29. fejezet
Legutóbb úgy váltunk el, hogy a lehetőségekhez képest megpróbáljuk minél jobban megismerni egymás. Én már nagyon sok mindent elmeséltem magamról. Emlékszik egyáltalán valamire, vagy nem is hallotta? De Én alig tudok róla valamit. – tervezgette mondanivalóját Károly bácsi. Az ajtóhoz ért, a kilincsre tette a kezét, de eszébe jutott, kopogni kellene.
– Szabad, – szólt ki barna.
– Még nem is kopogtam, – lépett be Károly bácsi.
– Nem, de éreztem, hogy ott van – nézett rá boldogan Barna. – Szeret. – szinte kiabálta.
– Igen, de ezt még nem mondtam – nézett az ajtóból csodálkozva Károly bácsi – De szögezzük le csak úgy, mint a fiamat.
– Melinda. Nem maga, – mondta Barna nevetve.
– Ezt Én már régen tudtam, ezért nem kell így kiabálni.
– Ne haragudjon, de nagyon boldog vagyok – nézett hálásan Károly bácsira – és ezt Magának köszönhetem. Köszönöm. – kiabálta Barna.
– Nekem ehhez semmi közöm.
– Dehogynem, ha nem menti meg az életemet, akkor ezt nem élhetem át.
– Örülök, hogy ilyen boldog vagy – mondta, és leült az ágya mellé, az egyetlen székre, abban a pillanatban az agya átváltott a régi beidegződésbe. – Fiam – kezdte mondanivalóját.
– Miért szólít megint fiamnak? – kérdezte Barna, de megnyugtatás képen megfogta Károly bácsi kezét – már megegyeztünk, hogy nem vagyok a fia.
– Ne haragudj, de úgy rááll a szám.
– Nem haragszom – simogatta meg hüvelyk ujjával a csontos kezet – de mondani akart valamit?
– Igen, kérni akartam, hogy mesélj magadról. Szeretnélek megismerni.
– Mit meséljek?
– Csak olyat, amit meg akarsz velem osztani.
– Az intézeti életem – kezdte Barna – nem túl érdekes.
– El tudom képzelni, hogy milyen volt. Mesélj inkábba az utóbbi évekről. Milyen munkahelyed van, és mit dolgoztál?
– Mesélhetek, de nem nagyon érdekes. A papírjaimból, meg a költöztetésem közben előkerült okmányokból biztos tudja, hogy gépészmérnöknek tanultam az egyetemen, és be is fejeztem.
– Ezt tudom, – nézett Károly bácsi Barnára – megtaláltam a diplomádat. Azért nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy mindent, ami a lakásodban volt áttanulmányoztam. Öregember vagyok, koromból adódóan kíváncsi is, de tudom mit jelent a diszkréció. A diplomát is csak azért néztem meg, mert tudtam, hogy az nem személyes adat.
– Nem gyanúsítottam semmivel – veregette meg az öreg kezet – amúgy sincs a holmim között semmi titkos.
Károly bácsi tele bizalommal nézett a szemébe, mert ilyen egyenes emberrel, kevéssel találkozott.
– Ott tartottam, – folytatta Barna – az egyetem elvégzése után a szakmámban nem találtam munkát. Gondolom ez nem meglepő.
– Egyáltalán, – nyugtatta meg Károly bácsi.
– Rengeteg helyen próbálkoztam, de a szakmámban semmi. Kénytelen voltam más felé orientálódni. Sajnos nem dúskáltam az állásajánlatokban. Végül azt kellett elfogadnom, ahova egyáltalán fel akartak venni.
– Az, milyen munka volt?
– Ingatlanközvetítés.
– Nem igazán szakmába vágó – töprengett Károly bácsi, de kihallatszott.
– Nem. – szögezte le Barna – de jó fizetést ajánlottak, igaz jutalékos rendszerben. Amikor ez a „baleset” történt akkor is az iroda évzáró bulijáról mentem haza.
