beszaladt a sufnijába. Kerített hamar egy kátránylemezt, néhány lécet és ott azonnal egy esővédő ernyőt fabrikált az anyóka fölé.

– No! Most aztán tőlem akár reggelig is itt ücsöröghet! – azzal becsapta maga mögött a ház ajtaját.

Jankó kora hajnalban már talpon volt, hogy megnézze az anyósát. Édesdeden szunyókált a kényelmes székben. Pont úgy, ahogyan este otthagyták. Gondolt egyet, mivel aznapra nem volt semmi munkája, átszaladt a szomszéd tanyára, ahonnan engedéllyel hozhatott el bármit. Egy düledező épületben sok kincs volt a számára. A hozzátartozó istálló pedig parafa táblákból volt felépítve. Kiskocsival elég téglát hordott át ahhoz, hogy szépen körbefalazza a szunyókáló nénét. Ügyesen haladt a munkával, hiszen mindene volt az építéshez. Ablakot és ajtót is a tanyáról hozott. Azt szépen beépítette. A tetőt is rendesen megcsinálta. A kátránylemezből és lécekből összetákolt ernyőt pedig odébb tette a ház mellé. Estére saját szobácskája volt az anyókának. Az egész család megcsodálta. Sőt! Többen irigykedve járták körbe a házhoz épített szobát.

Néhány nap múlva Jankó nagyon korán visszaérkezett a tanyára. Kicsit mérges volt, mert aznapra nem sikerült elszegődnie. A kapuban megállt, mert észrevette, hogy gyermekei a félreállított ernyő alatt játszadoznak. A korai óra ellenére erősen tűzött a nap, hát odamenekült alá a gyereksereg. Mosolyogva figyelte az aprók játszadozásait, majd gondolt egyet, és ismét elindult a szomszéd tanyára. Délután már álltak a falak. A padlót ledöngölte és ledeszkázta gyalult deszkákkal. Estére a tető is elkészült. A család álmélkodva járta körbe a frissen elkészült gyerekszobát. A tákolt ernyő megint odébb került.

A következő héten ismét előfordult, hogy Jankó az egyik napon nem kapott munkát. Ahogy hazaért, hát látja, hogy az apja az ernyő alá állította a régi satupadot, és ott szereli alatta öreg kerékpárját. Már szinte gondolkodás nélkül vette az irányt a szomszéd tanya felé. Bizony, aznap este ismét egy újabb szobával gazdagodott az épület. Mire beköszöntött a tél, Jankó egy egészen csinos és kényelmes "palotát" épített. Mindenkinek meg volt a külön kis szobácskája. Mivel a belső falakat vakolás helyett parafa táblákkal borította, egészen jól tartotta a meleget, ami a főépületből áramlott a többi helyiségbe. Az összetákolt ernyő a főbejáratot díszítette.

Jankó tavasszal éppen a kerítést javítgatta, amikor arra lett figyelmes, hogy a ház előtt autó állt meg. Egy férfi szállt ki belőle, és elindult a bejárat felé.

– Szép napot! – köszönt Jankónak.
– Szépet magának is!
– Azt hiszem, eltévedtem. Irgumpusztára szeretnék eljutni.
– Nem tévedett el az úr! Ha tovább megy ezen az úton előbb Burgumpusztára jut, de ha túlmegyen rajta, a következő helység éppen Irgumpuszta.
– Nagyon köszönöm az útbaigazítást! – már fordult volna el az idegen, de megakadt a szeme a kátránytetejű ernyőn.
– Fura bejárata van a portájának.
– Ez egy csodaernyő! – nézett fel rá Jankó.
– Igen?
– Az bizony. Segített felépíteni ezt a sokszobás palotácskát.

Az autós sietve elköszönt, mert meg volt győződve róla, hogy egy bolonddal van dolga.