– Kezd leszállni az éj – mondta Ladmúr halkan, felpillantva az egyre szürkülő égre. Nagyot sóhajtott, mint akinek nagy teher van a vállán. Már a nap koronája is alig látszott, amikor Ladmúr szemével ismét végigpásztázta a horizontot. Egyre mélyebbre merült gondolataiban. Próbálta magát nyugtatni, hogy „biztos semmi sem fog történni”, de legbelül érezte: nem néz könnyű éjszakának elébe. Furcsa gondolatok kavarogtak a fejében, egy megmagyarázhatatlan félelem lett úrrá rajta, ahányszor csak Északra tévedt tekintete. Tudta: ha megpillantja Őket és meghallja az Üvöltést, cselekednie kell a saját és hazája érdekében.
Immáron évszázadok óta hadban állt az ember és a brugoll. Ha lehet ezt egyáltalán hadban állásnak nevezni… Ugyanis a brugoll úgy tekint az emberre, mint ragadozó a prédájára. Könyörtelen lények, senkinek sem kegyelmeznek. Amint megjelennek tollas szárnyaikkal magasan repülve, mindenkin úrrá lesz a félelem és a rettegés. Üvöltésük fülfájdító és visszhangot ver a környéken. Földet érésükkor még a szikla is megremeg. Arányaikban hasonlítanak az emberhez, de lábaik patákban végződnek, és halántékaikból szarvak merednek az égnek, ezzel még félelmetesebbé téve szőrös, iszonyú külsejüket. Erejük többszörösen meghaladja az emberét, így egy párharc során az esélyek mérlege jócskán elbillen a brugoll javára. Mintha angyal-ördög keverékek lennének. Senki sem tudja, hogy honnan és mikor jöttek. Régen, a Nagy Királyok korában hatalmas csaták zajlottak le az ember és a brugoll közt. Akkoriban még vissza tudták szorítani őket Északra, ahonnan mindig is támadtak, de ma már kevesen maradtak, akik szembeszállnak velük. Karddal és lándzsával nincs sok esélye az embernek. Csak néhány nagyon jól képzett íjásznak van rá lehetősége, hogy nagyritkán leterítsen, akár csak egyet is közülük. Általában holdtölte tájékában indulnak meg táplálék után dacolva minden emberi ellenállással. De megtörtént már az is, hogy a holttesteket „épségben” hagyták, még csak el sem vitték őket. Tehát nem táplálékért öltek…
– Még három nap van holdtöltéig, – mondta Ladmúr, nyugtatgatva magát ezzel – biztos, hogy nem… Ma nem fognak jönni, vagy legalábbis remélem. – Ismét kinézett a kis kőtoronyból, melyben őrködött. Szeme Daróthia, otthona felé fordult, mely a toronytól délre helyezkedett el.
Tudta mi a feladata. Ma ő volt a soros, és őrködnie kellett. Ha megpillantott akár egyetlen brugollt is, vagy ha csak üvöltést hallott, meg kellett kongatnia a vészharangot. Ezt meghallva a daróthiai katonák felkészülhettek a védekezésre.
Daróthiától északra jó néhány ilyen kis őrtorony volt, de távol egymástól. Ablakaik viszonylag nagyok voltak, de mégsem fért be rajtuk egy brugoll. Az ajtókat vaserezettel, és nagyon erős reteszekkel látták el, így jó esélyük volt az őröknek túlélni egy támadást.
Az éjszaka sötétje kitöltötte a kietlen tájat. Csak a toronyból kiszivárgó fény űzte el némileg a homályt, melybe a vidék burkolózott. Ladmúr a kerek belsejű szobácskában leült egy kis asztal mellé, hogy harapjon valamit, de mielőtt ajkát egyetlen falat is elérhette volna, kaparásszerű zaj csapta meg éles fülét, mely sejtései szerint a közelből érkezett. Azonnal, szinte ösztönösen a mellette heverő kardja markolatához kapott. A félelem átjárta a testét. Bal keze már a vészharangot kereste, de aztán centiméterekre a céltól, lendületét visszafogva megállt. Arra gondolt, hogy ez nagy valószínűséggel nem lehet brugoll, mivel nem hall se szárnycsattogást, se üvöltést. Így hát erőt vett magán, majd egy mély lélegzet után kardjával meg egy fáklyával kilépett az ajtón, és elindult lefelé a lépcsőn. Finoman, szinte hangtalanul lépegetett egyre lejjebb a sötétségbe. A hűvös, nyugati szél átjárta minden porcikáját. Nagy volt a csend. Ez még inkább aggasztani kezdte a kardját egyre erősebben szorító férfit. Elérte a lépcső legalsó fokát. Szeme élesen pásztázta a környéket, majd feszülten egy pontra szegeződve megakadt. A közeli fák ágai közt megpihenő homályban egy ezüstös szempárt csillantott meg a fáklya lobogó fénye. Ladmúr ijedtében hátralépett, rátaposva néhány korhadt ágra, melyek ropogva zúzódtak szét lábai alatt. Ettől az imént említett szempár gazdája felröppent az ágak közül, madárhangokat hallatva a csendes éjszakában, majd eltűnt a Nagy Hegyekhez vezető út ködfátyolában.
