Lefekszem ide, kényelembe helyezem magam. Nem jó. Feküdjek a hasamra, és fordítsam oldalra a fejem.
– Nem kellene levetkőznöm?
– Nem. Arra semmi szükség. Csak feküdjön nyugodtan.
Teljesen ellazulok. Percekig nem történik semmi. Nem tudom, mire várok, csak szeretném, ha elmondanák, mi fog történni, mert szeretem tudni. Nem voltam még ilyen helyzetben, emlékezetem szerint. A mikor beléptem a szalonba, kedves, mosolygós embereket láttam. Beszélgettek, olvasták kedvenc folyóiratukat. Láthatóan jól érezték magukat.
– Most egy enyhe nyomást fog érezni a tarkóján. Ne ijedjen meg, nem fog fájni. – mondta a fehérköpenyes, aki igyekezett jó benyomást kelteni a mosolyával. Én inkább riasztónak találtam ezt a mű mosolyt, de nem gyanakodtam. Most először veszek részt lélekmasszázson. Fogalmam sincs, mi fán terem az ilyen. Az elektródákat elhelyezték a tarkómon. Nem éreztem fájdalmat, mégy enyhe nyomást is alig. Meg akarom kérdezni, most mi fog történni, minek ez a sok drót körülöttem, de hirtelen álmosság tör rám. De nem alszom el, csak a tudatom lemerevedett. Kiürült az agyam, semmi nem jut eszembe. Már nem akarok tudni semmit. Befogadóvá váltam.
Egy kislány jön be a szobába. Négy éves lehet. Felülök, hogy jobban szemügyre vehessem őt. Fehér ruha van rajta, és kis fehér cipő. Hosszú fekete haja fonatban lóg két oldalt. Hatalmas fekete szemei rám szegeződnek. Kezében egy fehér rózsaszál. Felém nyújtja. Próbálom elérni, de nem tudom.
– Nem veszed el? – kérdi csodálkozva.
– Nem tudom, nem érem el. – mondom, és hogy nyomatékot adjak az állításomnak, kinyújtom a kezem, amennyire csak tudom. Ő egy lépést tesz felém. Megfogom a rózsát. Vér csordul az ujjamból, a tüskébe nyúltam. A vér lassan lecsorog a kézfejemen, és lecsöppen a padlóra. Minden vörössé válik körülöttem. A lányka ruhája is csupa vér. Mosolyog.
– Ne törődj vele, ez elmúlik. – szól hozzám, de én már nem hallom tisztán. Integet felém, egyre távolodó alakja végleg eltűnik a semmiben.
Tengerpart. Erős hullámokat ver a sziklákra a tenger, hallani a csattanást a köveken. A víz visszahúzódik, minden elcsendesül, de csak egy pillanatra. Aztán, a morajlás erősödik, és kezdődik minden elölről. A nap lassan lemegy. Hűvös van. Összehúznám magamon a felöltőmet, de nincs rajtam semmi. Anyaszült meztelenül állok a naplementében, és gyönyörködöm a színekben. Körülöttem egyre többen lesznek. Fiatalok jönnek hangoskodva, és két család is megérkezik. Mind meztelenek. A gyerekek egymást kergetik, az asszonyok próbálnak rendet tartani, de képtelenség. A férfiak csónakot húznak egy utánfutóval. Kimennek a nyílt vízre, hogy megnézzék a hajókat, amelyek a látóhatáron tűnnek fel, és egyre közelednek. Izmos testük fényesen csillog a lemenő nap vöröses fényében. Nincs bennem semmi szégyenérzet. Ügyet sem vetnek rám.
– Most megfordulhat. – szól a fehérköpenyes parancsolóan. Próbálok egyik oldalamról a másikra gördülni, de az ágy keskeny, és lezuhanok. Hosszú utazás lesz, nem látom a végét, csak én vagyok, és ez a zuhanás a végtelenbe, a semmibe. Nem kellemetlen érzés, de értelmetlennek találom. A szabadesés alatt gyorsulnom kellene, ezt még végig gondolom, de rá kell jönnöm, hogy valójában lebegek. Megértem azokat, akik örömet lelnek a zuhanásban. Gumikötelekre rögzítik magukat, és hidakról vetik magukat a mélybe. Az adrenalin egekbe szökik, ők pedig kielégült mosollyal élik túl a mélység vonzását. Úgy látszik, szerencsés vagyok. Lassan földet érek, és újra érzem a gravitációt.
