Sam egész úton beszélt a sofőrrel, szinte be nem állt a szája. Faggatta a környékről és a bárról. A taxis készségesen válaszolt, és közben le nem vette a szemét a lányról. A szórakozóhely előtt már tömeg volt. Sokan még nem akartak bemenni, még vártak valakire, sokan, pedig még nem tudtak.
– Na jó, akkor menjünk haza, ide nem férünk be! – mondta Jen, ahogy meglátta a kinn ácsorgó embereket, s már szállt volna vissza a taxiba, de Samantha pajkosan megragadta a karját, kifizette a taxist, és már mentek is a bejárathoz, ahol felmutatott egy papírt az ajtónál álló kétméteres gorillának, aki azonnal, készségesen beengedte őket.
– Nem is mondtad, hogy bérleted van ide! Legalább most már tudom, hogy hova jársz te éjszakánként! – csipkelődött Jen.
– Nem ide szoktam járni! Még soha nem voltam itt, tudhatnád. Az egyik munkatársam adta ezt a belépőt, hogy be tudjunk jönni. Ő törzsvendég itt.
– De ugye, csak egy alkalomra szól? – futott át Jen arcán az aggódás.
– Neeem. Bármikor jöhetünk, de ne aggódj, máskor nem kell elkísérned, ha nem akarsz – nyugtatta tréfálkozva Sam.
– Húúúúú! Már leizzadtam a gondolattól is, hogy ide fogunk járni!
Bementek, és átverekedve magukat a táncoló tömegen, odaültek a bárpulthoz. Elég jó helyet fogtak ki, onnan mindent be lehetett látni: a táncparkettet, az asztalokat és a színpadot is. A bár indiai bútorokkal, dísztárgyakkal volt berendezve. Úgy tűnt, mintha az Ezeregy éjszaka meséiben járnának, Sahriár király és Sehrezád palotájában. A felszolgálólányok is a mesének megfelelő indiai öltözéket viseltek.
– Sziasztok, mit kértek? – kérdezte tőlük a fiatal lány a pult mögül.
– Két whiskyt kérünk, köszi – szólt Jen, és próbált barátságosan mosolyogni a lányra.
– Jéggel! – egészítette ki Samantha, aki közben végigpásztázta a helyiséget.
Jen úgy érezte, hogy nagy szüksége van egy pohár italra, de rögtön, mert nem biztos, hogy józanul sokáig el tudja viselni ezt a tömeget.
Mindenhol különböző korosztályú nők vonaglottak, miközben kéjelegve néztek az őket bámuló férfiakra. Elszórtan egy-egy szolid szerelmes pár is felbukkant, akikről lerítt, hogy nem ezen az éjszakán jöttek össze. Ők alkották a tömeg kisebbik felét. Jen legszívesebben beledugta volna a fejét a whiskys pohárba, hogy ne lásson semmit, és őt se lássák, de inkább megitta az italt azonnal, amint a pultos lány eléje tette.
– Kérhetek még egyet?
– Persze. Csak nem szerelmi bánat? – kérdezte tőle a lány együttérzően.
– Nem! A felszín alatt rejtőző agresszióm elfojtásához kell.
– Miért vagy agresszív? – kíváncsiskodott tovább a pultos lány, s közben készítette a második italt.
Jen közel hajolt a pulthoz, mintha valami nagyon bizalmasat akarna mondani, és odasúgta:
– Tudod, ha nem iszom, akkor minden férfit gondolkodás nélkül lefejezek, és most nem szeretnék vérfürdőt rendezni a húgom előtt, mert nagyon gyenge a gyomra… hamar kidobja a taccsot.
A lány jót nevetett, és megkérdezte, mennyi italt hozzon még, hogy biztosan ne legyen vérfürdő.
– Még egyet… Köszönöm – felelte Jen, majd lenyomta a második pohár whiskyt is.
– Na, megyünk táncolni? – kérdezte Sam.
– Ezt még megiszom és mehetünk.
Jen a harmadik pohár után már úgy érezte, hogy képes lesz fékezni az indulatait. Az ital hamar elérte az agysejtjeit, elkezdődött fejében a jóleső zsibbadás, és vidáman táncolt Sammel. Így el lehet viselni a tömeget! A zene elég jó, úgyhogy hajrá… – gondolta.
Samantha, csak egy pohárral ivott, őt nem zavarta a tömeg. De testvére is csak nem régóta ilyen zárkózott. Régebben rengeteget jártak bulizni, szórakozni a barátaikkal. Azóta sokat változott, de nem haragudott rá, így is nagyon szereti őt. Úgy gondolta, ha neki ital kell ahhoz, hogy feloldódjon, akkor csak igyon. Tudta, hogy nem fogja magát félholtra inni, ahhoz ő túlságosan is megfontolt és komoly. Bár ez a három pohár whisky most egy kicsit talán sok volt egyszerre… De hálás volt, hogy elment vele szórakozni, és boldogan, önfeledten táncoltak.