– Huh… Csak egy bagoly volt – sóhajtott fel a férfi, immáron megkönnyebbülve. Ám ekkor ismerősen hátborzongató hangot hozott az egyre hidegebb szél. Ismét az a kaparászó zaj érte fülét, mely az imént megzavarta vacsorája közben. A félelem újult erővel éledt fel Ladmúr testében. Egy verejtékcsepp gördült le a homlokán, megvillanva az enyhe holdfényben. Nem a haláltól félt, csupán az ismeretlentől, mely mindnyájunkat rémületbe hoz. Ha brugollokkal találja szemben magát, harcol bátran, amennyire csak tőle telik. Ha pedig elesik, méltón, harc közben hal meg, és nem kell majd szégyenkeznie elődei körében sem, ahová megy.
De itt az ismeretlennel kellett farkasszemet néznie. Nem tudta mi vár rá ott, ahonnan a furcsa hangok érkeztek. Ráhárult feladatára gondolva azonban erőt merített, majd gyakorlatias mozdulattal lendített egyet a kardjával, mely enyhe suhogó hangot hallatva hasította a levegőt. Elindult a zaj forrása felé. Feszült, de csendes léptekkel haladt a kerek torony hátsó részéhez. Felkészült a lehető legrosszabbra. A fáklyát maga előtt tartva figyelt a legapróbb moccanásra is. A játszi fényben egy alak kezdett kibontakozni előtte a fák közt.
– Ki van ott? Mutasd magad! – mondta, szinte parancsoló hangon. Az alak erre megmozdult, és a férfi számára teljesen láthatóvá vált.
– Ludox! – görbült mosolyra Ladmúr merev arca.
Fellélegezve tapasztalta, hogy a toronyhoz kikötött lovának a kötele eloldódott, az állat pedig friss füvet keresve kószált a torony körüli fák közt. Közelebb lépve észrevette, hogy az eloldódott kötél beakadt egy jókora faágba, a ló pedig patájával próbálta kiszabadítani magát.
– Tehát ezt hallottam. Látod, jó öreg barátom, már a legrosszabbra gondoltam, és észre sem vettem, hogy nem vagy a helyeden – mondta.
Kioldotta a beakadt kötelet, majd kantárjánál fogva visszavezette lovát a toronyhoz, és kicsit gondosabban, ismét odakötötte.
– Éhes vagy, Ludox? – kérdezte, végigsimítva lova oldalát.
– Várj, mindjárt visszajövök. – Néhány perc múlva egy jó ölnyi szénával tért vissza. Lova elébe tette, és felment a toronyba. Ahogy felért a lépcső tetejére, megállt az ajtóban, a küszöbnél. Úgy érezte, valami rossz előérzet keríti ismét egyre jobban a hatalmába. Az ablakra pillantott. Valami felcsillant a messzi távolban. Odarohant a párkányhoz, de már semmit sem látott, csak a komor éjszakába meredtek barna szemei. Hátrébb lépett, és leült egy székre. A szél szelíden futkosott vállig érő, sötét hajában.