– Nem láttad, hogy meg akarnak támadni?
– Nem. Nagyon el voltam gondolkozva. Bosszús voltam.
– Miért? – szakította félbe Károly bácsi.
– Én még egy munkahelyen sem lazsáltam – nézett a távolba Barna – igaz ez volt az első, de ha másik lesz, ott sem fogok soha. Ha dolgozom, akkor dolgozom, semmi nem érdekel.
Károly bácsi nem szólt, mert látta, Barna már nem a kórteremben van, legalábbis szellemileg nem. Várta a folytatást, mert biztos volt benne, most meg fog érteni valamit Barna életéből, ami később fontos lehet.
– Alig egy hónap múlva, már több igen jó ingatlan eladásával kellett foglalkoznom, közben kollegáim, csinálták a szokásos semmittevést. Akkor tapasztaltam először, hogy milyen hatása van a női nemnek a munkámra. Többnyire női „munkaerőkkel” voltam körbe véve. A befutó telefonok kezelése mellett, a manikűrözésen, és a főnök elkápráztatásán kívül nem csináltak semmit.
Károly bácsi még a lélegzetét is visszafojtotta, nehogy megzavarja a történetet. Barna átszellemülve folytatta.
– Barnuska drága – a szőr felállt a hátamon, mert tudtam, megint olyat akar, amit én nem, de meg fogom neki csinálni.
Mesélte olyan mélyről, hogy már nem érdekelte ki hallgatja.
Mari szólított így, pedig tudta, hogy ezt útálom, de olyan nő volt, aki mindig elérte, amit akar. Felnéztem a papírjaimból. Kilátásom erősen le volt szűkítve, mert az asztalomon könyökölt, és látómezőmet elfoglalta két hatalmas melle, amik között szinte a köldökéig leláttam.
Mari, ahogy Én láttam „puha” nő volt. Mindig feszes felsőt és szoknyát hordott. Az volt a benyomásom, az tartja össze, különben szétfolyna. Ettől függetlenül minden férfi meg akarta szerezni. Szégyellem, de én is. Ezért nem tudtam neki nemet mondani.
– Barnuska – hallottam megint – azt hallottam, hogy menned kell a XIV. kerületbe délután.
– Igen, és nagyon sok elintézni valóm van ott – mondtam, de láttam, hogy ez nem tántorítja el kérésétől – utána meg könyvtárba kell mennem, mert lejártak a könyveim.
– Azt biztos el tudod halasztani – nézett mélyen a szemembe – elintézel nekem egy bemutatót? – kérdezte, és hozzá tette – tudod, mennyire szeretlek – és nyomott egy csókot a levegőbe.
Barna felocsúdott a gondolataiból, és Károly bácsira nézett.
– Elintéztem neki – mondta lehajtott fejjel – gyenge vagyok? – kérdezte.
– Nem hiszem, hogy gyenge lennél – nézett a szemébe Károly bácsi – férfi vagy.
– Ez mindig így lesz?
– Igen. Te mindig férfi maradsz.
– Nem erre gondoltam.
– Tudom, de annyira magad alatt voltál, hogy valamivel ki kellett zökkenteni. A férfiember olyan, hogy a női nem mindent el tud érni nála, ha az érzelmeire hat.
– Akkor ennek köszönhető, hogy az évzáró bulin, csak a nők teljesítményét értékelté?
– Ha a főnők férfi, akkor valószínű.
– Férfi.
– Még mindig nem értem – kérdezte Károly bácsi – mitől közlekedtél olyan elgondolkodva.
– Ott hagytam a bulin a barátomat, de ez nem annyira fontos. Útközben, lehet, hogy az ital hatására, elkalandoztak a gondolataim. Melindára gondoltam, amikor először találkoztunk. Eszembe jutott gyerekkorom, mert olyan csillagos volt az ég. Utána már ütöttek, nem tudom, miért.
– Tényleg most, hogy említed, annyi csillagot régen láttam. Csodálattal néztem fel az égre mikor hallottam a verekedést.
