AZ ESETLENSÉG DÍCSÉRETE
Antitáncia az én szerelmetes birodalmam, az az a hely, melyben kedvem telik!
Abban a világban Atyám helyett én ülök a trónon. Nincs tánc, nincs vallás, sem háború, és kihalt a piros szín!
Csak csend van, nyugalom és örökös mozdulatlanság. Csendben nyugszik a Lélek…
És az emberek mozdulatlan – nem is beszélnek, – csak ülnek a lábaim előtt, én sem mozdulok (így nem is látszik, hogy az egyik béna), és mind értik az Igét, és szeretem az életem…
Mert itt (az Úr szelében): örökös játék csak az életünk – a Jó, s a Gonosz harca.
Nekünk játék, nekik játszma, s a tét óriási!
Tudják – jó széllel mondva, – én szeretem őt!
Ahogy gyermek szereti az apját: mélységesen tisztelem, példaképemnek tekintem, szolgálom Őt… ám eljön az idő, mikor a Fiúnak saját lábára kell állnia, egyedül szembenéznie az élet veszedelmeivel…
Szeretnék valami lenni (nélküle is), ha az az utam, hát vele dacolva! Érvényesülni ebben az eszét vesztett világban, egyedül, önerőmből, Őt is segítve, ha bajba kerül, akár Őt is akadályozva, ha ártana magának…
… én, aki átvisz, átdob, rágalmaz, ellenséges szándékkal (alappal vagy annélkül) vádol, a Kígyó (Ofisz), a démonok fejedelme (Belzebub), a Fényhozó (Satanel).
Elszakadni valamiképp ettől a kozmikus tojástól, melynek sem eredete, sem állaga a mai napig nem tisztázott. Mindenki mást mond: a hinduk is, az indiaiak is. Mást mond Atyám is, és mást mond Lillith (bár ő javarészt csak prémes vállát rángatja ilyen kérdések hallatán)…
Hogy a világegyetem egy tojásból született, vagy egy tojás belsejében létezik-e, cseppet sem elhanyagolható különbség…
Meg aztán, a tyúkra is kíváncsi vagyok, amiben elfért ez a rengeteg szemét!
Ostoba álmok, ostoba képek!
Apámnak is volt egyszer egy ilyen „istenes” álma:
Egymagában bolyongott egy egyházi iskola folyosóján, és a tablókat nézegette. Ő maga volt akkor álmában a jóisten.
Mikor az egyik tablóhoz ért, igencsak elcsodálkozott. Saját maga nézett vissza önmagára az egyik tablóról, alatta a régi neve, és a dátum: tanulmányainak kezdete és vége…
És ráeszmélt akkor, hogy nem csak egy isten van: a szerencsés bíborost pápává választják, majd halála után cserél az őt megelőző pápával, aki akkor épp az Isten szerepét tölti be. Így cserélődik folyton-folyvást az Úr személye, és így állandó az örökös változatosság…
Viccelek. He-he.
Ne higgyék el! Viccelek!
Egy alkalommal – az éjszaka közepén, már rég nem voltam gyerek – bejött a szobámba, és csak várt…
Különös éjszaka volt, épp, mint az a másik, mikor a télről, és annak jelentőségéről esett szó…
Leült az ágyam szélére, és megsimogatta a homlokom:
– Alszol, Antal? – kérdezte.
Kinyitottam a szemem, és egyenesen őt kezdtem bámulni:
– Mi az? – kérdeztem. Aggodalom csillogott a szemeiben…
Rájuk illesztette monokliját, majd így folytatta:
– Hallom, nehéznek találod az életed… anyád mondta, nem is szabadkozz; megéltelek. A te kolomban én is meglehetősen nehéznek taltottam, meg kell mondjam… De, tudod mit? Ha megtaláltad a helyed az egészben, mális nyelt ügyed van! Csak vizsgálódj, fülkészd az ismeletlent! Ha elakadnál kéldezz, és meglátod, egyszeriben minden sokkal világosabbá válik előtted! Az egész alapja a lendület…
– Nem megy a tánc, apa – mondtam ki legelső gondolatom, ami kezdetektől bennem bolyongott; ám Ő egyszeriben elmosolyodott, és valami olyasmit mondott, amit bár soha el nem hittem egészen, segített átverekednem magam a nehezén…
– Nem kell tökéletesnek lennie… épp esetlensége adja meg gyönyörűségét! Ne keresd a mozdulatlan, tökéletes formákat! Csak emeld a lábad, és a részesévé válsz!
– De annyira szépnek tűnik, ahogy a többiek csinálják…
– Igen… – mondta szomorú mosollyal a szája szegletében. – Annak tűnik. Mert elhiszik nekem, hogy mindaz, amit tesznek, valóban gyönyörű…
Észre sem vettem, hogy "r"-ekkel beszél, s a glóriát is csak túl későn, mikor már az ajtót húzta be a háta mögött, ki a szobámból, ahová e kései órán betalált…
1 hozzászólás
Nem tetszett ez a rész!
Hehehe Viccelek!