9. fejezet
Megszokott rejtekhelyén üldögélt Barna. Az árvaház könyvtárszobájában, egy hátul lévő sarokban, ahol négy szék és egy asztal szolgálta a bentlakók kényelmét, ha olvasni akartak. Sűrűn tartózkodott ezen a helyen amióta bekerült az intézetbe. Már öt éve, hogy átlépte a küszöböt. Első hónapban felfedezte ezt a helyet, és hamar rájött, hogy a bentlakók nem részesítik előnyben az olvasást, a TV-nézéssel, vagy a focizással szemben. Ha el szeretett volna, bújni, ide jött. Amióta meg tanult olvasni legkedvesebb szórakozása lett. Ebben a teremben, pedig olyan választékot talált, amit élete végéig sem lenne képes kiolvasni. Két évvel később Barbarának is feltűnt, hogy nála mindig van kölcsönzött könyv, elég sok időt tölt a könyvtárban, ezért javasolta a vezetőségnek, nevezzék ki Barnát a könyvtár vezetésére.
Sok feladatot vett ezzel a nyakába, mert itt ugyanúgy kellett nyilvántartani a kikölcsönzött könyveket, mint bármelyik városi könyvtárban. Egy cseppet sem bánta, hogy ilyen felelősségteljes feladattal bízták meg. Ezzel ugyan is az is együtt járt, hogy Ő bármikor bemehetett a könyvei közé – mert ezen túl a sajátjának tekintette mind az kétezer kötetet. Úgy is bánt velük, nagyon pontosan vezette a kölcsönzési kartonokat, időben figyelmeztette társait, ha közeljövőben lejár a határidő, mondván valószínű, mások is szeretnék elolvasni a szóban forgó könyvet. Sajnos nem volt túl sok a „kuncsaftja”, ettől függetlenül nagy élvezetet jelentett számára ez az elfoglaltság, és hálás volt Barbarának.
Gondolatai olvasás közben elkalandoztak, eszébe jutott az első év, amikor ide került. Sokszor bajba került, és minden esetben szerepet játszottak a beköltözésekor megismert Ottó és Tamás, akik az első naptól nem hagyták békén. Nem kellett egy hónap hozzá, és kiderítették, hogy cigány származású, ettől kezdve, minden nap piszkálták ezzel.
– Minek magolsz annyira? – kötött bele Ottó.
Mindig Ő kezdte, Tamás csak lógott rajta, így nagyobbnak hitte magát.
– Úgy is börtönben végzed. – piszkálta kitartóan – Minden cigány ott végzi. – feszítette tovább a húrt.
– Én nem – ugrott föl Barna.
Kiszolgáltatott helyzetben érezte magát, mert egyedül volt a szobában, csak magára számíthatott.
– Bűnöző lesz mind, mert utálnak dolgozni, Te is azért kerültél ide, mert a szüleid a sitten vannak – kiabált Ottó.
– Nem, ez nem így van – mondta barna és elsírta magát.
Eszébe jutott, ahogy szétszórták Őket a temetőben, és még azt sem tudta, hogy mikor búcsúzzon el tőlük.
– De igen, Apád egy tolvaj mindent elvisz, ami mozdítható, csak elkapták – kiabálta vigyorogva Ottó.
– Nem – zokogott Barna.
– Anyád pedig kurva – folytatta Ottó kegyetlenül, pedig tudta, ebből egy szó sem igaz.
– Nem igaz.
– De igaz, csak lebukott, mikor a kuncsaftja pénzét elemelte, és nem ez volt az első eset – fokozta a rágalmakat Ottó.
– Hagyjuk már békén – ébredt fel Tamás lelkiismerete.
– Az összes rokonod ilyen, ezért nem mehettél senkihez, ezért vagy az intézetben – folytatta a rágalmakat Ottó.
– Nem igaz – üvöltötte Bana.
Már sírni sem tudott, de uralkodni sem a benne felgyülemlő indulaton. Mint egy tigris ráugrott a nála legalább egy fejjel magasabb Ottóra és püfölni kezdte ököllel.
Gondolataiból felébredve rájött nagy hibát követett el akkor. Ránézett a könyvre, ami a kezében volt. Nem tudta mit olvasott eddig. Nyílt az ajtó, és belépett Barbara.