– A verést – helyesbített Barna – Én egyet sem ütöttem.
– Ez most már nem fontos – paskolta meg Barna kezét Károly bácsi – az a fontos, hogy most tudunk beszélni. Most jut eszembe, amivel kezdtük, mi van most Melindával?
– Szeretem, – kezdte, vagy inkább folytatta Barna – és Ő is szeret.
– Örülök neki, de Én már tudta.
– Nem fog megbotránkozni? – kérdezte Barna – mert akkor mesélnék valamit.
– Öreg vagyok már ahhoz, hogy megbotránkozzak bármin – nyugtatta meg Károly bácsi.
– Meg akart erőszakolni – nevetett Barna – de nem hagytam.
– Ezt nem értem – nézett Károly bácsi csodálkozva – Te nem akartad? Az erőszak csak akkor áll fenn, ha valamelyik fél nem akarja.
– Igen. Alig bírtam visszafogni magam, de muszáj volt.
– Miért, mégsem az eseted?
– Dehogy nem, – nézett Barna jelentőség teljesen Károly bácsira – még szűz.
– Értem, nem akartad ilyen körülmények között elvenni a szüzességét.
– Igen, de először nem értette. Azt hittem rögtön felpattan és itt hagy faképnél.
– De, nem tette?
– Nem. Hosszú magyarázatra volt szükség, hogy megértse, csak miatta van.
– Szerintem az a lényeg, hogy nem lett belőle szakítás – zárta le ezt a témát Károly bácsi.
– Szerintem is – tette még hozzá Barna.
Rövid ideig mind a ketten csendben maradtak, mintha emésztenék az eddig megbeszélteket. Károly bácsi szólalt meg először.
– Mikorra tervezed, hogy elhagyod a kórházat – kérdezte, és azért nem úgy tette fel a kérdést, hogy mikor jössz haza, mert nem tudta mi lenne erre a reakció.
Barna hosszan elgondolkodott a válasz megkezdése előtt, de tudta, nem hagyhatja figyelmen kívül a kérdés.
– Még nem tudom, – merült ismét gondolataiba – félek, – emelte fel tekintetét Károly bácsira.
– Mitől félsz? – kérdezte Károly bácsi, és megfogta Barna kezét – nincs mitől félned. Már megbeszéltük, ha nem tetszik az új szobád, keresünk albérletet.
– Nehezen viselem a változást, a régi szobámat már megszoktam, de oda sem szeretnék vissza menni. Ez a hosszú kórházi tartózkodás átértékelteti velem, az eddigi életemet. Bátornak kell lennem, és ettől félek a legjobban, mert eddig nem sikerült valami bátran viselkednem.
Barna szemei ismét a távolba néztek, látszott, hogy időutazásra indul. Károly bácsi mozdulatlanná merevedett, nem akarta ezt az állapotot befolyásolni. Figyelte Barna minden rezdülését, és ha tudott volna segített volna feloldani a benne lévő feszültséget.
– Most átgondoltam eddigi életem, – kezdett mesélni Barna – hosszú időt töltöttem az intézetben, de az egész ott tartózkodásom alatt ritkán fordult elő, hogy úgy igazán megvédtem volna magam. Engem jónak neveltek. Ebbe nem fér bele, hogy valakinek ártsak – szeme még mindig a távolba réved – pedig sokszor közeledtek hozzám bántó szándékkal, és főleg származásom miatt. Nem tudom miért ekkora stigma, ha valaki cigány?
Károly bácsi nem reagált a feltett kérdésre, tudta, hogy csak költői kérdés volt.
– Az fájt a legjobban mikor szüleimet bántották – folytatta Barna – nem tudták, hogy már akkor nem éltek, azért kerültem intézetbe. Azt mondták anyukámra, hogy kurva, apukám meg tolvaj. Soha nem csináltak semmi törvénybe ütközőt.
