Julia 10/4

‒ Kéred a kabátomat? Megfázol ebben a hidegben.
A kislány elnézően mosolygott felé.
‒ Hideg? Erre a kis esti, frissítő szellőre gondolsz? Te Délről jöttél, ugye? Halottam, hogy a déliek nagyon fázósak. Ezért van rajtad kabát?
‒ Nem. Azért van rajtam kabát, mert még csak április közepe van. Alig múlt el a tél, és hűvös van. Te valóban nem fázol kabát nélkül?
A kislány fölnevetett. Nevetésében volt valami különös, felnőttes hullám, amely minden szépsége ellenére is, körülfutotta Tomast, s jeges ujjakkal zongorázta végig a gerincoszlopát. Pedig igazán lélek melegítően gyöngyöző kacaj volt, s Tomas csaknem vele is nevetett. Mégsem tette.
‒ Nem. Nem fázom, ha mondom. Én soha nem fázom. Hogy a felnőttek milyen nehéz felfogásúak…
Tomas egyre butábbnak érezte magát e bölcs kislány társaságában, de elengedte füle mellett az újabb, sértés számba menő megjegyzést, s tovább tudakozódott.
‒ Mondd, ki beszélt neked a fázós déliekről?
‒ Hát, az anyukám.
‒ És ő hol van most? – csapott le a szóra Tomas.
‒ Hát, itt nincs – mutatott körbe a kislány, jelezve, mekkora butaságot kérdezett már megint ez a mamlasz felnőtt.
‒ Azt én is látom, hogy itt nincs – mondta Tomas türelmesen. – Épp ezért kérdezem, hogy hol van most?
‒ Azért kérdezed, mert el akarsz rabolni?
Tomas meghőkölt, s önkéntelenül távolabb csúszott egy arasznyit.
‒ Mit?! Nem! Hová gondolsz?! Miért tennék ilyet?
‒ Azt én nem tudom – vont vállat a gyermek. – Én nem tudom, mit miért tesznek a felnőttek. Ők csak csinálják a dolgaikat, játsszák az okosat, és egyre csak azt hajtogatják a gyerekeknek, hogy „te ezt még úgysem érted.” Csak azt tudom, hogy a felnőttek csinálnak ilyesmit. Megfognak egy gyereket és elrabolják. Olyankor felbolydul a környék, és napokig idegesek az emberek. De aztán megnyugszanak, és minden megy tovább. A gyerek meg sehol. Néha még emlegetik, hová lett szegény, mi lett vele… de már nem keresik többé. Csak mondogatják: szomorú eset, igazán szomorú. De olyankor igazából már csak hazudnak. Mert valójában arra gondolnak: milyen jó, hogy nem az ő gyerekük tűnt el. Ilyenek a felnőttek.
‒ Értem – hagyta jóvá Tomas. – És neked anyukád azt nem mondta, hogy ne állj szóba idegenekkel?
A kislány úgy legyintett, mint akinek minden a kisujjában van.
‒ Ó, dehogynem! Számtalanszor… De az már nagyon régen volt. És én akkor sem hallgattam rá. Most meg már úgyis hiába mondaná.
‒ Miért? – kérdezte gyorsan Tomas, remélve, hogy most végre választ kap a benne szorongó kérdésre.
‒ Miért? – mosolygott mindentudón Julia. – Mert ő már nem érhet el engem. Én már a magam útját járom.
Tomas jól hallhatót s hatalmasat nyelt.
‒ Ezt hogy érted?
A kisleány meglóbálta keresztbe tett lábait, s cipője orrát nézegetve, mintegy elmélázva felelt.
‒ Hát, úgy, hogy szép lassan beletörődött abba, hogy el kell engednie engem. Végül megértette, hogy én nem lehetek többé az ő icipici leánykája. Ez a természet rendje, tudod? Én például most itt vagyok, ő meg amott van, egy másik helyen. Ez így ment nap-nap után akkor is, amikor én elkezdtem ezt az ide-oda járást, és egyre nagyobb lett köztünk a távolság. Így mondjátok ezt, ti felnőttek, igaz? Kijárt ide utánam, mintha megtalálhatna. A nevemet kiáltozta, hívogatott… sokáig csinálta. Aztán megnyugodott, és már nem jött többet. Megértette, hogy nincs mit idegeskednie, jó helyen vagyok.