Nem messze tőlük, két, harmincas éveiben járó férfi már észrevette őket, rögtön kiszúrták, hogy új prédák érkeztek a bárba. Néha-néha összesúgtak, és úgy méregették a két lányt.
Sam észrevette, hogy a két férfi feltűnően néz feléjük, és jelezte Jennek a szemével és a fejével a két „vadász” hollétét.
Jen bemérte a terepet, betájolta a pasikat… Hmm, nem rossz –, állapította meg magában –, de mindegyik csak egyéjszakás kalandnak látszik. Nem igazán vágyott futó kapcsolatra, de valahogy másra sem. Lehet, hogyha innék még egy-két pohárral, akkor belemennék? Nem! Szó se lehet róla! Intett Samnek, hogy üljenek le.
– Szerinted idejönnek?
– Drágám, nyugodj meg, ide fognak jönni, ez tuti. De ne várj tőlük túl sokat. Ilyet egy tucattal fel tudnál szedni! Ja, és ne nézz a szemükbe! Azzal igézik meg a csajokat! − okította ki húgát.
– Bolond vagy, akkor mit nézzek? A feneküket? Ahhoz tolatniuk kéne.
– Az épp jó lesz, ott nincs szemük.
Jót kuncogtak ezen, és kértek még egy italt.
– Nekem csak valami alkoholmenteset légy szíves! – kérte Jen.
– Elmúlt az agresszivitásod? – tette fel a kérdést a lány a pult mögül.
– Igen! De lehet, hogy visszatér, ugyanis két áldozatjelölt épp most közeledik felénk, ha jól látom.
– Igen, már én is látom őket. Az egyik az a főnököm Steve, a másik a barátja, David.
– Na, akkor kifogtuk… Pont a főnök! Akkor még le se fejezhetem.
Jen teljesen le volt sújtva. Megitatta égő gyomrát egy jó hideg alkoholmentes koktéllal, majd felkészült a támadásra, vagy a védekezésre? Már maga sem tudta. A feje eléggé bizsergett már. Még nem döntötte el, hogy adja-e a buta lányt, vagy inkább kemény legyen. De ahogy nézte Samet, hogy milyen jól érzi magát, inkább a szolid, szende szűz verzió mellett döntött. Nem akarta elrontani testvére kedvét.
A két férfi lassan, de magabiztosan közeledett. Mindkettőjük jóképű volt, az egyik túlságosan is! Úristen, mi lesz ebből? – gondolta Jen. Mindkettőn látszott, hogy odafigyelnek az alakjukra, biztosan minden szabadidejüket a konditeremben töltik. Nincsenek túlgyúrva, épp jó. Olyan nagyon jó! Állapította meg. A magasabbiknak rövid, sötét haja, kék szeme, kemény arcvonása, de mégis sármos tekintete volt, kisportolt testtel, izmos karokkal… A mosolya, az meg valami észbontó! Minden nő álma. A másik szőkésbarna, rövid hajú volt, szintén kék szemekkel, ugyanolyan kisportolt, izmos alkattal. Jennifer nem számított arra, hogy pont két ilyen Adonisz akarja majd őket behálózni. Valami alacsony, kövér, szemüveges mitugrászra számított, akit simán el lehet küldeni.
Közben már odaértek hozzájuk.
– Jó estét a hölgyeknek! Steve Parker vagyok, a bár tulajdonosa, és Ő a barátom, David – szólította meg őket a magasabbik.
– Hello! – köszönt a barátja is. – David Braun vagyok.
– Meghívhatjuk Önöket egy italra, hölgyeim? – kérdezte a magasabbik tőlük.
– Igen, köszönöm én egy tejet kérek! – vágta rá kínjában Jen.
– Én egy whiskyt elfogadok, köszönöm – felelte Sam.
– Tejet? Ez komoly? – Steve Parker jót nevetett ezen a kérésen.
– Nem, csak vicceltem. Jó lesz a kakaó is…
– Whiskyre kakaó? Nem akarok rosszat, de ha ragaszkodsz hozzá, hát legyen… Valahonnan szerzünk neked. Mindent a kedves vendégért!
– Na, jól van, legyen ásványvíz − mondta Jen megadóan.
Sam a régi időkről emlékezett erre a játékra. Mindig más volt a vége; kíváncsian várta, hogy mi sül ki belőle. Jen tudta, hogy több alkoholt nem szabad innia, mert rossz vége lesz. Már keményen érezte a fejében azt a bizsergő érzést, ami sajnos rosszindulatú fejfájássá és szédüléssé fog átalakulni nemsokára, amennyiben még több whiskyt iszik.
– Mary, hozz egy whiskyt és egy ásványvizet a hölgyeknek. Nekünk meg a szokásosat.