Károly bácsi szíve összeszorult, ilyen megrázó élettel eddig még nem találkozott. Várta a folytatást, ennek egyszer ki kell jönni az emberből – gondolta – ha el tudja mondani, akkor megkönnyebbül. A továbblépés előtt le kell zárni a múltat. Amíg nem tisztul ki a lelke, nem tud befogadni új életet.
– Amikor megbíztak a könyvtár vezetésével – folytatta Barna – úgy éreztem újjá születtem. Ezt is Barbarának köszönhettem. Ő volt a pótanyám. Nagyon szeretem. Attól kezdve volt hová bújnom, aminek köszönhetően még kevésbé vállaltam fel a konfliktusokat. A könyvek között voltam otthon. Az időm legtöbb részét ott töltöttem. Így ez ellenem irányuló támadások egyre ritkábbak lettek, és ahogy a két értelmi szerző Ottó, és Tamás kiöregedett az intézetből, felszabadultam. Legalább is úgy éreztem, de most jövök rá, hogy a gyávaságom, és a félelmeim megmaradtak. Nagy trauma volt, amikor ott kellett hagynom az addigra meg szokott környezetet. Legjobban a könyvtár hiányzott. Amikor, már egyetemista voltam akkor is visszajártam a „könyváramba"” sokszor kölcsönöztem is könyvet onnan. Később az ösztöndíjam nagy részét könyvekre költöttem. Olyan is volt, hogy inkább nem ettem, csak meg tudjam venni azt a könyvet, ami megtetszett. Az egyetem után, amikor már dolgoztam, még több pénzt tudtam könyvek vásárlására fordítani. Éheznem akkor már nem kellett. Hamarosan rájöttem, ez így tovább nem mehet. A könyvek kezdtek kiszorítani a szobámból. Beiratkoztam egy könyvtárba, és elhatároztam, csak olyan könyvet veszek, meg ami gazdagítja gyűjteményemet. Szelektáltam az addig összevásárol irományokat, és a szerintem értéktelenebbeket eladogattam.
Oldalra fordulva ránézett Károly bácsira. Szeme kitisztult, visszatért a jelenbe.
– Miről is beszéltünk – kérdezte, mert rájött, hogy elkalandoztak a gondolatai.
– Azt mondtad, hogy félsz.
– Igen, vannak félelmeim. Összeköltözni egy idegen emberrel. Kérem, ne sértődjön meg, de egyelőre így érzem. Valószínűleg sok mindent elmesélt magáról, motoszkál is sok minden a fejemben, amit nem tudok hova tenni. Szerintem, ha előröl, kezdi a mesélést, akkor letisztul, hogy mit fogtam fel a kómám alatt és mit nem. Amit biztosan érzek, valamikor katona volt. Ezt jól felfogtam?
– Igen, nyolc évig voltam katona.
– Biztos van egy-két jó katona élménye, amit el tud majd mesélni. Érdekelnek a történetei. Nem tudom, milyen lehet katonának lenni, én nem voltam. Hasonló lehet, min intézetben lakni. Abból, amiket mesélt, amíg kómában voltam, nem emlékszem sok mindenre, de nem lehettek rossz történetek, különben nem éreztem volna úgy, hogy ezek miatt érdemes felébrednem.
– Az igazat megvallva – nézett egyre nagyobb szeretettel Barnára – a katona történetek, még a kómád egészen az elején voltak. Utána is meséltem sok mindent. Azokra nem emlékszel?
– Ha elkezdi mesélni, és ismerős akkor majd szólok.
– Ha szeretnéd, elmesélek mindent még egyszer.
– Egyre jobban szeretném, – mondta Barna – megnézem azt a szobát, amit összerakott nekem, és ígérem, nem leszek nagyon kritikus.
– Mindezt mikorra tervezed?
– Seres professzor szerint jót tenne, ha még a héten maradnék, de utána minél előbb. – mondta Barna egyre lelkesebben – de még egy utolsó kérdés, az összeköltözés előtt.
