„Depresszióm csúcsán vagyok. Összevissza kavarognak a gondolatok a fejemben. Hogy jutottam idáig? Mit rontottam el? Nem érdekel semmi, üresnek érzem magam. Nem látom az alagút végét, de nem akarok teljesen elveszni! Fényt akarok, világosságot! Nem évek múlva, hanem most. Önmagam már elvesztettem, feladtam a céljaimat, a vágyaimat. Egyedül érzem magam a világban. Társat akarok, igazit, aki fogja a kezem. Akit érdekelnek a gondolataim, aki kíváncsi az érzéseimre. A kötelező köröket már letudtam, ám a jutalomjáték elmaradt. Taposómalom az élet, és érzem, hogy egyre lejjebb süllyedek a mocsárban. Senkinek nem vagyok fontos. Lassan már magamnak sem.”
Ahogy így elmélkedett az életén Tercsi, a hátán úgy futkosott végig a hideg. Sosem tudta elfogadni, ha valaki kilátástalannak vélte a saját életét. És most lám, ő jár ebben a cipőben. Eddig azt hitte körülötte forog az élet és most rádöbbent, hogy ez nincs így és már soha nem is lesz így. Senkit nem érdekelt igazán, kivéve azt az egy-két embert, akit talán igen, azok is csak a saját érdekük miatt figyeltek rá. Legalábbis ő így érezte.
Tercsi nappalai végeláthatatlanul hosszúnak tűntek, éjszakái viszont gyorsan elillantak. Fáradtan ébredt reggelente, mint aki alig aludt valamit. Pörgette volna gyorsabban az órákat, hogy minél hamarabb egyedül lehessen. Bár már saját magát sem tartotta jó társaságának, ettől függetlenül szeretett egyedül lenni a gondolataival. A múltját nem tudta elengedni, a jövőjét pedig nem látta rózsásnak, leginkább semmilyennek.
Egyedül a madárcsicsergést imádta hallgatni és olykor bevallotta magának, hogy egy kicsit irigyli is őket. Valószínűleg azért, mert nem ismerte az életmódjukat. Azt hitte róluk, hogy övéké a kék ég, a messze távol, azt gondolta, hogy ők bárhová, bármikor elröpülhetnek szabadon. Pedig nekik is kötött az életük. Tavasszal egy meggyűrűzött galamb szállt az ablak párkányára megpihenni. Annyira szép volt, látszott rajta, hogy szereti a gazdája. Fehér és szürke tollazata elegánsan fedte izmos madártestét. Talán üzenetet vitt valakinek és elfáradt repülés közben. Egyszer csak hangos dörrenést hallott és a galamb teste a földre zuhant. A szomszéd házból célzott rá légpuskával valaki. Elvette az életét, csak úgy, úri kedvtelésből. Tercsi e látvány után órákig zokogott. A postagalamb üzenete már sohasem ér célba. Mint az ő élete sem, ami szintén dugába dőlt. Ekkor határozta el, hogy ő nem akarja így végezni. Ártatlanul meghalni, mint ez a szegény madár.
E szomorú esemény hatására változás állt be Tercsi életében. Célokat tűzött ki maga elé, elérhető célokat, amiket meg is valósított. Céljainak kitűzése kimozdította lelki sivárságából, kezdte színesebbnek látni a világot. Elfordult a környezetében lévő lehúzó, pesszimista emberektől, nyitott a világ felé, kibújt az önként cipelt csigaházából. És hogy mindez hogyan sikerült neki, erről a következő részben beszámolok.
6 hozzászólás
Kedves Melinda!
Nagyszerü írás!
A depressziót nagyon jól ábrázoltad!
Ahogy Tercsi írja a napóban:
“Taposómalom az élet, és érzem, hogy egyre lejjebb süllyedek a mocsárban. Senkinek nem vagyok fontos. Lassan már magamnak sem.?
Az is jellemzö a depresszióra,hogy:
“A múltját nem tudta elengedni, a jövőjét pedig nem látta rózsásnak, leginkább semmilyennek”
Nagyon tetszett a befejezés!
“E szomorú esemény hatására változás állt be Tercsi életében. Célokat tűzött ki maga elé, elérhető célokat, amiket meg is valósított.”
Gratulálok!
Szeretettel:sailor
Legyen szép napod
Ui várom a folytatást!
Kedves Sailor!
Köszönöm a hozzászólásod és örülök, hogy tetszett is. A depressziót nem volt nehéz hitelesen “lefestenem”, hiszen átmentem rajta én magam is. A folytatást ma olvashatod.