– Te meg miért kuksolsz itt egyedül – szólította meg a tőle megszokott kedvességgel.
Nagy szemeket meresztett rá Barna, felemelve tekintetét a könyvről. Mindig szeretett Barbarával beszélgetni, úgy érezte, ebben a környezetben csak Ő érti meg.
– Az egész házban egyedül vagy.
– Gyanítottam – mondta.
– Barna. Tudod, hogy Te vagy az egyik legkedvesebb számomra az intézetben lakók közül, de áruld el nekem, ilyen remek időben mit keresel itt a könyvtárban, ahelyett, hogy gyűjtenéd a „D” vitamint a hosszú tél után.
– Szeretek itt lenni. Nagyon jól lehet itt gondolkozni – mondta Barna magának is indokot keresve.
– Nem tudom, min kell annyit töprengeni. – mondta Barbara, és úgy érezte most, itt a pillanat, hogy megkérdezze, ami miatt kereste Barnát.
– Mikor láttad a századost utoljára?
– Már több mint három hónapja nem volt itt – válaszolta Barna – de akkor Te is találkoztál vele.
– Erre emlékszem, azt hittem az óta is járt itt, csak Én nem találkoztam vele. Vagy lehet, hogy kerül engem?
– Gondolod, ha ide jön, Téged nem keres meg – mondta Barna, és huncut pillantást vetett Barbarára.
– Nem tudom, mire gondolsz.
– Barbara – nézett rá most már felnőtt férfi szemével – elmúltam tizennégy éves nem vagyok már gyerek.
– Nem is vettem észre. – csipkelődött Barbara – Nekem még mindig ugyan az a megijedt gyerek, vagy akit először megláttam. Az biztos, hogy a szememben az óta nagyot nőtél, de ezt emberileg értem.
Kihúzott az asztal alól egy széket és leült. Várta a kérdést, vagy megállapítást, és tudta, nem titkolhatja tovább.
– Szeretnék kérdezni valamit – kezdte Barna.
– Már vártam mikor kérdezel rá.
– Együtt jártok?
– Nem, sajnos. – mondta Barbara lehajtva a fejét, mert szégyellte őszinteségét egy gyerek előtt.
– Ezek szerint, Te is ezt szeretnéd?
– Mi az, hogy Te is? – nézett fel csodálkozva.
– Ha engem kérdezel, mert ugye kérdezel?
– Mi az, hogy ha kérdezel, beszélnél világosabban.
– Meg tiltotta, hogy bármit is mondjak, ha konkrétan rá nem kérdezel.
– Mit tiltott meg? Most már el kell mondanod mindent. – mondta szigorú tekintettel Barbara, de ez a nézés már rég nem hatott Barnára.
– Miért kellene.
– Mert most már konkrétan rákérdezek, ahogy mondtad, és akkor elmondhatod.
– Ja, akkor elmondhatom.
– Akkor mond már, ne kínozz tovább – ekkor már nevetve nézett Barnára, és várta a jó híreket.
– Akkor kénytelen vagyok elmondani.
– Mondod már? – türelmetlenkedett Barbara.
– Mondom, de ne sürgess, mert összekeverem a dolgokat – mondta Barna huncut mosollyal az arcán, és figyelte Barbarát, nehogy túlfeszítse a húrt.
– Ne csigázz tovább, mert büntetésből két hétig nem jöhetsz be a könyvtárba.
– Ne ijesztgess, már mesélem is.
