Márta pénztárcájában mindig ott lapul három lyukas közepű fémpénz vörös fonallal összekötve, az íróasztalán teknősbéka trónol, a nappaliban, átlósan szemben a bejárattal mosolygó Buddha áll. Na és az étkezőben – Ott kezdődött az egész.
Évekkel ezelőtt egy nyári estén hazafelé autóztak a munkából, a férje vezetett és egyszer csak megszólalt:
– Bekövetkezett, amitől féltem. Ma beszélt velem a tulajdonos, gyakorlatilag felmondott. A részletek tisztázását az ügyvezetőre bízta.
Márta szinte megbénult a hírre. Tudta, hogy mivel jár ez. Egy nagy cég humánerőforrás részlegében dolgozott, ismerte a munkaerőpiacot, kétsége tehát nem volt afelől, hogy a férje – aki elmúlt ötvennégy éves, nem fog munkát találni egyhamar – vagy talán soha.
Nem is tudott megszólalni hosszú percekig. Tíz éve dolgozott ennél a cégnél vezetőként a férje. Sikeresen, ez nem kétség. A tulajdonos minden évben előrébb került a "100 Leggazdagabb Magyar" top listáján. Külföldre is terjeszkedtek már. Mindig teljes odaadással dolgozott, a tulajdonos érdekeire jobban vigyázva, mint ő maga.
– Miért? – nyögte ki nagy nehezen.
– Nem igazán mondta meg. Arról beszélt, hogy fiatalítani fog. Az egész menedzsmentet le akarja cserélni, úgy látszik, velem kezdi.
Két hónapja vettek fel egy nagy összegű bankkölcsönt, az idősebbik fiának segítettek lakást venni és a törlesztést ők vállalták.
Mártának csak az járt az eszében, nem szabad elkeseríteni őt. Nem szabad, hogy megtudja, milyen reménytelen helyzetbe került, úgy is rá fog jönni hamarosan.
Inkább arról beszélgettek egész este, hogy az ügyvezetővel való egyezkedés során milyen megállapodásra törekedhet. Tízévi munka, tudta, nem sokat nyom a latban. Így van ez minden cégnél. Ha valakitől meg akarnak válni, sokszor nem azért, mert nem dolgozott jól, vagy nem volt messzemenően lojális a céggel, nem számít semmi. Mindig a legolcsóbb megoldással szeretnének megválni tőle.
Végül jól sikerült a megállapodás, de a kapott összeg biztos, hogy nem tartott volna ki, amíg a férje nyugdíjba mehet! Még akkor sem, ha nem lett volna a bankkölcsön!
Az, hogy munkát találjon a párja, azonban nem csak a pénz miatt volt fontos.
Ez az egy dolog adhatja vissza neki a felmondás által megrendült önbecsülését: szüntetheti
meg az örökös rágódást azon, hogy mit tett rosszul, vagy mit kellett volna jobban csinálnia.
Márta attól tartott, hogy mint sok más ötven év fölötti diplomásnak, aki elveszíti a munka- helyét, a férjének a karrierje is befejeződött.
A barátaik közül néhányan már kerültek ebbe a helyzetbe, és ők mindig megpróbáltak segíteni nekik. Szóltak az ismerőseiknek. Álláslehetőségekről hallva értesítették a szorult helyzetbe került barátaikat. Hiszen az állások egy részét meg sem hirdetik ma Magyarországon: ismerősök útján töltik be őket.
Hát most ők is nekivágtak és megkeresték a barátaikat, ismerőseiket, segítséget remélve.
Voltak vezető pozícióban közeli barátaik, olyan is, akinek egész cégbirodalmak felett volt
hatásköre. Sokszor reménykedtek benne, hogy sikerül ismeretségi alapon állást találni, de
nem jött össze. A barátaik közül ezután jó néhányan már nem hívták meg őket.
Közben szorgalmasan bújták a hirdetéseket, önéletrajzok rajzottak szét a hirdetőkhöz. A legtöbbre nem is jött válasz. Néhány helyre behívták felvételi beszélgetésre a férjét – aki
tíz éve nem volt állásinterjún és nem is sejtette, hogy közben alaposan megváltozott a dolgok menete. Az állásinterjú már a legritkábban egy szakmai beszélgetés. Meg kellett ismernie az új módozatokat: eljátszani a szituációkat, a stressz interjún elhangzó támadó, sőt esetleg durva kérdésekre higgadtan válaszolni, az édes-keserű interjún átlátni a gonosz és a jóságos kérdező megosztott szerepein. Felkészült a leggyakrabban feltett kérdésekből. Korszerű önéletrajzokat készített és motivációs leveleket írt. Ha behívták interjúra valahová, "megtanulta" a céget az internetes honlapjukról.
Volt, amire nem Márta tanította meg a férjét. Saját maga tapasztalta, hogy a cégek többségénél fiatalok ülnek a vezető pozíciókban ugyanúgy, mint az emberi erőforrás igazgatóságokon. Ők döntenek a felvételkor, és nem húz a szívük az idősebb jelentkezők felé. Devalválódott a tapasztalat értéke.