– Kivel találkoztál az imént? – kérdi egy női hang. Megismerem, bár, nem látom őt ebben a sűrű ködben, ami körülvesz. Hálóingben vagyok, fejemen hálósapka, mint egy Dumas regény főhőse. A nő közelebb jön, érzem az illatát. Vállamhoz simul, és valami dalt dúdol, halkan, kedvesen.
– A lányról beszélsz?
– Igen róla.
– Nem ismerem. Nézd, itt a rózsa, amit adott. Milyen szép virág.
– Nem tudod, ki ő?
– Nem, sosem láttam.
– A lányod, aki nem született meg. Mert nem akartál gyereket. Emlékszel?
– Nem is tudom. Halványan, talán.
Megfordulok, hogy lássam az arcát.
– Ágnes, te vagy az?
– Ki lenne? Vén bolond, már nem is emlékszel rám.
– Ez nem igaz.
A villamoson utazom. Haza vinne, ha tudnám, hol van. Amióta megismertelek, nincs otthonom. A végállomás még messze van. Ez a vonal a semmibe vezet, talán, le kellene szállni valahol. Van idő, mert az idő már nem számít. Együtt kell megteremtenünk, amit külön-külön veszítettünk el. Ez olyan logikus. A villamos néha megáll, újabb utasokat vesz fel. Mások leszállnak, ők azt hiszik, megérkeztek. Nem vagy velem. Hozzád igyekszem, de nem tudom, melyik megállóban vársz rám?
Valaki a vállamat rázza. Hallom a vérem áramlását, a lüktetést az erek falán.
– Na, mi lesz már? Térjen magához! – mondj a hang, de egyetlen porcikám sem mozdul. Kimegy a parancs, az idegpályák közvetítik a jelet, de nem jut el sehová az utasítás. Aztán, lassan múlik a zsibbadás. Felállok, te átölelsz. Tested lágyan hullámzik, érzem a hajad illatát, és vágyom rá, hogy megérintselek. Magamhoz térek. És a valóság, hogy máshol vagy, és megint nem velem töltöd ezt az éjszakát.
– Lehet, hogy valamit álmodott? – kérdezi a fehérköpenyes.
– Minden éjjel ezt álmodom.
– Nekem is van egy fura álmom. Én sas vagyok, és élelem után kutatok. Aztán, meglátok egy mezei egeret, és lecsapok rá, de mindig sikerül elmenekülnie.
– Érdekes álom.
– És a magáé?
– Én a valóságot álmodom.
– Ezt hogy érti?
– Mindig megtörténik, amit elképzelek. Valóra válik.
Lassan oszlik a köd. A helyiség egyszerű berendezése, az ágy, amin az imént feküdtem, mind egyre élesebben rajzolódnak ki előttem.
– Jól érzi magát?
– Igen. Egészen jól vagyok. De nem tudom, mi is történt velem?
– Nem aludt, transz állapotban volt. Megpróbáltam megtalálni a fontosabb eseményeket, amelyek meghatározzák eddigi életét. Lélekmasszázs. Így nevezik ezt a kétségtelenül szokatlan eljárást. Ez volt az első kezelés. A többit majd megbeszéljük.
– Nincs szükségem több kezelésre. Figyeljen csak!
Kopognak. A fehérköpenyes felkapja a fejét. Odamegy az ajtóhoz, és kitárja. Te állsz ott, könnyes szemekkel.
– Gyere haza drágám! Már nagyon hiányzol.
– Van otthonom? Van hova mennem?
– Hát persze, Kincsem. Mellettem van a helyed. – mondod, és nyújtod a kezed. Én próbálom elérni, de nem tudom.
