– Jó napot!
– Maga szerint, jó?
– Szerintem, igen! Az asszony húslevest főz, hamarosan kész lesz. A piacon vette a tyúkot egy termelőtől. Írt nekem a Facebook-on, hogy amennyire lehet, igyekezzek haza, mert a húsleves csak forrón az igazi. Ha már kihűlt, akkor már nem olyan!
– Jó magának! Az én feleségem nem jár ki a piacra, húslevest sem ettem már régóta. Utoljára az anyósnál volt rá alkalmam. Nagyon ízlett! Jól főz, de nagyon smucig! Ha szívességet kérünk tőle, húzza a száját!
– Csak tippelek, de szerintem, maga panelban lakik?
– Így van, legfelül, a tizediken! Miből találta ki?
– Aki ugrani akar, az csak egy csóró panel-proli lehet, akinek a neje nem szokott húslevest főzni, és nem kap kölcsönt az anyósától?
– Tényleg ennyire lenéz engem?
– Ilyet nem mondtam! Azért saccoltam így, mert az egyik ismerősöm szerint, az emberek kilencven százaléka depressziós.
– És én, hogy jövök a képbe? Maga szerint az vagyok?
– Nem! Ahhoz a tíz százalékhoz tartozik, aki még nem tud róla, vagy nem meri bevallani.
– Mit, hogy depressziós vagyok? Ember, magának mi baja van velem? Nem elég, hogy szar az életem, feltolakodik ide, és egyből megfejti az okot, ami miatt /maga szerint/ ugrani akarok. Aki öngyilkos akar lenni, az csak depressziós lehet? Nem elég a városi panel-élet, ami miatt már rég meg kellett volna tennem? Lebeszélnie fölösleges, bele se kezdjen, úgysincs értelme!
– Na, látja! Ez a depressziósok fő ismérve!
– Mire gondol?
– Pontosan erre: nyomorúság, a hiszti, a „jaj, Isten-kém…” Minek, úgysincs értelme az egésznek, nem érdekel senkit, nem fog sikerülni! Ahhoz sincs kedvem, hogy öngyilkos legyek, az se sikerül, az se érdekel senkit, engem nem szeret senki. Az élet szar, úgy ahogy van, elvagyok én itt a sarokba is…”
– Ezzel szeretne lebeszélni? Nyugodtan menjen haza!
– Nézze, futhatnánk fölösleges köröket, de „úgysincs értelme!” Mondhatnám, azt is, hogy szép a kilátás, de nem bírom a magasságot. Maga nem szokott émelyegni, ha kinéz a panellakásuk ablakán?
– Nem, mert olyankor mindig eszembe jut ez a tetves élet, és ugrani szeretnék! Most miért néz így rám? Hogy miért nem onnan ugrok le? Rühellem azt a galambdúcot, az egész tömböt, az anyóst is, és lassan magát is! Miért nem hagy békén, mit szarakodik velem? Menjen haza, egye meg a rohadt húslevesét! Hagyjon engem békén! Egyáltalán, hogy lett magából tűzoltó, ha fél a magasban?
– Protekcióval… az apósom a tűzoltó parancsnok a kerületben. Még pár év szolgálat, azután nyugdíjba mehetek. Azt tervezgetjük a feleségemmel, hogy leköltözünk vidékre. Tartunk majd csirkéket, és akkor nem kell a piacról venni…
– Maga most szívat engem! Egy protekciós, tériszonyos tűzoltó? Mondja, a vér látványától nem lesz rosszul, nem szokott elájulni? Egyáltalán, tüzet oltani tud?
– Én nem szoktam kivonulni a riasztásokhoz, csak most sokan vannak szabadságon. Nem tudtak mást küldeni.
– Mivel foglalkozott előtte, mielőtt beprotezsálták a tűzoltósághoz?
– Betegszállító voltam a diliházban. Nekem tetszett a meló, de az apósomnak nem, szerinte a hülyeség ragadós.
– Itt a magasban jobb?
– Nem! Ezért kellene döntenie végre! Odalent várják a végkifejletet. Az emberek kíváncsiak ugyan, de túl sokáig nem szabad őket várakoztatni. Pontosan, mint egy novella, ha nem történik benne sokáig semmi, akkor nem olvassák végig, nem lájkolják, nem osztják…
– Sietnek haza, mert őket is várja az asszonyuk a húslevessel? Na, menjen a francba!
– Vagy befejezi, amit elkezdett, vagy szégyenszemre lemászunk innen! Nekem tapsolni fognak, hazamehetek húslevest enni. Sokan bejelölnek majd, lesz egy rakat lájkom. Magánál más az ábra. Lent várni fogják, talán még a felesége is, de a rendőrök biztosan. Előállítják, de végül is bűncselekmény nem követett el. Haza akkor sem engedik, átszállítják a pszichiátriára, egy bentlakásos intézetbe. A csoportterápián az unott képű pszichiáter kérdése ez lesz: mit érzett olyankor? Tökmindegy, hogy mit válaszol neki, nem fogja érdekelni. A doki tovább rajzolgatja az akasztott pálcika embereket a füzetébe, és közben az új, full-dudás asszisztensről ábrándozik. Maga csak egy elmeroggyantnak fog számítani, aki véget akart vetni az életének. Ilyen elbánásban is részesítik. Kisebb adagokban jön a Thorasine, és egyéb gyógyszerek.
Ápolók fogják ide-oda tologatni kerekesszékben. Csökken a terápiák száma, szűnnek a beszélgetések, lassan elhal az öntudat. Később a külvilágot sem érzékeli, azt sem, hogy a család ritkábban jár be magához, később pedig, egyáltalán nem.
Elfelejti majd a fázós napokat a panelban, a felesége mikrózható kajáit, a bögrés sütiket, a sárga csekkeket, a közös költséget, az anyósa húslevesének az ízét és, hogy nem adott kölcsön.
Ezek a bosszantó dolgok már nem zaklatják fel, hiszen a gyógyszerek segítettek örök mosolyt rögzíteni az arcára. Egy napon a felesége meglátogatja, terhesen, gömbölyű hassal és a válási papírokkal, amit az ápolók segítenek aláírni. Maga meg sem ismeri, csak bután vigyorog rá. Nem fogja tudni érzékelni az időt, addigra magának már az is mindegy lesz, van-e otthon húsleves. És, akkor ott van még a…
– Mit vár tőlem? Menjek el magukhoz húslevest enni? Szelfizzek magával mielőtt véget vetek a szánalmas életemnek, hogy maga még több lájkot kaphasson azon a k…a Facebook-on? Hátraszaltóval ugorjak le innen? Tudja, mit? Rohadjon meg!
– Ízlik a húsleves, drágám?
– Igen, nagyon finom!
– Milyen napod volt?
– Bámészkodók… csobbanás, búvárok, hullazsák.
Sid Clever