Tükörben pompádzó jégnek a napsugár
az vagy nékem, elengedhetetlen.
Szívembe zúdul a hideg ár, s míg vár,
felolvadnék én ezerszer tekintetedben.
Merészen, teljes szívemből állítanám igazamat;
Itt leszel nekem minden fényes nap,
szikrázó szemeidbe égetem el magamat,
Kezembe tartalak, ám mindig messze vagy.
Hecces sors belőlem csúnyán tréfát űzve,
berántana a mélybe, s fulladoznék.
Dali legény (inkább a remény) megmentve,
elhozna téged oly sokszor, mást sem kérnék;
Csak téged, minket, zavaros szerelmünket
Nap melege olvassza össze, gyötört szíveinket.