Egymás után teltek-múltak a hónapok, amikor már fél év is eltelt, és kezdték felélni a tartalékaikat, számot vetettek azzal is, hogy el kell adniuk a családi házukat is. Elkezdték felkészíteni az eladásra. Megjavítattak olyan dolgokat, amik emelhetik az értékét. Tájékozódtak a lakáspiacon, ahol éppen nem voltak kelendőek a régi házak, az új lakóparkos építési dömping és a hitel konstrukciók miatt. Nézték a hirdetéseket és megkerestek néhány ügynököt is. Nem sok jóval kecsegtetett egyik sem. Márta attól félt, hogy szorult helyzetükben el kell kótyavetyélni az otthonukat.
Szerencsére a férje, néhány reménytelenebb időszakot leszámítva, nem volt még teljesen
elcsüggedve. Az lett volna a vég, ha ez bekövetkezik, mert akkor már nem tud megfelelni
a munkaadók igényeinek: "átjön", ha valaki nem bízik a sikerében.
Közben méteres halommá nőttek az álláskereséssel kapcsolatos iratok az íróasztalon. Számos fejvadásszal tartották a kapcsolatot, és szorgalmasan szörföztek az internetes állásportálokon.
Amikor egy-egy interjúra behívták a férjét, mindig újrakezdték a reménykedést. Még kilenc
hónap elteltével is: hátha most!
Aztán jött egy nagyon ígéretes hirdetés: azon a terülten kerestek vezetőt, amin – különböző cégeknél – mindig is dolgozott a férje.
Nagy reményekkel ment el a beszélgetésre, és azzal jött haza, hogy szerinte jól sikerült, és
a jövő hétre ígérték, hogy értesítik.
Eljött a jövő hét, de értesítés nem jött.
Eljött a következő hét is, de se telefon, se levél.
Jól tudták tapasztaltból, hogy ez egy nemleges válasz, amit kimondani sincs kedve, vagy "ideje" a hirdetőnek.
Egyik este – tíz óra felé járt már az idő – azt mondta a várt értesítés kapcsán a férje:
– Úgy látszik, hogy a szakmámban sincsen már helyem…
Márta azt hitte, hogy a szíve szakad meg, látván a férje kétségbeesését és tudván, hogy
most veszítette el a reményt és az önmagába vetett hitét.
Nagy könyvgyűjtők voltak, nagyon szerettek olvasni és óriási könyvtáruk volt. Volt
sok olyan könyvük is, amit csak kíváncsiságból vettek meg:" majd egyszer elolvasomra".
Márta, maga sem értette miért, de levette a könyvespolcról a Feng Shui című könyvet.
Tudta, hogy egy ősi kínai térrendezési elv és most nagyon divatba jött, de ez idáig nem érdeklődött iránta különösebben. A könyvet ajándékba kapta egyszer, átlapozta és a polcra tette. Most felszerelkezett vele, és némi olvasás után lázasan keresni kezdte a ház gázszerelési tervét.
A férje biztosra vette, hogy újabb csapás érte őket: a felesége megbolondult!
Márta azonban szerzett vonalzót és ceruzát, és a méretarányos gázszerelési terven a könyv
útmutatásai szerint felosztotta otthonukat különböző zónákra.
A karrier zónát kereste.
Szépen kijelölte a tervrajzon, hogy a házuk északi részén hová esik a karrier zóna.
Meglepődve látta, hogy az az étkezőben van. Azért lepődött meg, mert valamiért eddig is
mindig ott ültek le dolgozni, pedig a szobákban két helyen is volt íróasztal. Azokon csak a
papírok laktak, ha otthon dolgoztak, az érdemi munkát mindig az ebédlő asztalnál végezték.
Pedig nem volt egy jól megvilágított helyiség az északra néző ablakával, és túl hideg is volt ahhoz, hogy órákig üldögéljenek ott.
Begyűjtötte a kék dolgokat és az üvegtárgyakat a lakásból. A kék vázát, a kék kerámiákat. Az ebédlő széles ablakpárkányára költöztette őket, a méltatlankodó virágok közé. A virágok kék kaspóba kerültek az ablakban, amitől a verandán lakó növényeket fosztotta meg. Összeszedte az összes tengert ábrázoló képet a lakásból, és mind az étkező északi falára akasztotta, a feng shui útmutatásai szerint. A férje okleveleit, bizonyítványait elővette és elhelyezte a tálaló szekrény tetején, mert máshová nem tudta tenni a zónában.
Rájuk rakott néhány híres és gazdag emberekről szóló könyvet.
A férjének nem nagyon tudta megmagyarázni, mit is művel. Úgy érezte, tennie kell valamit ebben a reménytelen helyzetben.