– Már majdnem másfél éve feltűnt, hogy a százados, ha meglátogat több kérdést tesz fel arról, hogy Te mit csinálsz, hogy jövök ki veled, hogy öltözöl, milyen kedves vagy, mi a kedvenc színed, mi a kedvenc üdítőd, – kezdett a történetbe Barna. Velem beszélgetett, de láttam, ha elsétálsz a közelünkben le sem tudja venni a szemét rólad. Egyszer megkérdeztem tőle, hozzám jöttél, vagy Barbarához. Elég zavaros választ adott. Azt mondta, hogy figyel a fejlődésemre, és ehhez hozzá tartozik, hogy a velem kapcsolatban álló személyek sem közömbösek számára. Ez olyan rendőr tulajdonság. Próbált meggyőzni, de Én sem most léptem le a falvédőről. Neki is szegeztem a kérdést. Tetszik neked Barbara? Szégyellősen lehajtotta a fejét, benyúlt a zsebébe, elő vette a pipáját. Nagyot szívott belőle, pedig amióta ismerem még egyszer sem tömött bele dohányt. Első szívás után rögtön zsebre vágta ebből tudtam, nagyon zavarban van. Végre kimondta, hogy igen. Kérdeztem miért nem mondod meg neki. Kérdéssel válaszolt. Kinek kell egy rendőr? Az első feleségem sem bírta sokáig. Ne, hogy elmond Barbarának, nem tudnék a szemébe nézni legközelebb, ha találkozunk, pedig nem bírnám, ki ha nem találkoznánk. Én azt mondtam neki, hogy ennek véget kell vetni, ha nem mondja el neked, hogy mit érez, akkor nem lesz soha a régi, akit megismertem. Ekkor esketett, meg, hogy nem mondom el neked, amíg rá nem kérdezel.
– Én amióta megláttam, azóta titkolom még magam előtt is – vallotta be Barbara.
– Ezek szerint nem volt véletlen, hogy ha meglátogatott, akkor mindig behívtad az irodádba, mondván vannak dolgok, amit meg kell beszélned vele, és mivel velem kapcsolatos jobb, ha én kint maradok.
– Igen, de soha nem voltam vele kacér, és nem mutattam az érzelmeimet. Az járt a fejemben, hogy László szavaival éljek, kinek kell egy intézeti nevelőnő, aki a nap huszonnégy órájában el van foglalva.
– Ha engem kérdezel, pont egymáshoz illetek.
– Mit tegyek, csak részben múlik rajtam.
– Legalább a Te részed tedd meg, és szerintem minden rendben lesz.
– Köszönöm, hogy elmondtad, amit, csak ha konkrétan rákérdezek, akkor lehetett volna, de térjünk vissza az első kérdésemhez, ami miatt jöttem. Miért nem jött meglátogatni úgy három hónapja?
– Mikor legutóbb itt járt, megemlítette, hogy elő fogják léptetni.
– Ezt nekem akkor nem mondta.
– Lehet, hogy meglepetésnek szánta, de ezek szerint, már el is rontottam.
– Az nem baj, de akkor emiatt nem jön?
– Előre felkészített, hogy az előléptetés új munkakörrel jár – mondta Barna kicsit csüggedten, mert neki is nagyon hiányzott. – Be kell neki költözni a Hungária Kőrúti nagy irodaházba, ott kap egy irodát. Amíg bele nem rázódik a mindennapokba, elég sok dolga lesz, örül, ha időnként lesz egy kis ideje pihenni.
– Akkor már értem, de akkor is hiányoznak a látogatásai.
10. fejezet
Kilenc évet töltött már az intézetben, általános iskola után elvégezte a gimnáziumot, elmúlt tizennyolc éves. László ritkuló intenzitással, de látogatta, igaz utoljára, az érettségi előtt látta, de biztos volt benne, hogy Barbara beszámolt neki eredményeiről. Nem kötötték az orrára, de érezte, hogy sűrűbben találkoznak egymással, min Ő Lászlóval. Cseppet sem haragudott érte, mert úgy érezte, így is nagyon sokat köszönhet Lászlónak. Ha kellett mindig a segítségére sietett. Egy hónapja betöltötte a tizennyolcat, telefonon gratulált is neki, de nem tudott eljönni. Felnőttnek érezte magát, meg kell tudni állni a saját lábán.
– Barna, – lépett be a könyvtárba Barbara, tudta, hogy elsőnek itt kell keresni.
– Tessék, – szólt ki a könyvek sorából barna.
– Jó, hogy jössz, szeretnék megbeszélni veled valamit. Arra gondoltam, hogy átrendezem a könyveket úgy, hogy könnyebb legyen a keresés. Nem csak írók szerint, hanem téma szerint, külön polcon, és azon belül az írók neve szerint. Ez a polc lesz a romantikus regények polca.
– Látod, már félig kész.
Lelkendezett Barna, és csak mos vetett komolyabb pillantást Barbarára.
– Úgy látom nincs túl jó kedved? – lépett hozzá közelebb, és megfogta a kezét.
– Valami baj van?