– Igen, főnök, máris adom – Mary az orra alatt mosolygott, már ő is kíváncsi volt, hogy mi sül ki a dologból. Kiadta az italokat, és a közelben maradt, hogy fél szemmel figyelhesse az eseményeket.
– Még nem jártatok itt ugye? – kérdezte David a lányoktól.
– Nem, még nem – válaszolta Sam. − Pompás ez a hely. Olyan hangulatos, varázslatos, mintha az Ezeregy éjszaka meséiben lennénk.
– Igen, jó hely… – kontrázott rá Jen buta arcot vágva hozzá. – Én nem nagyon járok ilyen helyekre, ezért nincs viszonyítási alapom. Abszolút nem érzem jól magam a tömegben, mert tömegiszonyom van. Azért iszom a whiskyt is, mert az egy kicsit ellazít. De már érzem, hogy nemsokára rosszul leszek… van itt orvos?
– Orvos az nincs sajnos. De ha rosszul vagy, szólj, és elmehetünk egy nyugodtabb helyre.
– Igen? Tudsz egyet? De jó! Majd szólok – próbált megkönnyebbült arcot vágni, miközben azon tűnődött, vajon hova is akarja őt vinni…
– Igen, tudok egy pár helyet. Elmehetünk egyet sétálni, vagy felmehetünk hozzám is… vagy…
– De sürgős!! Na jó, annyira még nem vagyok rosszul! – szakította gyorsan félbe Jen. – Meg annyira még részeg sem vagyok. Úgyhogy lassíts!
– Los Angelesiek vagytok? – váltott gyorsan témát David.
– Nem egészen. Nem olyan régen költöztünk Beverly Hillsre, San Franciscóból. A szüleink még mindig ott élnek – válaszolta készségesen Sam.
– Barátnők vagytok? – folytatta a faggatózást David, aki közben le nem vette a szemét a lányról.
Nagyon tetszett neki Samantha. Ő nem olyan, mint Steve, aki csak úgy falja a nőket. Egy komoly kapcsolatra vágyik, és úgy érezte, hogy Sam sem olyan, aki csak úgy dobálja ki a férfiakat az ajtaján. Ebben a bárban nehéz találni olyan nőt, aki megfelelne számára. Barátja rágja is a fülét azért, mert olyan válogatós. Talán egy jó tündér küldte ezeket a lányokat ide ma este?
– Nem barátnők vagyunk, hanem testvérek – világosította fel Jen.
– A neveteket is megtudhatjuk? Vagy titok? – érdeklődött Steve, miközben alaposan végigmérte a lányt, aki tudomást sem vett a férfi vizslatásáról.
– Igen. Én Samantha vagyok, a barátaimnak csak Sam, Ő, Jennifer, vagyis Jen – vette át a szót Sam.
– Oké. Hölgyeim, jönnek táncolni? – kérdezte Steve udvariasan.
– Igen – mondták szinte egyszerre.
Jennifer csak azért egyezett bele, mert arra gondolt, hátha akkor nem kell beszélgetnie, és persze észrevette, hogy húgának nagyon tetszik az a David nevezetű fickó. Elindultak a táncosok közé, és pechére persze épp lassú szám következett!
4 hozzászólás
Szasz!
Steve, a „főnök” nem ismeri fel a beosztottját, Samanthát? Ezt nem tartom életszerűnek.
A figurák, nekem kicsit unalmasan tökéletesnek tűnnek. Drukkolok, hogy bukkanjon elő valami kis hibájuk, hiányosságuk, amitől olyanokká válnak, amilyenekkel az életben körül vagyunk véve, s amitől elfogadhatóvá, szerethetővé vállnak.
Félreértés ne essék, nem éppen B. Hrabal figuráit kérem számon, de az ilyen csinált, skatulyából kihúzgált „mű fiukat”: – „Mindkettőn látszott, hogy odafigyelnek az alakjukra, biztosan minden szabadidejüket a konditeremben töltik.” – valahogy nem tudom komolyan venni.
Igaz, az élet nagy dolgai sem a táncplaccon szoktak megtörténni, de hát tudunk szabályt erősítő kivételekről.
Hát, csak hajrá! a
Szia
Samantha nem a beosztottja Steve-nek, segíts mi utal erre?
Tökéletesség? Igazad lehet ebben. De a történet igazi kimenetele, miértje, még hátravan. Nem tiszta szerelmi történet lesz belőle.
Köszönöm, hogy olvasol, és várom további észrevételeidet.
Erica
Ezt a mondatodat értettem félre: „- Igen, már én is látom őket. Az egyik az a főnököm Steve, a másik a barátja, David.” Azt hittem, hogy Sam mondja, de látom, hogy a pultos lány követte el.
Na, szóval vissza mindent!
Hú, egy kicsit most megijedtem… de most megnyugodtam.
Kíváncsian várom majd további észrevételeidet.
Üdv.
Erica