Liza Wheat naplója – 28, 29, 30

Sietősen szedtem a lábaimat. Tudtam, hogy el fogok késni. De ha gyors vagyok, talán viszonylag időben beérek a terembe. Felszaladtam a lépcsőn, végig a folyosón, és BUMM! Nekimentem valakinek.
– Valami baj van? – kérdezte egy kedves hang.
– Izéé… Nem. Bocsi!
– Semmi baj – mosolygott Toby.
Egy ideig csak néztünk egymásra. Kezdtem kínosnak érezni a helyzetet, ezért el akartam iszkolni, de Toby megállított.
– Várj!
– Mi az? – kérdeztem.
– Tudod… – de nem fejezte be a mondatot, csak nézett rám. Én pedig nem tudtam. Csak pislogtam, mert valami szúrni kezdte a szememet, amikor eszembe jutott valami a tekintetéről.
– Én… én… – motyogtam. – Annyira sajnálom! – öleltem át. – Hogy… hogy olyan bunkó voltam! És kihasználtalak! Játszottam az érzéseiddel. Bocsáss meg!
– Már rég megbocsátottam. – simogatta meg a fejem. – Liza… újrakezdhetnénk?
Nem válaszoltam rögtön. Oké, kedvelem Toby-t. Haverok vagyunk. De semmi mást nem érzek iránta. Nem akartam újra megbántani.
– Toby… Sajnálom, de… nekem már van pasim – hazudtam.
Egy árny suhant át az arcán. Látszott, hogy vívódik magával. Éppen mondani akart valamit, amikor megszólalt a csengő. Magamban hálát adtam az égnek, hogy nem hagyott ebben a kínos szituációban. Gyorsan elvegyültem az órákról kiözönlő diákok tömegében. Mire Toby megszólalt volna, már ott sem voltam.

– Hány éves is vagy?
– Tizennyolc. Mér?
– Csak úgy eszembe jutott. – vontam meg a vállam. – Sajnállak, tudod?
– Oszt mér? – pislogott Jack.
– Hát mert… – nem volt szükséges befejezni a mondatot. Egy buszmegállóban ültünk, és onnan néztük, ahogy havazik.
– Korán gyün a tél – jegyezte meg Jack, miközben a boldogan doromboló Lucky fülét vakargatta.
– Ühüm… – bólogattam. – Jack!
– He?
– Te utálod a szüleidet?
– Ja.
– Miért? – néztem rá.
– Te is utálnád őket a helyemben…
Belegondoltam, milyen lenne, ha utálnám a szüleimet. Oké, hogy néha haragudtam rájuk, de ettől még szerettem őket. Egyáltalán hogy lehet egy szülőt utálni?
– Mit csináltak? – kíváncsiskodtam, pedig tudtam, hogy nem kéne. Mindig dühös lett, ha megkérdeztem. Nyilván nem akart róla beszélni.
– Egy normális szülő nem dugja intézetbe a kölykét! – pattant fel ingerülten. Lucky riadtan menekült el.
Jack a szájára tapasztotta a kezét. Most elszólta magát.
– Intézetbe raktak? – kérdeztem.
– Igen, tudd meg! – acsargott rám. – Betonfallal volt körülvéve, és mindenütt rácsok, mint a börtönben! Sosem csinálhattad azt, amit akarsz, minden szigorú rend szerint ment. Ha nem csinálod azt, amit mondanak, keményen elvernek! – lehúzta a pólóját, és megmutatta a hátán a forradásokat.
Döbbenten pislogtam Jackre, aki közben visszavette a pólóját és a kabátját is. Bár nemigazán lehetett már azt kabátnak nevezni…
– Gondolhatod, hogy nem volt sok kedvem ott poshadni. Megszöktem, amilyen gyorsan tudtam.
– Mikor?
– Még tizenhárom évesen.
– És azóta az utcán laksz?
– Aha.
Elismerően néztem rá. Öt éve az utcán él. Ez azért nem semmi!
Kezdtem fázni, ezért kicsit közelebb húzódtam Jack-hez.
– Tessék – a vállamra terítette a kabátját. Tiltakozni akartam, de megrázta fejét. – Hagyd, én már megszoktam a hideget!
– Te télen is az utcán… ? – kérdeztem, miközben felvettem Lucky-t az ölembe.
– Igen, én télen is az utcán! Mégis mit vártál, hogy bérelek egy házat? Kajára sincs mindig pénzem, ember! Ki is adna zsét egy ilyen semmirekellő csórónak?
– Nem vagy semmirekellő csóró! – kiáltottam rá.
Értetlenül pislogott rám.
– Nem vagy az, ha mondom! – mondtam határozottan, és tüntetően leraktam Lucky-t az ölemből.

30. Fejezet
Karácsony

Mint minden évben, idén is eljött a karácsony. De most más volt, éreztem. A szokásos dögunalmas ünneplés után felkaptam a kabátomat, és azzal a címszóval, hogy Mary-ékhez megyek, elhúztam a csíkot. Végigbarangoltam a fél várost, mire ráakadtam Jack-re. Egy kertesház elől lapátolta a havat teljes erőbedobással. Amikor meglátott, integetett felém.
– Cső Lizzy! Hát te?
– Meg volt tiltva, hogy elmenjek sétálni? – érdeklődtem, és megpusziltam az arcát, amivel elértem, hogy céklavörösbe váltson az arcszíne.
– Beszélhetnénk? – kérdeztem.
– Persze, csak ezt még befejezem. – válaszolta. Párat lapátolt még, aztán bement a házba. Pár perc után ki is lépett, a kezében a fizetségével.
– Gazdag vagyok! – vigyorgott.
Elindultunk valamerre kószálni. Nem is néztük, merre megyünk, csak sétálgattunk.
– Jack, milyen nap van ma?
– Öööö… szerda?
– Nem, de nem is erre akartam célozni. Valami különleges nap.
– Huszonötödike?
– Igen, és mi van akkor?
– Szerda? – kérdezte tetetett hülyeséggel.
– Nem szerda, szombat. De ami ennél is fontosabb: karácsony! – kiáltottam. Kihúztam a zsebemből egy kis csomagot, és átadtam neki.
Döbbenten pislogott a csomagra, aztán felnézett rám.
– De én nem tudok ajándékot adni neked!
– Nem baj. Nyisd ki! – alig vártam, hogy lássam az arcát.
Jack óvatosan szétszedte a papírt. Az alatt egy tábla csoki volt, természetesen eperkrémes. És a csoki mellett rengeteg pénz.
– Én ezt nem fogadhatom el! – nézett rám a srác.
– Dehogynem! Neked sokkal több szükséged van rá, mint nekem.
– De Lizzy…
– Nincs de!
– Én mit adhatnék neked?
– Nem kell adnod semmit. Nekem elég, hogy itt vagy! – megöleltem.
Egy ideig csak nézett, de aztán átölelt és megcsókolt.