– Nincs, baj az nincs – mondta és magához ölelte Barnát.
Szeme könnyel telt meg, és egyre szorosabban ölelte kedvenc árva gyerekét. Az eltelt kilenc év alatt Ő is „anyásabb” lett, egyre inkább sajátjaként kezelte az intézeti gyerekeket. Lehet, hogy azért mert közeledett a negyvenedik évéhez, és még nem volt saját gyereke.
Barna örült az ölelésnek, mindig is szerette, ha Barbara megölelte. Kicsit pótolta a még mindig hiányzó édesanyját. Most azonban érezte, hogy ez nem az-az ölelés, amit megszokott. Kedvenc nevelőnője rázkódott a karjaiban. Rájött, hogy sír, csak nem akarja, hogy lássa.
– Mi történt – kérdezte a vállára hajtva fejét, és szorosan ölelve derekát.
– Velem kell jönnöd – bontakozott ki az ölelésből könnyeit törölgetve.
– Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat. – mondta lehajtott fejjel.
Nem mert Barna szemébe nézni, mintha Ő lenne a hibás azért amit, meg kell tudnia Barnának.
– Be kell jönnöd velem az igazgatónőhöz. – még mindig lehajtott fejjel fogta Barna kezét, gondolta, így talán könnyebb lesz neki.
– Miért hívat? – kérdezte Barna, és összeszorult a szíve, mert érezte, hogy nem lehet valami jó hír, ha Barbara így hívja.
Kézen fogva mentek az irodáig. Úgy érezték, ez erőt ad mindkettőjüknek. Az ajtóban megállt Barbara, és szembe fordult Barnával.
– Valamit meg kell mondanom, de valószínű, hogy tudod, hiszen sosem titkoltam.
– Te vagy a legkedvesebb neveltem, és örülnék, ha egyszer ilyen fiam születne.
Barna szóhoz sem jutott, mert egy rövid ölelés után, már nyitotta is az ajtót. Maga után húzva Barnát belépett az irodába, lehajtott fejjel megkerülte az íróasztalt, és megállt az igazgatónő mögött. Gondolta így nem veszi észre nedves szemeit.
Barna ott maradt az asztal előtt. Ritkán járt ebben az irodában, akkor sem voltak jó emlékei, mert többségében büntetés kiosztás miatt kellett megjelennie. Spártaian berendezett helyiség volt. Az íróasztalon kívül négy szék, és egy könyvespolc volt az összes berendezés. Azt azért nem értette, minek könyvespolc, ha nem tartanak rajta könyvet. Az íróasztal alatti szőnyeg sem lehetett mai darab, mert az ajtó felé kilógó vége nagyon kopott volt. Ezt tudta, hogy miért. Amikor a büntetés kiszabást a bentlakók meghallgatták ezen a végén kellett mozdulatlanul állniuk, ami a szőnyeg kopásából ítélve nem mindig sikerült.
– Üdvözöllek Barna – kezdte az igazgatónő feltűnően kedvesen.
Barna nem szólt, nem értette ezt a kedves hangot, mindenki félt Nelli nénitől. Kapás Nellinek hívták, de egymás közt csak sárkánynak nevezték, mert a mosoly nem volt jellemző a vonásaira. Most viszont jobban megnézte Barna. Be kell vallania magának, hogy ha ilyen kedvesen szól hozzá, igaz arcán mosolynak még csak nyoma sincs, de kellemes alt hangja mégis megnyugtató. Korát nem tudta megállapítani, de már közel lehetett a nyugdíjhoz. Haja teljesen ősz. Arca alig ráncos, és gondosan sminkelt. Pirosítóval az arcán ellensúlyozta a napfény jótékony hatásának hiányát. Száját halványan húzta ki barackvirág színű rúzzsal. Szemöldöke már ősz lehetett, de fekete ceruzával megerősítette a vonalát, így nagy kontrasztot jelentett a fehér haja mellett. Csinos volt, egy csepp fölösleges kiló sem volt rajta. Így végignézve Barna arra gondolt ilyen lehet az ideális nagymama.