Legyen szép napod!
Szeretettel: Melinda
Kedves Melinda!
Először is megörültem, hogy megláttam a neved, hogy újra hoztál valamit. Mindig érdekelt és érdekel az írásod. Ez is remekre sikeredett. Kezdődik a depivel, lemondással, aztán, hogy meglátja annak a szépen tartott madárnak a sorsát, bekövetkezik a változás az életében. Igen, a madár nem tehetett semmit, de ő tehet és tett is. Ennek hatására kitárult előtte a világ, új célok, új emberek, hátat fordítva a múltnak, ami csak lehúzná. Nagyszerű befejezés. Nem szabad feladni soha! Mindig van valami, ami örömöt tud okozni, például a mai tavaszi napsütés is. Nem normális az időjárás, de ezen nem tudunk változtatni, de ha már ilyen, akkor örülhetünk annak, hogy napfürdőzhetünk. Aki optimistán áll az élethez, annak mindig adódik valamiben vagy valakiben öröme. Áldott adventi készülődést kívánok!
Szeretettel: Rita 🙂
Kedves Rita!
Rég jártam már az oldalon.Beszippantanak a mindennapok. Dolgozom, család, stb. De jó olykor betérni ide. Tegnap így tettem. Elővettem régebbi írásomat és elhoztam nektek. Örülök az érdeklődésednek és a véleményednek is. Optimista életszemléletűként nekem is sikerült túl tenni magam az évekkel ezelőtti depressziómon. Legyen ez a kis szösszenet útmutató azoknak, akik jelenleg a mélyponton vannak.
Szép adventet kívánok neked!
Szeretettel: Melinda
Kedves Melinda,
gyönyörű iránytűs novellát írtál, az irodalmi mélylélektan egyik biztató darabját.
Pazarul tárod fel az életuntság jellemzőid, következményeit és a megoldást ,kilábalást belőle.
Így alakul kompletté és tud reményt adni rengeteg embernek aki nem talál ki az útvesztőkből és nem tudja mihez kezdjen.
?Taposómalom az élet, és érzem, hogy egyre lejjebb süllyedek a mocsárban. Senkinek nem vagyok fontos. Lassan már magamnak sem.?
Belefásulunk a mindennapokba…a monotonitásba tapossuk a mókuskereket és elfáradunk a minden oldalról felénk áradó impulzusoktól.
Mire hazaérünk már csak arra marad kedvünk és időnk ,hogy a test kipihenje a fáradalmakat..a lelkünknek nem adunk semmit az pedig haldokolni kezd.
Rájövünk ,hogy még azok is akikkel együtt élünk csak felületesen ismernek bennünket…nincsen olyan személy akit érdekelnek a vágyaink…aki tudja mi a kedvenc színűnk, filmünk, dalunk, bakkancslistánk stb. S akkor felismerjük ,hogy ezért mi is hibásak vagyunk. Ki iránt mutatunk érdeklődést?…mennyit adunk önmagunkból másoknak?
Kacatokat vásárolunk élményekbe nem fektetünk.Tetszelgünk mások előtt bár nem tudjuk mi célból…irigységkiváltás? mert voltaképpen olyan aprók vagyunk,hogy más szemébe akarunk nagyobbnak tűnni?
Nem ez a módja.
El kell felejtsük magunkat és helyre kell állítsuk a kapcsolatainkat.A hatásunkat nagyon hamar észlelni fogjuk és ez az igazi sikerélmény.
A novella végén nagyon szépen megfogalmazod…ha kis célokat tűzünk ki és megvalósítjuk elindulunk a fejlődés útján .
Mély elismeréssel és szeretettel gratulálok gondolatébresztő novelládhoz…,,sikerillata van.:)
Köszönöm,hogy olvashattam.
M.
Kedves “M”!
Hálásan köszönöm hosszú hozzászólásodat és értékelésedet. Úgy látom jó ismerője vagy a depressziós állapotnak. Nem volt nehéz lejegyeznem a soraimat, mert magam is átestem ezen a szörnyű állapotom. A papírzsebkendők igen rendesen fogytak ebben a korszakomban. De megráztam magam is kilábaltam belőle gyógyszerek nélkül. Remélem erőt ad azoknak az olvasóknak az írásom, akik most járnak ebben a “cipőben”.
Örülök, hogy olvastál! A folytatás remélhetőleg ma felkerül az oldalra.
Üdv. : Melinda