8 hozzászólás
Kedves Janó! Álom, vagy transz-állapot, ébredés, vagy újabb álom. Lebeg. Nagyon jó és érdekes. Tökre lelki. Jól írsz, lehet olvasni. Elemezni nem muszáj… Üdv: én
Kedves Bödön!
Nagyon köszönöm a szavaidat! Lehet elemezni, sőt, időnként érdemes, és tanulságos lehet számomra. Ez egy megváltozott tudatállapot, amit az olthatatlan vágy a múlt emléktöredékei tesznek valóságossá. Jung szerint az álom is a valóság része, amelyet nem megfejteni kell, hanem megérteni.
Üdvözlettel,
Janó
Kedves János!
Ami fontos egy olvasó számára – szerintem – az az, hogy tapadjon oda a történethez, és sodródjon vele, megtörtént.
Köszönöm.
Szeretettel: Szabolcs
Kedves Szabolcs!
Jólesik, amit mondasz, és nagyon örülök, hogy tudtál sodródni a történettel, mert akkor érezhetted, amit én, amikor írás közben sodródtam a történettel.
Szeretettel,
Janó
Kedves Janó!
Az álom vagy bármilyen módosult tudatállapot, szerintem is a valóság része. Hisz a tudatalattinkban semmi sincs, amivel a valóságban ne találkoztunk volna. Az álom vagy a hozzá hasonló, akár mesterségesen létrehozott tudatállapot a "sebes lelket" hivatott hegesíteni. Ahogy bármilyen testi seb is tisztul a gyógyulás előtt, kilöki, ami nem odavaló.
A novelládban is azok az emlékképek bukkannak fel, amik "megülték a lelket". Tetszik.
Üdv: Kati
Kedves Kati!
Mindenben egyetértünk. Köszönöm a hozzászólásodat.
Üdvözlettel,
Janó
Kedves János!
Érdekes, amit leírtál. Szeretném tudni, hogy ez valóban megtörtént Veled, vagy
csak kitaláltad? És az is kérdés, hogy miért fontos ez Neked?
Én nagyon sokat álmodok, nagyon érdekesek az álmaim, némelyek álom után
megtörténnek. Egy alkalommal ugyanazon éjszaka anyukám ugyanazt álmodta,
amit én, pedig legalább 25 kilométerre voltunk egymástól, s ő azokat, akiket
álmában látott, nem ismerte, de nekem pontosan megnevezte.
Álmaimról már van egy kötetem is. Jung szerint az álom is a valóság része,
amelyet nem megfejteni kell, hanem megérteni. – olvastam nálad.
Én is bizonyos álmaimról elgondolkodom, honnan és miből erednek, már
többször is megvalósult pontosan úgy, ahogy álmomban megjelent.
Érdeklődéssel olvastam soraid. Tetszett.
Üdvözlettel: Kata
Kedves Kata!
Hálásan köszönöm a kérdéseidet. Talán, megdöbbensz azon, amit most leírok. Az álmok számomra az életem részei. Az, hogy megtörtént-e egy leírt történet, nincs jelentősége. Van, amit megélünk, van, amit kiírunk magunkból. Az álom tudatos életünk folytatása, egy-egy alternatíva, amely számtalan módon kapcsolódik a valósághoz. Érzékeny emberek képesek a körülöttük lévő világ eseményeit tudat alatt is megélni. Amikor először értettem meg, hogy mi történik velünk a tudat alatti énünk működése közben, – Jungot olvasva a hatása alá kerültem, – akkor tört ki a dél-szláv háború, a vérengzések, a népirtás, akkor történt. Előtte hónapokkal álmodtam a háborúról, a hontalanságomról. Valóságos volt a félelem, a menekülés bombák elől. Aztán, mostanában a lányom elvetélt. Előtte való éjjel álmodtam egy erős sodrású patakról, ahol egy pici lányt mentettem ki, nyújtva a kezemet, de a víz elsodorta. És most álmodom, a szerelmet, amelyben nyújtom a kezem, de a másikat nem érem el…
Janó