– Áh, nem nekem való az effajta őrködés. Én harcolni akarok. Amint alkalmam nyílik rá, elmegyek a Keleti Birodalomba, Drumon királyhoz. Úgy hallottam, hogy hamarosan egy végső háborút fog indítani a brugollok ellen, mely az utolsó csata lesz az emberiség számára. Igen… Csatlakozom hozzá, és megbosszulom a szüleim halálát – bizonygatta magában. Hirtelen egy régi emlék suhant át az agyán. Felidézte gyerekkorát. Azt a pillanatot, amikor szemtanúja volt, hogyan ölik meg saját édesanyját a brugollok. Nem tehetett semmit, hiszen még gyerek volt. „Szerencséjére” apja halálát nem kellett így végignéznie, mivel őt még Ladmúr csecsemőkorában, ugyancsak egy brugoll támadás során megölték. Róla semmilyen emléke nem volt. Szülei híján, Ladmúrt a család egy közeli barátja, akit mindenki csak Gellor néven ismert, magához vette. Kemény külseje és mesteri kardforgatói tudása tekintélyt parancsolt, ahová belépett. Ez mindig is arra sarkallta az ifjú árvát, hogy erős férfi váljék belőle is. Gellor kitanította a harc minden fortélyára Ladmúrt, így hosszas kiképzés után eljött az idő, amikor legyőzetett a „mester”, tanítványa által.
Egy hangos, közeli üvöltés remegtette meg a kis kőtorony falait. Ladmúr mintha odafagyott volna a székhez, egy pillanatig mozdulni sem bírt. – Ne… Az nem lehet! Brugollok! – erősödött meg benne a tudat. Aztán kinyitotta a szemét. – Huh…, csak álom volt. Méghozzá szörnyű álom. – Felállt és megdörzsölte a szemét.
– De hogy aludhattam el? Mi lett volna, ha tényleg brugollok jönnek, és én épp alszom? – kérdezte szinte megvetően magától. Kicsit odébb lépett a széktől. Ahogy az ablak felé fordult, hogy körültekintsen, abban a pillanatban egy brugoll teljes valójában, fülsértő üvöltéssel felröppent előtte. Ladmúr ijedtében megtántorodott, és átesett a nyitva felejtett ajtó küszöbén. Legurult a lépcsőn, több fájdalmas ponton is érintve annak fokait. Ahogy „megérkezett”, néhány másodpercig azt sem tudta, hogy mi történt. Nagyot lihegett, és megrázta a fejét. Kezével súlyosabb sérülések nyomait kutatta, ám meglepődve, szinte örömmel tapasztalta, hogy csupán kisebb zúzódásokat talált. Fájdalmat is csak enyhén, itt-ott érzett a testén. Gerince ropogott, ahogyan felállt és kiegyenesedett. Zavarodottsága villámgyorsan váltott át élénk ijedtséggé.
– A vészharang… – Sebes léptekkel indult fel a lépcsőn. Mielőtt azonban beléphetett volna a kis toronyszobába, egy újabb hangos üvöltéssel az iménti brugoll leszállt a bejáratnál. Vaskos patái alatt port vetve döngött a kőlépcső. Szembefordult Ladmúrral, aki mélyen a szemébe nézett.
– Már nincs visszaút – suhant át a gondolat a férfi agyán. A lény jobb kezében egy hatalmas érckopját tartott, mely hegyes kis csúcsokban végződött. Azonnal rátámadt az emberre, aki kardját előrántva épphogy hárítani tudott. Karja belezsibbadt a brugoll csapásába, ami viszont már újból támadásra lendült. Ladmúr kénytelen volt egyre lejjebb hátrálni a lépcsőn, mivel ellenfele szüntelenül mérte rá az ütéseket.
– Elkelne ide most a pajzsom – ítélte meg magában kilátástalan esélyeit, miközben kardjával újfent kivédett egy támadást. Érezte, hogy nem bírja sokáig. Ellentámadásra alkalma sem volt, örült, hogy az addigi ellene irányuló nagy erejű csapásokat ki tudta védeni. Ám bekövetkezett, amitől tartott… Karját már alig érezte, amikor az egyik ütés olyan erővel érkezett, hogy a kifáradt férfi már nem tudta megfékezni. Kardjával próbálta ugyan védeni magát, megállítani azonban nem tudta a feje felé tartó terebélyes kopját. Elkapta a fejét, amennyire tudta, ám a kopja egyik vaskos csúcsa mégis elérte, jókora sebet ejtve rajta. A férfi a földre zuhant. A fájdalom csontig hatolva, villámgyorsan vágott a testébe.
A brugoll diadalittasan felüvöltött. A közeli állatok szélsebesen rontottak át a fák közt, hogy minél távolabb kerüljenek a toronytól. Még Ludox is menekült volna, ha teheti, de rémületére gazdája túlságosan erősen kötötte vissza a helyére.
