POKOLJÁRÁS
Közel már a Pokolnak kapuja.
Jéghártyák roppannak cipőm talpa alatt. Vidám koppanással hullanak a szotyoládé héjak a sínek közé. Mintára nincs csatlakozás. Negyedik éve nincsen. Lassan elmarad mögöttem a romos alagút képe, és kibontakozik a téli táj.
Gyalogtempóm egyre csak gyorsul, míg végül már szaladok a sínek között.
Olvadásnak indult az erdők takarója. Szembántóan csillog az egész vidék, és változik a táj látképe nagy, világító foltok és fényágak, fénytörzsek örökké változó kavalkádjává…
Közel a város pereme. Rozsdás vonatok rostokolnak a fekete sínek mentén.
Valamerre erre kell lennie. Emlékszem a helyre (a Sötétarcú hozott el egy alkalommal).
Egy szétrágott törzsű fát keresek, melynek bendőjében páfrány nyílik…
Ott van! Meg van, amit keresek.
Ott! Igen. Látom már!
Egyszerű törzs, egyszerű odúval, ám ha figyelmesen szemlélik, meglelhetik a határt képzelet és valóság, világ és másvilág között…
Az odúban aprólevelű pajzsika nyiladozik – árnyéka ismeretlen lényeket fest a törzs belső falára. Rovarok reppennek rá (s el mellette), mozgásba hozva a nyugvó lényeket, és… lehunyom a szemem ahogy egykor a Sötétarcú tanította), és magam is egyszerű árnyékká válok…
BELÉPEK
Házainak omladozó, tagbaszakadt tetői épphogy kikandikálnak az Alsó Világ Legmélyebb Völgyéből. A pokol vörös ege, a fellegeit átszaggató sárkányszárnyak mind-mind valami nagyon baljóslatú hely látszatát keltik…
Itt vagyok. Megérkeztem. Alig pár kőhajításnyira a várostól.
A távolban – a Styx vizén – bont sötét vitorlát Malphas nagyvezér 40 ördögflottája…
Hadba indulnak Mihály seregei ellen; tartalékosokat szállíttanak a Földre…
Ében páncéljukon csillog-villog a fekete vér…
Újabb hajók érkeznek. Rongyos, vörös vitorlákkal. Kalmárok ugrálnak le róluk.
A kikötőben rabszolgák, szolgák, szerencsevadászok nyüzsögnek; próbálják valamely nagyúr figyelmét magukra vonni, ragadják meg poggyászaik, bizonyítva rátermettségük.
Mint elszenesedett hangyák szanaszét eső karikatúrái egy megperzselt, sötétbordó szöveten, rakodják le uraik zsákmányát, és indulnak meg a tengerszint alatti városba…
Itt, a pusztában, csak kevesükkel találkozhat össze az ember. Mégis sikerül.
Alacsony, sötétbőrű nő – csupa-csupa rongyos holmiban – kutat valami után a kiégett bokrok közt.
Belfegor az, a felfedezések démona. Ősz haját – mint ezeréves fák törzsére az indákat – úgy csavarja ráncos fejére a szél.
– Nem találom. Nem találom. Hol lehet? – hajtogatja. Egyre inkább égeti bőröm a szél.
– Mit keresel? – kérdem én, és közelebb lépek.
A háta mögé guggolok, és a vállára hajtom a fejem.
– Mit?
– Mit? Mit? Mit? – kérdi mérgesen, mire ijedten visszahőkölök.
Rikkancs kérdezte ezt tőlem folyton folyvást annak idején…
– Hagyjd – szólít meg valaki a semmiből. Égett zsarátnok szagát hozza a szél.
Belfegor combjáig húzza szoknyáját, és befúrja magát egy üregbe. Nyúlé lehet, amennyire értek hozzá. Látszik rajta, hogy megrémíti a hang.
– Hadd menjen – szól újra a hang.
Sehol senki, csak a pusztaság, és az égen a sárkányok. És az üvöltő szelek. És a pernye mindent elborító szaga…
– Ki vagy? – kérdezem.
– Forau – feleli.
– Forau?
– Szolgálatodra; ha ugyan akad mivel fizetned értük – sziszegi.