Reggel nevetségesnek tartotta éjszakai működését. Egészen addig, amíg délelőtt meg nem szólalt a telefon. A férje volt és a hangja olyan vidám volt, és olyan "fényes", hogy még ki sem mondta, Márta már tudta:
– Nem hiába rendezted át az éjjel a lakást, most hívtak fel attól a cégtől, ahonnan az értesítést vártam. Megkaptam, enyém az állás!
Az étkező azóta is úgy maradt, ahogy Márta akkor éjjel kidekorálta. A tálaló szekrény tetején gyűlő "100 Leggazdagabb Magyar" kiadványban a férje régi munkaadója azonban már jócskán hátrább került a top listán az elmúlt évek során.
6 hozzászólás
Kedves Judit!
Nevén nevezve a dolgokat, bizony nagyon könnyű állást veszíteni, keresgélni hónapokig lehet.Divatos állásinterjún , kivesézni , szétcincálni a jelentkezőt is mai módi.A kor pedig egy "frappáns"elutasítási lehetőség.Mintha a tapasztalat a tudás nem számítana.Új világ amiben élünk.Kegyetlen is akár.
Karrier zóna!Nem keresem, de egy utolsó pillanatban mi mindenre képes lehet ember!Itt megoldódott szerencsére a család helyzete, de…mennyien vannak azok, akik elveszítik a tetőt a fejük felett.Az írásod aktuális.Sajnos!
Üdvözlettel:Selanne
Kedves Selanne!
Igen, az állás elvesztése egy krizis állapot. Az anyagi kilátástalanság mellett, értéktelennek és tehetetlennek érzi magát akit "kirúgtak". Ebben a helyzetben a család szeretete és elfogadása segít meggyőzni őt arról, hogy nem rossz és nem értéktelen ember.
Bárcsak a száguldó karrier és a nagy anyagi előrelépés lenne az aktuális irodalmi téma!
Köszönöm, hogy olvastál és megírtad a véleményedet. Még novemberben, amikor kezdődött a válság, akkor tettem fel, de eddig nem kaptam hozzászólást.
Judit
Sajnos nagyon aktuális ma is ez az írás…de nem csak ötven fölött, az alatt a kor alatt is nehéz munkát találni…néhány régióban meg szinte lehetetlen, pályakezdőként is. A sokadik sikertelen interjú után pedig bizony elgondolkodnak rajta az eberek hogy mit is csinálnak rosszul. Pedig valószínű semmit, csak nincsenek jó kapcsolataik. Ilyenkor, mikor baj van kiderül az is ki barát valóban és ki nem.
Kedves Arthemis!
Köszönöm kedves szavaidat, örülök, hogy tetszett az írásom. Sajnos igazad van, egyre többen néznek szembe a létszám leépítésekkel, az állásuk elvesztésével. Ezért is tartottam fontosnak, hogy írjak a témáról.
Judit
Kedves Judit!
Ez egy régi írásod, és mégis mennyire aktuális. Úgy látszik az élhető, vagy inkább élhetetlen élet klasszikussá teszi. Nem is arról a részéről szeretnék írni, hiszen ott nem történt változás, vagy ha igen,
akkor negatív irányban. A Feng Shui című könyv szerepéről szólnék egy-két szót. Nagyon sokan nem hisznek benne, pedig logikus betonerős lábakon áll az elmélet. Inkább hisznek útszéli babonáknak, különböző mendemondáknak, mert más társadalmak eszméit idegenkedve veszi tudomásul a Magyar.
Magam is csak akkor gondolkodtam el igazán, amikor a feleségem javaslatára áthelyeztük az ágyunkat.
Azelőtt fáradtabban ébredtem, mint ahogy lefeküdtem, és bár az ágyunk most szemben áll az ablakkal, mégis pihentető – bár rövid alvások után – újjávarázsolva kelek fel. Úgyhogy el lehet gondolkodni, mert erre is nagyon jó volt ez az írás. Kár, hogy ilyen kevés hozzászólás érkezett. Mindenesetre én örülök, hogy rátaláltam.
Szeretettel:
Millali
Kedves Millali! Meg tudom érteni az érdeklődésedet a feng shui iránt. Mint ahogy a történetben szerepel, a feng shui akkor is "működik", ha nem hisz ebben az ősi térrendezési elvben a használója. A feng shui szó szerinti jelentése: szél és víz. Tágabb értelemben véve a Feng Shui azt jelenti, hogy az élet, a természet és a körülöttünk lévő világ örökös mozgásban és változásban van, és a világ a maga összességében egy nagy egészet alkot. A feng shui elmélete azon alapszik, hogy minden összefügg mindennel és minden és hatással van mindenre. Az ember a mikro és makro környezetének szerves részét képezi, ezért ha Feng Shui alkalmazásával sikerül lakókörnyezetünket a természettel összhangban kialakítani, akkor annyi plusz energiát nyerünk, amely hozzásegít, hogy megvalósítsuk álmainkat, legyen az akár a család, az egészség, a párkapcsolat, a karrier, a gazdagság vagy a siker területén!
Nagyon örülök, hogy elolvastad a novellát és tetszett neked. Judit