Hógolyó

Már órák óta egyedül vánszorgott a végtelen hómezőn. Több ezer méter magas fennsíkon járt. A távolban a hegy teteje. „Milyen messze lehet még?” – gondolta.

Négyen akartak eljutni oda. A négy jó barát meghódítja a nagy Hógolyót. Szája keserű mosolyra húzódott, mikor eszébe jutott három barátja. Tegnap hagyta el a harmadikat is. Sátrat vert föléje, amikor az már nem tudott tovább jönni. Tudta, néhány óra csupán és ő is megfagy, mint előzőleg a két társuk. Már csak miattuk ment előre. A dicsőséget akarta, amire vállalkoztak. Eddig senkinek sem sikerült még ezen a bolygón meghódítani a csúcsot.

Odahaza a Földön már minden lehetséges csúcsot meghódítottak. Közepes szintű hegymászók tucatjával jutottak fel a legmagasabb hegyek bármelyikére. Ez itt előtte, valódi kihívás. Eljutni az űrnek ezen szegletébe, már magában is szép teljesítmény. A bolygó pedig régóta szedi áldozatait a legkeményebb sportolók közül. Pedig nincs vérszomjas fenevad. Nincs fertőzés. Nincs fulladásveszély. Csak hideg van, és rettenetes időjárás. Tulajdonképpen, az egész bolygó egy hatalmas hógolyó. Ezért lett a legmagasabb csúcsnak is ez a neve. Miért indulnak neki olyan sokan, amikor tudják jól, hogy nagyon veszélyes? Eszébe jutott egy válasz. A távoli múltban volt egy bátor hegymászó. A neve most nem jutott az eszébe, de a híres válasza, amit egy újságírónak adott, az igen. „Azért kell megmászni azt a hegyet, mert ott van!”

Leszállhattak volna akár ezen a fennsíkon a hegy közelében. Ám azt nem ismerte volna el nekik senki sem teljesítménynek. Azt akarták, amit a többiek. Akik itt pusztultak el mind. Meg akarták mutatni, hogy az ember bármire képes.
„Bármire?” – kérdezte magától félhangosan. Ezen is csak mosolygott már. De az is lehet, hogy arcizmai már eleve mosolyba fagytak.

Egy idő után észrevette, hogy a lába nem akar engedelmeskedni. Lenézett és látta, a hó térdig ér. Nehezen haladt tovább, és később már combközépig járt a fehér takaróban. „Elérni a hegy lábáig”. – Agya egyre csak ezt zakatolta. Nem tudta, ott mi lesz, de kellett valami elhatározás, ami viszi előre. „Mindig csak a következő gondolatig” – szólt ismét félhangosan. „Ne gondold tovább” – utasította magát.

A hegy alja már nagyon közelinek tűnt. A hó sem volt itt olyan mély, de már így is alig tudott lépni. Megbotlott valamiben és hasra vágódott. A hó alatt nem volt semmi. A saját lába volt az, amiben elakadt. Hason csúszva folytatta az útját.
Amikor elérte az első kőbuckákat, szeme már csukva volt. Kezével érzékelte csak, hogy hol jár. Behúzta magát egy védettebb mélyedésbe, miközben érezte, rettentő erős álmosság lett úrrá rajta. Tapasztalatból tudta, nem szabad elaludnia, mert akkor vége. Az egyik sziklába kapaszkodva lassan feltornázta testét álló helyzetbe. Kinyitotta szemeit és körül nézett. Hóvihar volt készülőben. Itt valószínű, hogy biztonságban átvészelheti. Kivette a zsákjából teleszkópszárú piros zászlóját. Maximumra húzta szét és mélyen beleszúrta a talajba. Biztos, ami biztos alapon tette ezt, mert ha esetleg ez lesz neki az utolsó pihenőhelye, legalább megtalálják majd … valamikor.

Beljebb húzódott. Egészen az üreg aljáig. Lehunyt szemmel, gondolataiba merülve, teljesen összegömbölyödött a védelmet nyújtó mélyedésben. A vízhatlan takaró alatt egyelőre jól érezte magát. Eszébe jutott nagyapja meséje, amikor a Földön élt állatokról beszélt. „Mi is volt a neve annak, amelyik télen mindig aludt?” – kérdezte magától. „ Medve? Igen, az. Nagyapja története szerint, ez az állat téli álma előtt rendesen feltöltötte magát élelemmel. Bolond ötlet jutott eszébe. Megkereste az élelmét, és szépen, komótosan mind elfogyasztotta. „Minek spóroljak vele? Hamarosan lehet, hogy megfagyok, akkor úgysem kell már. Legalább jóllakottan térek örök nyugovóra.” – gondolta, és közben érezte, megint jön az erős álmosság. Felidézte a képeket, amiket erről a Medve nevű állatról látott. Utolsó emlékképe is ez maradt, ahogy szép lassan mély álomba zuhant.

Magához térve, első érzése a nagy éhség volt. „ Mégsem volt jó ötlet, hogy mindent megettem” – gondolta. Óvatosan nyitotta ki a szemeit. Erős fény és fehérség volt a látvány. „Na persze, hiszen a nagy hógolyón vagyok” – jutott eszébe, ám ekkor megszólalt a közelébe valaki.

– Üdvözlöm az ébrenlét állapotában, Roy.
– Doki? – pattant fel ülő helyzetbe a megszólított.
– Meglepődött?
– Gondolhatja! Utolsó emlékem az, hogy elalszom a Hóbolygó egyik barlangjában.
– Igen, és ezt értse is szó szerint.
– Nem fagytam meg?
– De nem ám. Nem tudom, hogyan csinálta, de az életfunkciói a minimumra csökkentek. A szervezete emlékezett arra, mit kell tennie ilyen helyzetben. Régen a Földön élt medvék szervezete is ezt tette, amikor téli álomba merültek. A mélyedést, ahol meghúzódott, a vihar hamar betakarta hóval, így a hőmérséklet is megfelelő volt.
– Nahát! Micsoda szerencse, hogy ilyen gyorsan megtaláltak.
– Gyorsan? A zászló is csak egy hete került elő, ahogyan kicsit olvadt a hó.
– Miért? Mennyi ideig, izé … aludtam téli álmot?
– Két és fél hónapig. Nem éhes?