– Hallgatlak – vonta össze szemöldökét Károly bácsi – mi az, amit még nem kérdeztél meg?
– Ha elfoglalom a szobát – nézett nagyon komolyan Barna – amit nekem rendezett be, felvihetek oda „nőket”?
– Ha a „nőket” alatt Melindát érted – paskolta meg Barna kezét – akkor igen.
– Rá gondoltam, de ha mégsem jön össze, lehet másról is szó.
– Erről majd akkor beszéljünk – nézett Károly bácsi őszinte tekintettel Barnára – de félre téve a viccelődést, az a Te szobád. Szeretném, ha tényleg úgy gondolnál rá, és úgy is használnád. Azt hozol oda, és akkor, amikor akarod. Ha úgy döntesz, bemutatod, akit felhoztál, ha nem akarod, legfeljebb Én nem fogok megismerkedni vele.
– Nem akarom kihasználni – nézett Károly bácsi szemébe – az a maga lakása, és az is marad. Nem akarok betolakodó lenni.
– Fiam.
Barna rögtön felé kapta tekintetét, de nem szólt semmit.
– Jaj, ne haragudj. Barna, szerintem Te is látod, Én már öreg vagyok, és mint neked, nekem sincs egyetlen rokonom sem. Ettől függetlenül, nem szeretném magamat rád erőltetni. Nem várok el ezért semmit, és ne kérdezd, hogy hol a buktató. Nincs, és nem is lesz. Úgy tekintek rád, minta fiamra, és elhiheted, akkor is, ha Te vagy a tékozló fiú. De ezt el sem tudom rólad képzelni.
– Nem vagyok tékozló, ezt elhiheti. Amikor szüleim meghaltak, a gyámhatóság eladta a lakásukat. Nem volt nagy lakás, de egész jó áron kelt el. Ahhoz a pénzhez még nem nyúltam hozzá, pedig voltak nehéz éveim. Az egyetemet is úgy végeztem el, hogy dolgoztam a tanulás mellett. E miatt éjszaka tanultam, mert máskor nem volt rá időm. Hármasnál rosszabb jegyet soha nem kaptam. Egyszer sem kellett utóvizsgáznom. Amióta dolgozom, minden hónapban beosztottam a fizetésemet. A sok könyv mellett, még egy autót is fenn tudtam tartani.
– Tényleg kérdezni is akartam, hol áll az autód? A holmid között megtaláltam a forgalmit, a törzskönyvet, a slusszkulcsot, de nem tudom hol az autó.
– Általában nem tudtam megállni az albérletem előtt, ezért, ha jól emlékszem két utcával távolabbi mellékutcában parkoltam le. Azt sem tudom, hogy be lehet-e még indítani, az akkumulátora már nem fiatal.
– Ha megmondod, merre induljak – ajánlkozott Károly bácsi – Melindával megkeressük. Egy akkumulátor nem okozhat problémát. Meséltem, hogy a seregben gépkocsizó alakulat parancsnoka voltam. A mai autók kicsit bonyolultabbak már, mint amiket akkor használtunk, de egy akku’ csere nem okozhat problémát.
– Nem akarom, még ezzel is terhelni.
– Ha tehernek érezném, akkor nem ajánlom fel – nézett morcosan Barnára Károly bácsi – Melindával pár óra alatt megoldjuk. Mire haza jössz – állt meg egy pillanatra a folytatás előtt Károly bácsi, nem tudta mi lesz Barna reakciója a haza szó hallatán. Mivel érdemi reakciót nem váltott ki, folytatta, – már ott lesz az autód a teremgarázsban. Ezek után nem lesz problémád a parkolással, mert a lakásomhoz jár egy, hej, a pincében, és azt senki nem foglalhatja el. Ezentúl fedett, és zárt helyen parkolhatsz.
– Az jó lesz – gondolkodott hangosan Barna – mert eddig azért nem vettem komolyabb autót, mert féltem volna az utcán hagyni.