Ladmúr látta, miként magasodik fölébe a nagytermetű brugoll. Tehetetlennek érezte magát. Ekkor ismerős hangokat hallott, mintha a fülébe suttogtak volna. Gellor hangját észlelte, amint az csaknem dühösen azt mondja: – Ne add fel! Még nem haltál meg! – Mintha az egyik harci gyakorlaton lett volna, ahol Gellor, miután a földre „küldte” őt, haragosan ugyan ezeket a szavakat mondta. Egyszer sem kímélte ugyan, ha harcról volt szó, de a tanonc sosem bánta ezt, mivel érezte, hogy ez kell a megfelelő kiképzéshez.
A brugoll hatalmas kopjáját a magasba emelte, hogy végleg lesújtson az emberre, de most Ladmúr gyorsabb volt nála. A férfi izmai megfeszültek. Felemelte kardját, majd mielőtt még a brugoll lecsaphatott volna, iszonyú erővel átdöfte annak mellkasát. A méretes test, megrakott zsákként esett a földre, és többé nem mozdult meg.
Ladmúr feltápászkodott, egy mély lélegzetet vett, majd kihúzta kardját az ocsmány teremtmény testéből, és visszacsúsztatta a hüvelyébe.
Váratlanul bal kezével a tarkójához kapott. Erős fájdalmat, ugyanakkor valami furcsa nedvességet érzett. Kezét elvette fejétől, és a torony nyitott ajtajából kiszűrődő fényben véresnek látta azt.
– Ez pokolian fáj – mondta összehúzva szemöldökét.
Zsebéből egy kis üvegcsét húzott elő, melyet nemrégiben kapott Daróthia egyik gyógyítójától, és bekente a tartalmával frissen szerzett sebét. Érezte, visszatér belé az élet. Vére úgy áramlott testében, mint sebes hegyi patak, mely nem ismer gátat.
Újabb üvöltések érkeztek a magasból, és bánatára egyre közelebbről. A hold enyhe fényében az égre pillantva, nagyjából egy tucat brugollt látott közeledni.
– Ezek csak az előhírnökei annak a nagy brugoll csapatnak, ami néhány perc múlva fog érkezni – gondolta tapasztalatából kiindulva.
Ladmúrnak nem maradt ideje visszarohanni a toronyba, mert nem jutott volna el az ajtóig sem, és most nem csak egy brugollal kellett volna szembenézzen. Így gyorsan odébb lépett a nemrégiben megölt lény testétől, majd a földre vetette magát. Úgy lapult meg a harmatos fűben, mint sebzett állat, mely vadászt sejt a közelben. A lépcső felől hangos döngést hallott. Odanézett és látta, hogy az egyik brugoll leszállt a lépcső közepére, és elindult felfelé, be az ajtón. Nem sokkal ezután egy újabb brugoll szállt le ugyan oda, és ment be a toronyba.
– Engem keresnek. Már csak ez hiányzott – mondta nehéz szívvel.
– Most mi lesz a vészharanggal? Ezt nem hagyhatom! – Ismét körültekintett.
– Úgy látom, ezek bevárják társaikat. – Mint akit megszállt az ihlet, csillant fel a szeme.
– Amíg ideér a többi brugoll, én talán lóháton elérhetem Daróthiát, és figyelmeztethetem őket a közelgő veszélyre. Még jó, hogy sötét van és nagy a fű. Így talán nem vesznek észre.
– Ezzel odakúszott lovához, és eloldozta a megerősített csomót.
Felugrott a nyeregbe, majd a fák alatt először lassan és óvatosan haladt. Ügyelt, hogy ne keltsen nagy zajt. Amint kiért a fák alól, vágtatni kezdett, ahogy csak bírt.
– Gyerünk Ludox! Csak most ne hagyj cserben! – bíztatta lovát.
Többször is hátrapillantott, hogy észrevették-e, de semmilyen erre utaló jelet nem látott. Rátérve a Nagy Hegyekhez vezető útra, mely lábainál Daróthia helyezkedett el, tudta, már közel jár céljához. Csak úgy porozott a vágtató ló patái alatt az út. Nemsokára átértek egy kis patakon, és végre megpillantották Daróthiát. A sziklának, mely a férfi szívét nyomta, egy darabja a mélybe hullt. Elérte a Nagykaput. A falakon, járőröző katonák bámulták. Az egyikük lekiáltott Ladmúrnak, mert még a falakra helyezett fáklyák fényében sem látta annak arcát.