– Sajnálatos dolgot kell közölnöm veled. – kezdte, de még mindig ugyan azon a kellemes alt hangon. – Elmúltál tizennyolc éves. Ez neked gondolom öröm, mert a saját lábadra állhatsz, de nekünk sajnálatos. Ezt nem csak azért mondom, mert egyel, kevesebben leszünk itt az intézetben, hanem mert olyan embertől kell megválnunk, és nem véletlenül mondom, hogy embertől, hanem mert EMBER lett belőled csupa nagybetűvel, akit mindannyian szeretünk és nagyra becsülünk.
Kis hatásszünetet tartott. Barnának feltűnt, hogy egyre jobban csillog a szeme. Első gondolatra az jutott eszébe – nézd már a sárkánynak is vannak érzelmei – de elhessegette a gondolatot, mert Ő is egyre inkább meghatódott, és kezdte felfogni, hogy élete forduló ponthoz érkezett.
– Meg kell válnunk egymástól, mert így szól a törvény.
– Akkor most hova menjek, és mikor? – kérdezte Barna egy pillanat alatt összezuhanva.
Pár perccel ezelőtt, még azon gondolkodott, hogy rendezze át a könyvtárt. Most meg azon kell gondolkodnia, hogy hogyan tovább.
Majd engedélyt kér Nelli nénitől, hogy bejárhasson segíteni az új könyvtárosnak az átrendezésben.
– Ez nem azt jelenti, hogy holnap el kell hagynod az intézetet.
– Mindenben segítünk –vette át aszót Barbara, és már leküzdte könnyeit.
– Elég megrázó ez a bejelentés mindenkinek, aki elérte a korhatárt – mondta az igazgatónő.
– Volt olyan gyerek, aki az itt töltött tíz éve alatt legalább ötvenszer megszökött, annyira nem bírta elviselni a bezártságot – folytatta Nelli néni. – ahogy megmondtuk neki, hogy keresnie kell saját szállást, albérletet, vagy valami mást, úgy megváltozott, hogy egyáltalán nem akarta elhagyni az intézetet. Segítettünk neki lakást, munkahelyet szerezni, mégis minden szabadidejét itt töltötte az intézetben. Csak három év múlva ritkultak a látogatásai, amikor megismerkedett egy lánnyal. A házassága után már csak évente egyszer jött el hozzánk.
– Bármilyen segítségre van, szükséged keress, meg nagyon szívesen segítek – zárta le a beszélgetést az igazgatónő.
– Még annyit szeretnék mondani – kezdte újra – ha úgy fogod az életedet élni, ahogy itt élted akkor még sokra viheted, és szeretnék hallani róla mire jutottál az életben.
Ekkor olyat tett, amit Barna el sem tudott volna képzelni, szélesre tárt karral ki jött az íróasztala mögül, és megölelte, de olyan melegen, és olyan szeretettel, hogy Barna elérzékenyülve zokogni kezdet a vállán.
2 hozzászólás
Kedves János!
"- Bármilyen segítségre van, szükséged keress, meg nagyon szívesen segítek" – ebben a mondatban a vessző helye a következőképpen kell, hogy alakuljon: Bármilyen segítségre van szükséged, keress meg, nagyon szívesen segítek. Ezt nem árt ellenőrizni, mert több hasonlóval találkoztam.
Ami még gyakori: "meg-szokott", "meg-állt" – nem értem, mit keres itt a kötőjel? Egybeírandó: megszokott, megállt… s ilyen is gyakran előfordul.
Amúgy összességében ez is jó volt. Árva gyereksors – megható…
Üdv. Ida
Kedves János!
Igaza van Idának. Összetett szavakkal hadilábon állsz. Nem bántásból, de leírom, hogy a 9. fejezetben nagyon sok hibát találtam, a 10.-ben már alig.
Itt nem akarom részletezni, de levélben elküldöm Neked, segítségül, hogy majd átolvasáskor segítségedre legyen. Egyébként, hogy már az előbbiekben is jeleztem, ne tegyél föl anyagot úgy, hogy át ne futtatnád a nyelvhelyesség-ellenőrzésen! Ha a jelzett anyagot föltennéd, csupa aláhúzott szavakat, mondatokat találnál. Könnyebb lesz kötet elkészítése, ha már ilyenkor jobban figyelsz, hogy kerül föl az anyagod.
Egyébként nagyon jól fonod a történéseket, érdekesek ezek a részek is.
Üdvözlettel: Kata