Első rész
Fiatal koromban volt egy álmom, melyet gyakran meg is álmodtam, tudatomon kivül. Nagyon szerettem olvasni és közben azon töprengeni, vajon miböl pattant ki ez a szép és logikus szálakat fonó történet. Minden hangulathoz illesztettem egy lehetséges magyarázatot, mely szerint a melankólikus eseménysorozat saját, negativ tapasztalat monumentális kivetítése, az unotthangú de, izgalmas történet a világ összetettségének felbontása végett válik élvezetessé és szabatossá. És persze ennek több nézöpontja szerint igazodtam a szerző gondolataihoz.
Ezt az egyéni törvényszerűséget akartam követni, mikor arra gondoltam, hogy egyszer nekem is a „best seller” feliratú polc alatt lesz a nevem.
De ez nem igy történt…elmesélem.
Második rész
Miközben gyakorta, mélyen álmodoztam, jutott időm minden másra is. Ugyanolyan lendületes és energikus fiatal voltam mint akkor bárki más, nem tűntem ki sem a tanulmányaimmal, sem a különböző versenyeken elért eredményeimmel.
Lakott egy idös ember az utcánkban, akihez alkalomadtán jártam a ház körül segíteni, szülői kérésre ugyan, de szívesen, ugyanis nagyon izgalmas és tapasztalatként használható történetei voltak. Egyedül élt, én pedig apámként tekintettem rá; édesapám tizenhárom éves koromban meghalt.
Egyszer megkérdeztem töle hogy mivel foglalkozott a nyugalmas évei elött, és hogy miért nem lett belőle író vagy költő, hiszen szépen bánt a szavakkal.Elmesélte hogy az ő fiatalsága más szokásokkal, elvárásokkal és lehetőségekkel járt. Az akkori ruhaviseletről, kötelességekről és a gazdasági helyzetről osztott meg velem hasznos és a lekszikális müveltséghez elengedhetetlen információkat. Szegény családból származott és az apja rendör volt. Így, az iskola elvégzése után egy kis segítséggel tudott elhelyezkedni egy elmegyógyintézet kapuőreként. Ekkor beszélgettünk elöször komolyabb hangulatban.
Mesélt egy öregemberről az intézetben, akinek megrögzött szokásai voltak,s szerinte igy volt képes elviselni a saját korlátainak betartását. Nem beszélt, csak naponta a kora esti órákban szólalt meg mikor még lámpa nélkül lehett olvasni. Megállt az ajtó előtt, ahol az őr ült és egy-másfél órán kersztül, nem egyenlő periódusban ismételgetett egy szót. Azonban azt, hogy mit ismételgetett, nem értette senki.
Nagyon kiváncsi voltam rá hogy mit mondhatott.
Az idös ember nem tudta miért, de ugy vélte ez az egyetlen ember az intézetben, aki nem őrült.
Harmadik rész
Hamarosan felnőttem és egyetemi szinten tanítottam a kommunkiációt és a pszichológiát. Az idős ember meghalt én pedig sosem feledtem az intézetben történteket.
Egy napon ugy döntöttem utánanézek hogyan lehet bejutni egy ilyen létesítménybe. A befelé vezető út, úgytűnt egyszerű lesz, a jo kapcsolataimnak köszönhetően. Nem is haboztam sokáig, szinte kínzó kiváncsiságom végett, már másnap költöztem.
Negyedik rész
Pár hét alatt elsajátítottam az itteni szokások nagyrészét. Tudom hol az ebédlő és hol kell eltölteni a feszültebb órákat. A szinek, a fények elhelyezésének jelentöségét tudtam, mikor idejöttem. Ma már elmegyek mellettük. Kezdetben tíz percet álltam az ajtó elött és fokozatosan, ahogy a kedélyem és a hangulatom romlott, egyre többet. Többször is megpróbáltam kimenni de az őr idelyében lépett fel ellenem.Ma már másfél órát állok és egy éve vagyok itt.
Minden nap rájövök hogy az ajtó melyen át nézem a világot, nyitva van, és ottlétem alatt nem egyenlő periódusokban ismételgetem, hogy szabadság…