Tomas egyre biztosabb lett abban – hiszen minden jel, s minden kimondott szó arra utalt –, hogy ez a Julia nevű kislány bizony egy szellem vagy kísértet, aki kifejezetten jól el van ebben a szerepben, s szellemlétében nem is talál semmi kivetnivalót. Élvezi az „ide-oda járást”, és látszólag egyáltalán nem hiányzik neki a babusgatás sem. Bár csaknem biztos volt már felismerésében, azért tovább kérdezett, hogy végleges bizonyítékra tegyen szert.
‒ A növekvő távolság dacára, azért még megfogadhatnád édesanyád intelmeit. Elvégre lehet, hogy én is rossz ember vagyok. Lehet, hogy el akarlak rabolni. Ott a kocsim, nem messze. Csak beraklak a csomagtartóba, és már el is hajtok veled. Soha többé nem talál rád senki. Akkor mi lesz?
A kislány komolyan nézett rá, s fölemelve gyönge kis gyermeköklét, kinyújtotta a mutatóujját.
‒ Egy! ÉN már nem hallgatok senki földi halandóra.
Olyan hangon mondta ezt, hogy Tomas ereiben megsűrűsödött a vér. A kislány kinyújtotta a középső ujját is.
‒ Kettő! TE nem vagy rossz ember. Mondhatsz te bármit, ENGEM nem tudsz becsapni. Mert én LÁTLAK téged.
Tomasban nem volt erő a tiltakozáshoz. A vele szemben ülő lényből olyan erő és felsőség sugárzott, amely elnémította.
Végül megemelkedett a gyűrűs ujjacska is.
‒ És három! Ha megpróbálnál elkapni, úgyis csak levegőt markolnál, te szegény.
Tomas hatalmasat nyelt. Merőn nézte a kislány arcát. Az arc valóban egy gyermeké. Helyes kis pisze orrocska, amelyet sok kicsi szeplőpötty táncol körül, égővörös hajkoronával keretezett kedves, rózsás arcocska, csillogó kék szemek. De a tekintet mégsem egy gyermeké. S a szavai olyan érettségből fakadnak, amelyet Tomas képtelen volt egy gyermeknek tulajdonítani.
‒ Szóval… levegőt markolnék…
‒ Igen – bólintott a kislány, lemondó sajnálattal. – Esélyed sem volna. Egyszerűen, huss – elillannék. Meg sem találnál.
‒ Szóval igaz, hogy itt laksz – sóhajtotta fájdalmasan Tomas.
A kislány nem szólt. Miért is szólt volna, hiszen ezt már tisztázták.
‒ És ezért nincs veled az anyukád – nyögte a férfi.
A kislány összekulcsolta kezeit, s újra az ölébe ejtette őket; lábaival önfeledten kalimpált.
‒ Az anyukám tudja, hogy jó helyen vagyok. Először persze nehezen engedett el. De már beletörődött, hogy én ott vagyok, ahol épp lenni akarok.
Tomas szomorúan csóválta a fejét.
‒ És te szeretsz itt lenni?
‒ Ó, igen! – élénkült meg a kislány. – Ez a legcsöndesebb hely az egész környéken. Tudod, én nem szeretem a nagy ricsajt; idegesít. És itt annyi érdekes embert lehet látni.
‒ Érdekes embereket? Igaz, te biztosan mindenkit jól megfigyelsz. Mondd, mindenkivel szóba elegyedsz?
‒ Még csak az kéne! – hördült fel a gyermek. – A legtöbben frászt kapnának! Akik idejönnek, nem szeretik, ha egy magamfajta piszkálja őket.
‒ Ezt végül is meg tudom érteni – hagyta jóvá a férfi, belegondolva a helyzetbe. – S engem végül is miért szólítottál meg?
A kislány komolyan, nagyon komolyan nézegette őt, majd így felelt:
‒ Én semmiért. Te szólítottál meg engem.