– Forau vagy, Sargatanas kísérője – mondom. Ismerem őt. Régi mesekönyvek molyette lapjairól. – Hol hagytad gazdád? – kérdem, miközben a szemem sarkából minduntalan őt keresem.
Lassan alakot ölt az egyik bokor mögött, fényes szikrák kíséretében. Lágyan nyaldossa haját, szőrszálait a sárgás láng:
– Most őt követem – mondja, – Sargatanas nagyúr és Furfur gróf megbízásából…
Megragadja a kezem. Egy lépésnyit hátrálok, ő lép utánam. Hasonlóképp visszalépek.
Elfogadtam a meghívását erre a táncra…
Tényleg el tudnak képzelni valami hasonlót? Egy helyet, ahol mindenki hazug, álnok, gonosz, mégis szervezetbe tömörül és egy belső rendnek engedelmeskedik?!
Hogy Furfur gróf, szárnyas szarvas képében beléptet szálláshelyére, szobájában egy szék támlájára akasztja koronáját, majd lemegy a fogadóba röpke tanácskozásra Berit herceggel?
Képzeljék csak el!
Berit herceg hírét vette, hogy Balsephón testőrkapitány Balberith-nél járt a pokol levéltárában, és Berit japán utazásainak emlékiratait kívánta volt átvizsgálni az első betűtől az utolsóig. Hirtelen túlzott érdeklődést kezdett tanúsítani az oni-k, japán ördögei iránt. Furfur grófnak hiteltérdemlő információi voltak Balsephón-ról, egyenesen beliál-tól, a hazugságok démonától…
Hehe.
Az Akasztott Emberben ördög ördög hátán. A mennyezetről rongyokkal letakart viharlámpások csüngnek alá, gyér fénnyel világítva meg valamelyest a fogadót.
A sarokban – vastag csuhájában – Mefisztó kuporog, aki „nem szereti a fényt”. Vele szemközt Samaél, a másik véglet, maga a „fényhozó”. Ördögi paradoxok paradoxok hátán.
Abbadon, „a szöcskék királya”, egy érett paradicsomon rágódik. Légy nincs sehol, egy sem…
Egy másik asztalnál Berit herceg, előtte egy kupában szűzek vére.
Piros ruhája, aranykoronája egyértelművé teszi kilétét. Az a hír járja, bármilyen fémet képes arannyá változtatni. Vörös lova a fogadó bejáratánál várakozik…
Hamarosan megérkezik a szárnyas szarvas is…
Furfur először patás barátját, Berit lovát köszönti. Minden időknek boszorkányköszöntését használja:
– Légy áldott! – hízeleg Furfur.
– Ostoba kívánság – feleli a mén.
– Bár voltaképp igencsak hasznos is… aki nem ismer, azt hiheti, komolyan gondolod…
– Gazdáddal van találkozóm. Odabenn vár – kérdezi Furfur. Arcát savanyú grimasszá húzza.
– Odabenn – mondja a ló, és gúnyosan – ám csak diszkréten – felnyerít.
Furfur nem fér be a fogadóba, az agancsai miatt.
Hahaha.
– Hazudsz – mondja Furfur.
– Meglehet – mondja a ló.
– Hazudsz – mondja majd Berit, miután kisétál Furfurral beszélni az Akasztott Ember udvarára.
– Hazudnék? – kérdi majd Furfur ártatlan arccal.
– Hazudik – lép elő Belfegor egy itató mögül, kezében egy papírost rázva.
– Mit beszélsz – bődül el Berit nagyherceg.
– Mit? Mit? Mit? – szajkózza Belfegor, mire kifordul sarkaiból a világ…
Komolyan el tudnak ilyesmit képzelni? He-he! Csak szánakozni tudok az ilyeneken! Ennek hozzám mérten sincs semmi értelme…
1 hozzászólás
Hihetetlenül jók a leírásaid. A Hajó, a cipekedő szolgák,… Mindtha ott kukucskáltam volna az egyik eldugott fedélzeti sarokból:)
A történet végén be akartam lépni a fogadóba, és megkérdezni, hogy: Van itt egy szabad hely? De mégsem tettem!