– Ki vagy idegen? – kérdezte, íját rászegezve az őr.
– Én vagyok az, Ladmúr – felelte alig hallhatóan. Most kezdte csak igazán érezni, hogy sérülése súlyosabb, mint ahogyan azt a tapintásából érezte.
Ereje egyre jobban áramlott ki a testéből. Arca elsápadt, forogni kezdett vele a világ, és pár másodperc múlva lefordult a lováról.
– Menjetek, azonnal hozzátok be! – kiáltott oda pár katonának a fenti őr.
– Valami nagy baj lehet… – Ezzel rohant is egy társával, hogy nyissák ki a kaput.
Ahogy a katonák kiértek a kapu elé, Ladmúrt a földön, háttal fekve találták. Az eget bámulta.
Az egyik katona lehajolt és felemelte fejét a földről. Érezte, hogy súlyos sebe lehet.
– Mi történt? – kérdezte elképedve.
– Itt vannak! Itt vannak! Ők… – suttogta.
A másik katona, amelyik Ladmúr mellett állt, megszeppenve megfordult, és ordítani kezdte:
– Brugollok! Itt vannak! Készüljetek! – Ezzel be is rohant a kapun.
Egy másik hang is kihallatszott bentről: – Íjászok a falakra! A nőket és a gyerekeket elbújtatni! – Egyre nagyobb lett a nyüzsgés odabent. Gyereksírás keltett még nagyobb zavargást a falak közt, ám ezt egy Északról érkező brugoll üvöltés elnyomta.
A környék megremegett. Ladmúr számára ez volt az utolsó hang, ami fülét elérhette. Végleg lehunyta szemét… A katonák még nem sejtve, hogy meghalt, testét bevitték, és bezárták a Nagykaput.
Majd újabb és újabb üvöltések hallatszottak, de már egyre közelebbről…
3 hozzászólás
Kedves Michael!
Mivel is kezdjem? A történethez nem igazán tudok hozzászólni, mivel nem kedvelem az efféle irodalmat, inkább az írásról magáról ejtenék pár szót: Mindjárt a legelején írod: szürkülődő. Ilyen szó nem létezik, legfeljebb szürkülő. Aztán: kissé sok a szóismétlés (pl. a fején szerzett seb). Akadnak a szövegben logikai hibák (pl. odakúszott a lovához… Mi a fenének kúszik? Talán hogy ne vegyék észre? De hiszen a lova sokkal nagyobb termetű nála, ha azt nem látják meg, akkor őt még állva sem veszik észre!). Aztán: A Morgull a történetedben nem tulajdonnév, hanem köznév, tehát indokolatlan a nagy kezdőbetű! A vesszőket gyakran rossz helyre teszed ki, vagy teljességgel feleslegesen. Igaz, ez utóbbi használatával sokan nincsenek tisztában, de elsajátítható, Javaslom, hogy olvassál sok klasszikus irodalmat, régi kiadásban. Azokban a könyvekben tutira helyesen alkalmazzák a párbeszédekre vonatkozó szabályokat, valamint a vesszőket, ráadásul olvasás közben a helyesírás is rengeteget fejlődik. Persze az írást ne hagyd abba, ha örömet okoz! Gyakorlat teszi a mestert! Jó alkotást és sok sikert a jövőben!
Üdv: Borostyán
Kedves Borostyán!
Köszönöm a hozzászólásodat. A hibákat, melyeket utólag felfedeztem, tőlem telhetően kijavítottam. Az általad észlelt logikai hibára pedig a válaszom: nos, a torony körül fák voltak, ez több helyen is olvasható. A morgullok egyrészt nem a lóra "pályáztak", hanem az őrre, másrészt a magasból (sötétség és fák révén) nem is igazán látható a ló. Ladmúr azért kúszott a nagy fűben, mert esetleg attól tartott, hogy a toronyba belépő két morgull, kijövet észreveheti.
A vesszőhibákkal kapcsolatban: igyekszem tanulni a hibáimból, és ezen a téren még gyakorolnom kell.
Még egyszer köszönöm a hozzászólásodat, és további szép napot kívánok!
Kedves Michael!
Olvastam egy mondást: "A korrigálás sokat tesz, de a bíztatás többet számít.
J.W. von Goethe"
Szerintem egy ilyen mű nagyszerüségét az olvasók döntik el, nem a kritikusok.
Szóval csak így tovább!
Nekem nagyon tetszett!
Üdv. egy olvasó